gitt

14 feb 2018

Az ötödikesek két Gittegyletet is alapítottak – maguktól. Ma megtudtam, hogy 50 ft havi tagdíjat szednek, amit zászlóvarrásra akarnak felhasználni. Szerintem elértem tanári pályafutásom csúcsára.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

tf

25 dec 2015

Két hete stresszelek azon, hogy milyen értékelést adtak rólam, akiknek ma kellene értesíteniük az eredményről. Persze, hogy nem látok semmit a felületen, igazából a helye sincs meg.

Direkt rákérdeztem, hogy ha karácsonykor telik le a 15 nap, komoly-e, hogy aznap tudni fogom. Mire ennyit válaszoltak, hogy “kvázi karácsonyi ajándék” lesz.

Reggel óta idegelem magam, nehezen tudok örülni bárminek is.

Három törölt időpont és egy hiányzó értékelés, (karácsonykor, szünetben) egy meglepő szülői-, diák-, és még meglepőbb kolléga jellemzés, két feltöltött portfólió után már biztosan mondhatom, hogy ha előre tudom – soha nem vágok bele.

De, tényleg. Ennyit nem ért az a havi nettó kb. 10 ezer forint, amivel több a fizetésem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

díj

22 jún 2014

Mióta tanítok – azaz immáron tizenhatodik éve – ez volt a legfárasztóbb tanévem. Néha tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. A kilátástalanul sokáig tartó portfólióírás, az osztályfőnöki irgalmatlanul sok feladat, az állandóan változó bizonytalan jogi környezet felőrölte az erőmet.

Az utóbbi másfél hónapban már szinte vigyázzállásban volt az elmém, ellazulni képtelen voltam,  így pihenni is.

Megváltás volt, hogy végre péntek éjjel  tudtam aludni, így tegnap reggel végre derűsen ébredtem.

A legnehezebb volt abból a szempontból is, hogy mindent át kellett értékelnem a tanításról, és a megszerzett tudásról.

Rettenetes volt azzal szembesülni, hogy mindaz, amit eddig jónak hittem, az valójában nem jó mindenkinek, és hosszú távon engem is akadályozni fog a fejlődésben. Annak ellenére, hogy a digitális világban is élek elég régóta, alig figyeltem arra, hogy megváltozott a “fogyasztói környezet” körülöttem, és más módszerekkel kell közelíteni a képviselőikhez.

El kellett engednem tehát az ismertet, és újra beállni a sorba, hogy újraértelmezzem magamat és a tanításról vallott nézeteimet, és készen álljak arra, hogy ismét nekikezdjek tanulni, elfogadni dolgokat – ismét csak a bizonytalanságba lépni. Ez természetesen személyiségfejlődéssel is együtt jár, hiszen ismét el kell sajátítanom egy kommunikációs nyelvet, kódolni a kódolhatatlant.

Ebből a szempontból nagyon rosszkor jött nekem a díj, amelyet kaptam, mert pont most egy hónapja jöttem rá körülbelül, hogy még nem vagyok érett rá, holott egészen eddig mindig vágytam rá.

Viszont talán abból a szempontból jókor, hogy még jobban ráébresszen arra, hogy tanári pályám első tizenhat éve immár véglegesen lezárult, és egy újnak, minőségileg másnak kell következnie.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hetedik és nyolcadik

27 okt 2013

Tegnap töltötte be a blog a hetedik évét, és lépett át a nyolcadikba, és én rendes, jó szokásom szerint megint elfelejtkeztem róla – így ez most pótolom. Remélem, még sokáig megmaradunk így, együtt. 

A mai nap ismét felvágták a fogamat, ez immár a két és feledik hét, mióta ezzel kínlódok, és a tüszős mandullagyulladással együtt a harmadik, amit végigszenvedtem. 

Pontosan az az időszak, amióta elkezdtem az életmódváltást, és mióta szedek mindenféle vitamint, általános immunerősítésre, hajnövesztésre, stb. 

Férjem szerint jobb állapotban vagyok, mint tavaly ilyenkor, (milyen lehettem vajon akkor?!) de hiába változtatom meg az életmóddal együtt a gondolkodásomat is, egyelőre csak a betegségek jönnek. 

Amit szerinte meg kell tanulnom, az a konfliktuskerülés – és tudja, hogy nekem ez a legnehezebb. Mert én olyan vagyok, mint Zsandark, ha úgy hiszem, hogy igazam van, akkor meg  is védem azt. 

Csak mindig elfelejtem, hogy már fizikailag nem bírom a sok frontos harcot, és a mostanában divatos harcmodort sem – én nem akarom eltiporni az ellenfelemet, csak meggyőzni. Mivel optimista vagyok, ugyanezt tételem fel másokról is. 

S tényleg eláll a lélegzetem, torkomra fagy a szó, mikor kapom a gyalázkodó leveleket, melyben a megsemmisítésemre tesznek utalást – és belebetegszem. 

Tegnap például egy nyugdíjas néni kötött belém, és közölte, hogy a profilképem alapján ötven x lehetek, és inkább a nyugdíjjal foglalkozzak, húzzak már a tanításból. Sosem beszéltünk előtte, csak neki nem tetszett, hogy nekem vannak elfogadható részek a portfólióban, így a legkönnyebb, legaljasabb, legprimitívebb támadási felületet választotta –  a külsőt, a kinézetet. Hadd fájjon, üssük csak! 

Elhiszem, hogy nem vagyok top formában, de azért ötven x-nek nem nézek ki, szerintem…..

Ezeket untam meg, a netes trollkodást minden formájában, a kisember legegyszerűbb kielégülési formáját. 

És ugyanezt a valós életben is. A mindenáron győzni akarást, a mindenkinél többet tudást, a hétköznapi agressziót, annak minden formáját. 

A magamét is. A pofavágásaimat, a visszaszólást, ha valaki támad – tényleg miért legyek én is olyan, mint ő? 

Annyi nemes és jó embert is látok magam körül, akik példaképül szolgálnak nekem. Mint a kollégám, aki mind emberként, mind tanárként, mind nőként etalon a számomra, és aki még most is, hatvan évesen úgy iskoláz le minket mindenben, hogy csak ámulunk! 

Csodálatos ember – olyan akarnék lenni, mint ő! 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

púderrózsaszín

08 Sze 2013

Nem megy azért olyan egyszerűen az év-és újrakezdés, mint gondoltam, olyannyira nem, hogy a hétvégére már a körülöttem forgó szobáig is eljutottam. 

Nagyjából hétfő reggel, az évnyitó napján kezdődött az a fejfájás, amitől se jobbra, se balra nem tudtam fordítani a fejem, hányingerem volt, meg is fáztam kicsit, szombat reggelre pedig már olyan magas volt az én mindig stabil 120/80-as vérnyomásom, hogy ringlispílnek éreztem magam körül a szobát…

Megint elkövettem ugyanazokat a hibákat, amelyek szerintem a tanár-létre abszolút jellemzőek: a koránkelés, (ezzel sokat nem lehet kezdeni) a napközbeni nem ivás, miközben a szervezetem a nyáron hozzászokott a folyamatos pótláshoz, össze-vissza ettem, nem hordtam a szemüvegemet, és halálra idegesítettem magam az évkezdés minden adminisztratív és egyéb – tőlem független – nyűgével. 

Tetézte még ezt a reggel hétkor 7-8 fok, majd 10-kor már 19, 15 órakor pedig 28 fok, aminek felöltözni igazi kihívás, és ez alatt nem a rétegességet értem, hanem a cipőt…a lábat, amelyről a legkönnyebb felfázni.

Mivel állandóan rohantam, állandóan meg is izzadtam, és közben döntöttem magamba a kávét, ami a suliban nem az a kis lájtos 3in1 vacak, amit itthon, nyugodt körülmények között iszogatok, hanem méregerős, savas, igazi tömény, szívet kicsináló koffeinbomba – ezt nélkülözöm kell.

Tehát, én ezeket hozom fel okként, és így, összeszedve elég soknak tűnik. 

Még mindig baromi nehéz reggelente megennem bármit is, ellenben ha nem teszem, akkor az első óra végére úgy esik le a vércukrom, hogy azt érzem: mindjárt elájulok. 

Nehéz minden este kiválasztanom, hogy másnap mit akarok felvenni, és tartani is ahhoz magamat, nem felpróbálni még öt szettet reggel, hogy végül a hatodik mellett döntsek, de akkor már fél órát elcsesztem erre. 

Kínzás esténként másnapra szendvicset csinálni, vagy salátát, vagy épp előkészíteni a másnapi ebédet, vagy épp csütörtökig kitalálnom, hogy mi legyen a hétvégi ebéd, és kétféle “menüsort” összeállítanom.

Nehéz, mert minden tervezést, előregondolkodást kíván, én pedig inkább a tűzoltásban vagyok jó. 

Mondhatnám úgy is, hogy kiválóan elhárítom azokat a “katasztrófákat”, amelyeket én idéztem elő.

Ez pedig  kogníciót, másféle mentalitást kíván, sokszor ellentéteset az enyémmel, de tudom, hogy ha nem egész életemben a megúszásra akarok csak játszani, akkor el kell sajátítanom. 

Arról nem is beszélve, hogy a fentebbiek jelentősen megkönnyítik az életet, mikor egy-két hónap után már rutinná váltak. 

Ezen könnyítés okán írok fel most már mindent, válaszolok csak arra, amit kérdeztek, (és nem zúdítok a másikra információözönt, amivel semmit sem tud kezdeni) megtartom magamnak, ha valami plusz információval rendelkezem, hogy ne mindig én akarjak a legokosabbnak tűnni, hagyom, hogy a másik is nyerhessen. 

Nekem igazából semmibe sem kerül, (leszámítva az egómat) ő pedig jól érzi magát tőle. 

Most először egy évre előre beírtam minden eddigi információt a határidőnaplóba, van szép kis táblázatom, amelyben hónapokra előre ott vannak az irodalom-,nyelvtan órák, tehetséggondozás-,osztályfőnöki-, munkaközösségi-,szakkör-, fakultáció-,iskolai élet eseményei – természetesen azok, amelyek tervezhetőek. 

Kicsit meg is rémít látvány, amikor ránézek, mert egyszerre rengetegnek tűnik, szinte tornyosulnak előttem…

A héten még kirándulni is voltam a Belvárosban. Részt vettem egy BeyondBudapest sétán a fényűző Pestről, ahol megelevenedtek előttem a 19-20. század arisztokratái, irodalmi és történelmi alakjai, majd pedig tizenhat év pesti lakosság után, melyből tizenegyet a Zsinagóga szomszédságában töltöttem, eljutottam a Zsinagógába is. Nem hittem, hogy ennyire lenyűgöző és egyben megrázó élmény lesz, biztos voltam benne, hogy nekem már semmi újat nem fognak tudni nyújtani – ezzel szemben olyan kicsinek éreztem magam belépve, mint egyetlen másik templomban sem, csak talán az egri bazilikában. 

Nagyon tetszett, hogy ez a “gyülekezet háza”, így lehet benne hangosan beszélgetni, ettek, ittak az emberek, minden kérdésre válaszoltak, és leginkább ön ironikusak, ők nevetnek a legjobban önmagukon.

Másfél óra után pedig az udvarról még régi lakásunk erkélyét is láthattam, és a régi legjobb pirított tésztás kínainál ebédeltünk. 

Nagy öröm volt az is, hogy kis osztályom kortárs színdarabot választott a szülői bemutatóra, (Tasnádi Rovarok-ját) ez jólesik a lelkemnek, épp mint az is, hogy tegnap ötezer forintért hét darab felsőt sikerült vásárolnom, csipkéseket, vintage-okat, fodrosokat – gyönyörűek. 

Egyre inkább összeáll az alapruhatáram, és egyre inkább a fehérek, bézsek, barnák, ekrük alkotják. Ja, és ennyi idősen kezdem megszeretni a fodrokat, hollokat, különleges szabásokat….remélem, azért hatvan éves koromra nem leszek hollywood-i nagyi, aki csak rózsaszínben hajlandó járni.

Bár, ez a púderrózsaszín felső nem sok jót ígér….

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

perspektíva?

20 Júl 2013

Valamikor a rendszerváltás után nem sokkal leszoktak a tanárok arról, hogy “Mit csináltam, merre jártam a nyáron?”- jellegű dolgozatot írassanak a diákokkal. Ekkora vált világossá, hogy a tanár és  diákjainak nyarai közé véglegesen szakadék ékelődött, melynek oka a szülők és a tanár eltérő jövedelmi helyzete és társadalmi státusza volt. 

Holott addig tényleg irigyelt helyzetben voltak a tanárok. Minden korombeli emlékszik a hatalmas pedagógusnapi virágcsokrokra, és a valóban két hónapig tartó nyári szünetre. A magam részéről mindig némi irigységgel tekintettem a tanárgyerekekre, akikkel minden szünetben otthon volt a mamájuk, míg az enyém reggel fél nyolctól dolgozott minden nap, s mire hazaért, már fáradt volt. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne így élni: kiszámítható, biztonságos módon, hiszen a rendszer maga adott volt, ritmusa volt, csak be kellett lépni, elfogadni a szabályokat – működött magától is.

De, mire odakerültem, minden megváltozott persze. A tanári pályának már nem volt presztizse, (pedig mikor felvételiztem, a jogra kevesebb ponttal lehetett bekerülni, mint magyar szakra) pénzt végképp nem lehetett keresni, (emlékszem első fizetésem huszonnégy ezer forint volt, míg az albérletem húszezer) – maradtak a szünetek, mint felmutatható, érdemi dolgok. 

Azonban anyagiak hiányában ezek is csak a kilátástalanság érzését erősítették. Kezdő tanárként sok helyen csak június 15-ig szóltak a munkaszerződések, a nyárra fizetést nem kapott a “gyakornok”, illetve maga a szerződéssel rendelkező tanár is csupán az alapilletményét, mely jóval alacsonyabb, mint az év közbeni. 

Sokan dolgoztak az ismerősök közül nyaranként, ekkor keresték meg a kieső részt, azonban minden “kihalásos” módszerrel működött, ha működött, és nem csődölt be rögtön az első évben a tábor például. 

Mára ezek is megszűntek már, kevesen maradtak ezen a piacon is. 

A napok mostanában gyötrelmesen lassan telnek, nyögvenyelősen múlnak, öröm és biztonság nélkül. Kegyetlen, gyilkos minden nyár, és egyre utálatosabb, ha gyerekkorom nyaraival vetem össze őket. Vagy épp az egyetemi évekével. 

Jó lenne most dolgozni, nem itthon magamat rágva töprengeni, okokat keresni önigazolásul. Mert miközben végtelennek tűnik a nyár, tudom, hogy el fog múlni ez is, mint minden, s ha a végén előveszem magam, hogy mit tudok felmutatni eredményként, csak a semmit fogja markolni a kezem. Ha megíratnák velem azt a dolgozatot a fentebbi címmel, üres lapot adnék be, s egyest kapnék.

Tudom, mert mindig így van. Ezt is gyűlölöm.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Ilyen regényt olvasok, és el vagyok andalodva egészen. 

A regény jellemzője a baljós, szorongató, lázálomszerű atmoszféra, a véres, erőszakos események nagy száma.A regény egyik fő erénye a csodás elemek nagy mennyisége, a varázslatoknak és az irracionális eseményeknek a kifogyhatatlan bősége. A dolgok nem engedelmeskednek a fizikai törvényszerűségeknek: Jozef Bezdán egy alkalommal pl. egy olyan követ helyez vetélytársa mellkasára, ami annak minden szívdobbanásától nő egy kicsit. Az élet és a halál közötti határvonal sem abszolút egyértelmű, Brazina, a kém pl. képes meghalni és feltámadni, ahogy éppen akarja.A regény meghatározója a kidolgozott, erősen metaforizált nyelv, pl.: „Az egyik pimaszul magasra csapó lángnyelv az istenen is nyomot hagy, igaz, éppen csak akkorát, mint egy holtan született gyerekember szembogara.” „Fájdalmas jajgatásukból jégcsapok lesznek az órán.”Az az irracionalitás, ami a történetekre jellemző, mondatszinten is jelentkezik: a mondat második fele gyakran megkérdőjelezi vagy visszavonja az első felében állítottakat. Ilyen pl.: „A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket. Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.” Vagyis a mondat azt állítja, hogy magukra a csodákra van értelmes magyarázat, vagyis a csodák ésszerűek, ez viszont éppen a csoda lényegének mond ellent.A regény nyelvére az emelkedett, patetikus, máshol kifinomult nyelvhasználat és a visszataszító témák, trágár szavak együttes alkalmazása is jellemző. „Harákolva ballag a ház felé, torkának keserű váladékát kiköpi. Szép és pontos köpés, íve nem lehetne szabályosabb.”A mondatok gyakran egy-egy kisebb anekdotává alakulnak, kisebb történetek embrióivá válnak, pl.: „A kapitány úgy rajong a fiatal fejedelemért, hogy egyszer, legalábbis úgy beszélik, a kardjával szabdalt darabokra egy ügyetlen felhőt, ami árnyékot merészelt vonni a homlokára.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

itthon

25 jún 2013

Most, hogy itthon vagyok, a falutévével szórakoztatom magam. Figyelemmel kísérem a gólyapár és kicsinyei sorsát, a közfoglalkoztatottak által művelt konyhakert fejlődését, és az imént végignéztem az évzárót. 

Szürreális élmény volt látnom egykori tanáraimat, iskolámat, és szembesülni azzal, hogy milyen pici is valójában az a tornaterem, ahol nyolc éven keresztül minden nap sportoltam valamit. 

Furcsa volt, hogy az egész nyolc évfolyamon mindössze kilenc kitűnő volt, és nézve értettem meg azt, hogy mekkora mázlim volt a szüleimmel, nagyszüleimmel,  hogy ebből a sokszorosan hátrányos helyzetű kis borsodi faluból – az ő támogatásukkal, áldozatukkal – eljuthattam oda, ahol most vagyok. 

Mert nekik mindig fontos volt az, hogy nekem a legjobb legyen. 

Megszakad a szívem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

elnöki

20 máj 2013

Tavalyelőtt focistáknál, tavaly zenészeknél voltam érettségi elnök. Idén varrónőkhöz és divattervezőkhöz megyek. Jövőre talán a matrózok, vagy a rendőrök jönnek?

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

sorrend

11 Már 2013

A hétvége legnagyobb tanulsága az, hogy már megint meg kell tanulnom nem elolvasni hétvégenként a leveleket, sem felvenni a telefonokat, és úgy, általában meg kell tanulnom ismét hogyan lehet kikapcsolódni, nem osztályfőnöknek lenni, nem ügyeket intézni – csak úgy, lenni, és megtanulni végre pihenni. 

Már megint gondjaim vannak a fontossági sorrendek felállításával. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

gr

03 okt 2012

Az osztályfőnökség kényszergrafománná teszi az embert, s ennek az a következménye, hogy a hobbiból való blogírásra már sem idő, sem kedv nem marad.  Kegyetlen. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

harmónia

25 Sze 2012

Olyan szép, szeles és szeszélyes az idő ma, mintha nem is a tél közelegne, hanem az idő kereke ismét tavaszra fordulna. Ehhez illik az is, hogy ibolyaszörpöt kóstoltam, s közben friss, érett, illatos fügét majszoltam. Élveztem az egy órányi csöndet is, mely adódott, távolról zongoraszó szűrődött be, madarak rikoltoztak, s olyan nyugalom volt, hogy szívem is elcsitult.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum