háló

03 máj 2015

Csodálatos érzés volt felébredni a hófehérre változott szobában, amit tegnap festett át férjem sárgáról.

Nem szerettük a sárgát, annyira intenzív volt egy hálóhoz, ahová megnyugodni tér vissza az ember, izgatta a szemet, és ha lehunytam, akkor is tudtam ésszel, hogy ott van – és idegesített minket. Elnyelte a fényt, és nagyon meg kellett válogatni, hogy milyen kiegészítőt, lakberendezési tárgyat vegyünk hozzá.

Lehetett ezt persze fokozni, azzal a citrom-és narancssárga függönnyel, amivel együtt megvettük.

Kész, elmúlt. Most a puritánság, az egyszerűség dominál benne.

Hosszú hét volt ez, és a tegnapi festéssel feltettük rá a koronát. (Vizsgaelnöki felkészítő, szerenád, iskolai pakolás és virágdíszítés, egy monstre négy órás ballagás, festés.)
Most meg pihenünk. Most megpihenünk. Most megpihenünk?

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

10896262_1001798033209812_8312508328382943888_o

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

fák, bokrok

03 máj 2014

Eléggé frusztrál, hogy idén nem fogok sem emelt szinten érettségiztetni, és nem leszek érettségi vizsga elnöke sem – de, ezek a képek kicsit kárpótolnak érte.

SONY DSC

“eddig, és ne tovább!”

SONY DSC

a fák tényleg az égig nőnek

SONY DSC

élő és halott

felhőwestie úszik az égen

felhőwestie úszik az égen

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szinesztézia

02 máj 2014

Túl a szerenádon, (nagyon megható volt) túl a ballagáson (nagyon hosszú volt) – most épp pihenek. Kertészkedünk, családdal vagyunk, fényekben, színekben, illatokban gyönyörködünk – színtiszta, vegytiszta szinesztézia az életünk.ba_feher

Felidézem csöndben magamban Baudelaire Kapcsolatok című versét: “egymásba csendül a szín és a hang s az illat”

Még az sem tudja elvenni a kedvem, hogy óránként nézegetem azt, hogy látható-e már hová vagyok beosztva emelt szintű kérdezői és vizsgaelnöki érettségiztetésre.

Ajándék ez a négy nap.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

A nagy szépség

22 ápr 2014

Megnéztem tegnap végre A nagy szépség című filmet. Szerintem csodálatos,  ilyen egy igazi művészfilm, mely valóban a rendező látomását közvetíti felénk. Olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt videoklip, képeslap, amely Róma minden arcát, mint egy nőét bemutatta – s mindezt egy férfi nézőpontjából. Ráadásul egy bennfenteséből, mivel a film nyitójelenetében “kivégzik” az igazi japán turistát, akitől várható lenne némi tárgyilagosság, halálával azonban mindent elural a szubjektivitás.

Tobzódunk  is az extremitásokban, pillanatonként ér minket újabb vizuális inger, de rövid időn belül az is világossá válik, hogy csak egyetlen célja van: elfedni az ürességet, a magányt, a csalódottságot, amely a római társaság öncélú hedonizmusából, sehová sem vezető dekadenciájából adódik. Ebben a filmben semmi sem egész, minden csak töredékben van jelen, a rendező csak jelzésszerűen felvillant dolgokat, de nem ismerünk meg semmi mást belőle, csak a villanást, nincs mélysége, még a hatást sem várja meg, amit esetleg kiváltana.

Ezért tér vissza állandó lejtmotívumként Flaubert mondása: “Megpróbáltam könyvet írni a semmiről.”

Ugyanez a cél mozgatja Sorrentinot, és ő sikerrel is jár. Amit könyvben nem lehet megírni, azt a film játszi könnyedséggel adja vissza – itt él, lélegzik a felszínesség.

Akinek van egy kis esze, az kilép ebből a világból, és keresni kezd valami sokkal valódibbat, igazabbat, mint ez.

Szép film ennek ellenére. Vagy épp ezért.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

1458.

10 ápr 2014

Tegnap konferencián voltam a Belvárosban. Ilyenkor mindig rájövök, hogy mennyire más, minőségileg jobb az a fajta élet, amely az egyetemi tanároké. Van idő benne felkészülni az előadásokra, és nem kell minden nap hatszor vagy hétszer negyvenöt percben, állandóan váltogatva az évfolyamokat, végigrohanni egy napon, hanem jut idő elmélyülni egy-egy témában. Sokkal nyugodtabbnak is tűntek, összehasonlítva őket a kollégáimmal és velem. Mi nyúzottak vagyunk nagyon.

Mondjuk,nem csoda. Tegnap nyolctól fél egyig konferencián voltam, ezután rohantam vissza előkészíteni a cserekapcsolat fogadását, fél öttől hétig fogadó óránk volt, közben már érkeztek az erdélyiek, majd nyolc után be is futottak. Tíz óra után értem haza, és akkor még készíthettem mára a szendvicseket nekik, és szerveztem a mozit péntekre, leveleket írva a szülőknek.

Ja, és ez az általános.

Nem panaszképpen mondom, de aki azt mondja, hogy a tanárok délután kettőkor befejezik a munkát, sosem beszélt eggyel sem. Meg a három hónapos nyári szünet mítosza.

karolyi

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nőies

05 ápr 2014

Hosszú (több hónapi)  kínlódás után végre csak vettem egy táskát. Azt, amelyik az általam támasztott öt feltétel közül négynek megfelelt. Melyek ezek? Legyen nagyméretű, 40-50 centi hosszú, legyen merev, vagyis ha nem tömöm ki, akkor se essen össze, felférjen a vállamra a füle, hogy ne csak kézben lehessen hordani, legyen háton átvethető része, és ne legyen drága, mivel magamat ismerve, úgyis hamar megunom, és másikra kezdek vágyni.

(Régebben az örök darabokat vásároltam, hajlandó voltam spórolni is rájuk, tele is van velük a szekrényem. “Vigasztal”a tudat, hogy egész életemben velem lesznek majd.)

t_p_detail

Szóval, kellett egy táska. Főleg, mivel a mostani már kilyukadt mindkét végén, és attól féltem, hogy előbb-utóbb, de elhagyok belőle valamit. Van egyébként még pár táskám a szekrényben, de egyik sem nagy. A most vásároltnál azt az engedményt tettem, hogy nem tudom a hátamon átvetni, de a többi feltételnek megfelel. Direkt barnát vettem, a cipőmhöz illőt, mert tavaly óta megundorodtam a feketétől.

Biztos vagyok egyébként abban, hogy a tökéletes táska sem létezik.

Arra is rájöttem, ma, vásárlás közben, hogy nem a hosszú hajtól függ a nőiesség, és én akkor éreztem igazán jól és szabadnak, felszabadultnak magam, mikor félhosszú-rövid hajam volt, látszottak a hatalmas fülbevalóim, a szép sálaim. Persze, gyönyörű a hosszú haj, de annyi szép hajkelléket lehet mostanában már kapni, hogy évi egy alkalmi kontyért nem biztos, hogy megéri a küszködés. Főleg, ha az ember lánya még jól sem érzi magát tőle.

Úgyhogy döntöttem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

vissza a gyökerekhez

04 dec 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

újra és újra

02 dec 2013

Én csak újra szép, nőies, vonzó, energikus, tökéletesen egészséges és tervekkel teli szeretnék lenni. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

09 nov 2013

reggeli napfürdő

pihenős délután

Csík zenekar és Kiss Tibi videók

hamis francia halleves a la lippi 

eső

rászánni magam a dolgozatjavításokra 

teljes csöndben hallgatni az óraketyegést

rengeteg bizsu az ebay-en 

billy polc az előszobába

tisztaság 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

tobozok

07 okt 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

fényharapás

05 okt 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

csendélet

29 Sze 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Keti Bredsó

23 Sze 2013

Egyszerűen zseniális a nő, igazi stílusikon, a használt és újrahasznosított ruhák királynője. 

Bár, ilyen lennék én is ötven-x évesen! Csodálom. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

fa

18 Sze 2013

Hiányzik a régi fa, amit tavaly kivágtak a 103-as elől…mikor tanítani kezdtem, még növendék volt csupán. Mintha aranyból lett volna, mikor rásütött a nap.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

rózsa

16 Sze 2013

Vajon mennyire ismert már akkor az a kolléga, akitől évekkel ezelőtt halvány rózsaszín porceláncsészét kaptam ajándékba, azzal az indoklással, hogy bár kívülről nem így tűnik, de valójában mégis ilyen vagyok? 

S bennem miért csak most tudatosul ez? 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

öt perc a parkban

11 Sze 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

púderrózsaszín

08 Sze 2013

Nem megy azért olyan egyszerűen az év-és újrakezdés, mint gondoltam, olyannyira nem, hogy a hétvégére már a körülöttem forgó szobáig is eljutottam. 

Nagyjából hétfő reggel, az évnyitó napján kezdődött az a fejfájás, amitől se jobbra, se balra nem tudtam fordítani a fejem, hányingerem volt, meg is fáztam kicsit, szombat reggelre pedig már olyan magas volt az én mindig stabil 120/80-as vérnyomásom, hogy ringlispílnek éreztem magam körül a szobát…

Megint elkövettem ugyanazokat a hibákat, amelyek szerintem a tanár-létre abszolút jellemzőek: a koránkelés, (ezzel sokat nem lehet kezdeni) a napközbeni nem ivás, miközben a szervezetem a nyáron hozzászokott a folyamatos pótláshoz, össze-vissza ettem, nem hordtam a szemüvegemet, és halálra idegesítettem magam az évkezdés minden adminisztratív és egyéb – tőlem független – nyűgével. 

Tetézte még ezt a reggel hétkor 7-8 fok, majd 10-kor már 19, 15 órakor pedig 28 fok, aminek felöltözni igazi kihívás, és ez alatt nem a rétegességet értem, hanem a cipőt…a lábat, amelyről a legkönnyebb felfázni.

Mivel állandóan rohantam, állandóan meg is izzadtam, és közben döntöttem magamba a kávét, ami a suliban nem az a kis lájtos 3in1 vacak, amit itthon, nyugodt körülmények között iszogatok, hanem méregerős, savas, igazi tömény, szívet kicsináló koffeinbomba – ezt nélkülözöm kell.

Tehát, én ezeket hozom fel okként, és így, összeszedve elég soknak tűnik. 

Még mindig baromi nehéz reggelente megennem bármit is, ellenben ha nem teszem, akkor az első óra végére úgy esik le a vércukrom, hogy azt érzem: mindjárt elájulok. 

Nehéz minden este kiválasztanom, hogy másnap mit akarok felvenni, és tartani is ahhoz magamat, nem felpróbálni még öt szettet reggel, hogy végül a hatodik mellett döntsek, de akkor már fél órát elcsesztem erre. 

Kínzás esténként másnapra szendvicset csinálni, vagy salátát, vagy épp előkészíteni a másnapi ebédet, vagy épp csütörtökig kitalálnom, hogy mi legyen a hétvégi ebéd, és kétféle “menüsort” összeállítanom.

Nehéz, mert minden tervezést, előregondolkodást kíván, én pedig inkább a tűzoltásban vagyok jó. 

Mondhatnám úgy is, hogy kiválóan elhárítom azokat a “katasztrófákat”, amelyeket én idéztem elő.

Ez pedig  kogníciót, másféle mentalitást kíván, sokszor ellentéteset az enyémmel, de tudom, hogy ha nem egész életemben a megúszásra akarok csak játszani, akkor el kell sajátítanom. 

Arról nem is beszélve, hogy a fentebbiek jelentősen megkönnyítik az életet, mikor egy-két hónap után már rutinná váltak. 

Ezen könnyítés okán írok fel most már mindent, válaszolok csak arra, amit kérdeztek, (és nem zúdítok a másikra információözönt, amivel semmit sem tud kezdeni) megtartom magamnak, ha valami plusz információval rendelkezem, hogy ne mindig én akarjak a legokosabbnak tűnni, hagyom, hogy a másik is nyerhessen. 

Nekem igazából semmibe sem kerül, (leszámítva az egómat) ő pedig jól érzi magát tőle. 

Most először egy évre előre beírtam minden eddigi információt a határidőnaplóba, van szép kis táblázatom, amelyben hónapokra előre ott vannak az irodalom-,nyelvtan órák, tehetséggondozás-,osztályfőnöki-, munkaközösségi-,szakkör-, fakultáció-,iskolai élet eseményei – természetesen azok, amelyek tervezhetőek. 

Kicsit meg is rémít látvány, amikor ránézek, mert egyszerre rengetegnek tűnik, szinte tornyosulnak előttem…

A héten még kirándulni is voltam a Belvárosban. Részt vettem egy BeyondBudapest sétán a fényűző Pestről, ahol megelevenedtek előttem a 19-20. század arisztokratái, irodalmi és történelmi alakjai, majd pedig tizenhat év pesti lakosság után, melyből tizenegyet a Zsinagóga szomszédságában töltöttem, eljutottam a Zsinagógába is. Nem hittem, hogy ennyire lenyűgöző és egyben megrázó élmény lesz, biztos voltam benne, hogy nekem már semmi újat nem fognak tudni nyújtani – ezzel szemben olyan kicsinek éreztem magam belépve, mint egyetlen másik templomban sem, csak talán az egri bazilikában. 

Nagyon tetszett, hogy ez a “gyülekezet háza”, így lehet benne hangosan beszélgetni, ettek, ittak az emberek, minden kérdésre válaszoltak, és leginkább ön ironikusak, ők nevetnek a legjobban önmagukon.

Másfél óra után pedig az udvarról még régi lakásunk erkélyét is láthattam, és a régi legjobb pirított tésztás kínainál ebédeltünk. 

Nagy öröm volt az is, hogy kis osztályom kortárs színdarabot választott a szülői bemutatóra, (Tasnádi Rovarok-ját) ez jólesik a lelkemnek, épp mint az is, hogy tegnap ötezer forintért hét darab felsőt sikerült vásárolnom, csipkéseket, vintage-okat, fodrosokat – gyönyörűek. 

Egyre inkább összeáll az alapruhatáram, és egyre inkább a fehérek, bézsek, barnák, ekrük alkotják. Ja, és ennyi idősen kezdem megszeretni a fodrokat, hollokat, különleges szabásokat….remélem, azért hatvan éves koromra nem leszek hollywood-i nagyi, aki csak rózsaszínben hajlandó járni.

Bár, ez a púderrózsaszín felső nem sok jót ígér….

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Jó lenne ezt látni magam előtt, mert azt jelentené, hogy megtettem az utat, fenn vagyok a csúcson, és megpihenhetek. Majd szépen lesétálnék, és a lefelé tartó út már jóval könnyebb lenne azzal a tudattal, hogy végigvittem, én győztem. 

Az igazság az, hogy a jelen helyzet pont ennek a fordítottja. Igazából a hegy lábánál állok, és még előttem a kihívás, az út, amely piszok nehéz lesz. Persze az is igaz, hogy mindannyian csak nyernénk azzal, ha sikerülne – ha nekem jó, akkor másnak is körülöttem. 

A férjem szerint nemes egyszerűséggel lusta vagyok, elkényelmesedtem – és persze hogy igaza van. 

(Néha azért jó lenne, ha azt is mondaná, amit hallani akarok, nem csak azt, ami igaz….)

Ha már én nem vagyok képes önreflexióra, akkor ő megteszi helyettem azt. Tudtátok, hogy a portfólió egyik legfontosabb eleme ez az előbbi? Vajon hogyan lehet az ember objektív magával, hogyan ítélheti meg érzelmek nélkül azt, amit csinált? 

De, lassan elkanyarodom. Lusta, kényelmes, és senki ne arra gondoljon, hogy nem tip-top a lakás, nincs minden merőleges párhuzamosan, vagy épp a munkában lenne elmaradásom. 

Nem, én magammal vagyok lusta és kényelmes, és egy csomó jó dologról maradok így le. 

Eleinte kevéssé zavart, hogy lemondok programokat, melyeket én kutattam fel, megküzdöttem azért, hogy bejussak, majd lazán legyintettem, elkezdtem keresni a kifogásokat, hogy miért nem, és végül nem mentem el. Pedig kellett volna, előrevitt volna szakmailag, kibillentett volna az épp aktuális apátiából, más nézőpontot mutatott volna – én túlságosan ráálltam a centrálásra. 

Azt hiszem, egy jó időre elvesztettem a humoromat, a spontaneitásra való készségemet és úgy nagyjából mindent, amit nekem a kreatív ember jelent.

Nem akartam én körbenézni, meglátni, amit úgyis tudtam. De, a napokban annyi hatás ért, hogy bele kellett néznem abba a tükörbe, vagy a fényképezőgép kamerájába, és  el kellett gondolkodjam, tényleg így akarom-e még, mikor pár évvel ezelőtt még enyém volt a világ, sokan irigyeltek, felnéztek rám, minta voltam, választási lehetőség, alternatíva. 

Most pedig azt vettem észre, hogy a világ elhúzott mellettem, én pedig erősen kapkodva veszem a levegőt a magassarkúban – négy év után először.  Ez a kapkodás egyébként is jellemző – és a következményei is. Az összetört dolgok, a félig meghallott kérdések, a félig megoldások, az egyszerre a négy dologra párhuzamos figyelés. És hogy nem várom meg, amíg a kérdés elhangzik, vagy sokkal több információt adok, mint amit kérdeztek. 

Hogy mindig kiadom az információt, zúdítom rá,  mikor hagyhatnám nyerni is a másikat. 

Én nem akarom, hogy csak ezzel azonosítsanak. 

Nekem mindig a nyugodt, megfontolt ember volt az ideálom, aki maga körül is nyugalmat teremt – de én csak vibrálok, kapkodok össze-vissza. 

Mindig a letisztult formavilágú, bizonyos esetekben már szinte monokróm öltözetű, sok embernek már szinte túl egyszerű, elegáns, önmagával békében élő nő volt az elérendő célom, akit valami méltóság jellemez, akire mindenki felfigyel, aki mellett jó lenni, s tapasztalatom szerint ez mindig együtt jár a csinossággal is. 

Én azt akarom, hogy ez a fentebbi kép legyek én. De még lenn vagyok a völgyben, szoktatom szívem a csendhez és a magaslati levegőhöz. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Én ma sokáig bámultam ezt a csodát a konyhaablakban. Olyan megnyugtató, pihentető látvány volt, el is felejtettem, hogy kinn kánikula van.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kakukkfű

31 máj 2013

Tihanyt, a Rege cukrászdát, a vízimalmot Örvényesen, a temető szélén talált hihetetlen mennyiségű kakukkfüvet, a finom ételeket, a folyton elázást, a szivárványt, a Balatont, de legfőképp a csodálatos kollégáimat szerettem ma (is) 🙂

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Erdély II.

19 máj 2013

Negyedik nap. Békás-szoros, Gyilkos-tó, Csíksomlyó. Ez volt a leggyilkosabb napunk, a legfárasztóbb, ekkor utaztunk a legtöbbet. Mert nem úgy van az, ahogyan a naiv kis budapesti városlakó elképzeli, hogy a száz kilométert majd megtesszük kb. másfél óra alatt! Nem, a száz kilométer hegynek felfelé, szerpentineken minimum három óra, és akkor még jó időt mentünk. Így viszont a távoli helyszínek még távolabb kerültek egymástól…s ezen felismerésünk csak akkor nem volt csalódás, mikor átfutott előttünk egy koromfekete kis medvebocs! Nem ecsetelem, hogy ehhez mekkora szerencse kell, még akkor is, ha állítólag túlszaporodtak a Hargitán. 

Megtettük becsülettel a túrát gyalogosan ismét 32 fokban hegynek fel, át a Békás-szoroson, végig a szerpentinen, de keveset adott. Inkább csak egyetlen momentum: az út kellős közepén álló szikla, melyen egy önálló kis erdő dacolt mindennel – ő megható volt. 

A Gyilkos-tó is csalódás volt számomra, többet vártam, igaz nem is olvastam utána, hogy mire kellene számítanom. Csíksomlyót pedig a gyerekek nem élvezték, így sok örömöt mi sem találhattunk benne, rohantak tovább, miután bejárták…egyszer talán még vissza kellene menni ide, nélkülük. 

Akkor már mindenki ezerrel készült a búcsúra, ma pedig már el is kezdődött. 

Este visszatérve nekünk ismét szabad program volt, így a városban sétálgattunk, fagyiztunk, és megegyeztünk, hogy másnap reggel igazi kávéházi reggelit költünk el, ugyanis reggel hatkor már nyitva vannak, a pici iskolás gyerekek náluk veszik meg a friss kiflit, tejet – ez irigylésre méltó, hiszen beleszületnek az igazi polgári, kávéházi miliőbe. 

Sétánk során tűnt fel az is, hogy mennyire törekszik mindenki a jól öltözöttségre, a város tele kiskosztümöket, blézereket árusító boltokkal. 

Reggel tehát várt a kávéház igazi kávéval, (Erdélyben a kávékultúrát a babkávé jelenti, amelyet nagyon sok vízzel, sokszor isznak, mivel gyenge) finom sütikkel, és indultunk is taplózni, utána pedig fazekaskodni, mindkettőt Korondon. Végtelenül kedvesek voltak velünk mindkét helyen, igazán sokat tanultunk ezen kihalófélben lévő szakmákról. 

Este már Torockón voltunk a Gyopár Vendégház és Panzióban, melyet ismét teljes szívvel ajánlok mindenkinek, a tulajok csodálatosok, a hely egyszerűen gyönyörű, három sziklafallal körülvett völgyben van, viszont arra fel kell készülni, hogy semmiféle mobil-vagy adatjel nem jut át ezeken a sziklákon, így internetezni végképp nem lehet, de még sms-t sem küldeni nagyon. 

Tényleg úgy kell odamenni, hogy mindennel számolni kell – ha baj van, csak magára számíthat az ember, és a legközelebbi falu messze, ha azonnal kell a segítség. 

Ebből tanultam, soha többé nem viszek osztályt olyan helyre, ahol nincs térerő….

Másnap reggel még körbejártuk Torockó műemlék faluját, megnéztük a helyi Népművészeti Múzeumot, és elindultunk haza. Este fél nyolcra meg is érkeztünk. 

Két napig tartott amíg szegény, sokkot kapott szervezetem végre megértette, hogy nem kell vigyázzban állnia, izmaim érezhetnek izomlázat, nem lesz rájuk másnap szükség – de mind a mai napig nagyon fáj mindenem. 

Összegzésképpen azt mondhatom el, hogy Erdély varázslatos, gyönyörű, mindenképpen látni kell egyszer, de én nem tudnék ott élni. A települések között nincs közlekedés, ha nincs autód, leélheted úgy az életet, hogy egyszer sem hagyod el, bicikli sincs, nincs munka, és minden olyan, mint a magyar falvakban, amelyek a túlélésért küzdenek. 

Ellenben van rengeteg félbehagyott panzió, ház, és egy olyan időn és téren kívüliség, amely biztos, hogy megérinti az embert. 

Nem véletlenül lett Babits is Fogarason a bergsoni filozófia híve. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

virág

09 ápr 2013

Szeretnék virág lenni a saját kertemben. Senki se csodálna, senki se szeretne engem úgy, mint én.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

április

01 ápr 2013

Egy 1897. évi áprilisi naptár az OSZK gyűjteményéből. Varázslatos! 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

eyecandy

23 Már 2013

musthave-kategória, de azért megvárom, amíg a felére árazzák majd le – remélem, akkor is kapható lesz még – ó, azok a szitakötők! 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

odvas keltike

15 Már 2013

2010-ben azon szomorokodtam, hogy eltűnt szemem elől kedvenc virágom, a szentgyörgyvirág.

Annak idején a Káposztaföld melletti erdőben lehetett szentgyörgyvirágot szedni, a kísértetjárta régi, romos kastély mellett. Április végére nyíltak ki a lila és fehér virágok, illatuk már messziről elárulta őket. Mézédes, kicsit émelyítő illat, összességében buja és telt. Hatalmas csokrokkal vittem haza, a ház megtelt velük, éjszakára mély, kellemes álmot hoztak.

Aztán elpusztult ott minden, mikor eladták. Virágok nélkül maradtunk. Később egy másik erdőben rájuk bukkantam, évekig visszajártam értük. Egy nap jött a hír, hogy elhordták az egész erdőt. A télen át azzal fűtöttek az emberek, senkit sem érdekeltek a virágok.

Azóta sem találtam rájuk újra. Vajon nyílnak-e még valahol szentgyörgyvirágok?!”

Most már tudom, hogy a nyékládházi domboldalban is megmaradtak, de azt is, hogy a vácrátóti botanikuskertben is nyílnak. Azóta azt is tudom, hogy a neve: odvas keltike. Erre a hétvégére terveztem, hogy elmegyünk megnézni őket, mert már virágoznak. Remélem, nem fagynak le a jövő hétig!

Aki pedig már kedden elment lefotózni őket, az Myreille. Nézegessétek a fotóit, igazi szép tavaszi hangulatúak, s mindez itt van, Pesttől 20 kilométerre!

http://www.moksha.hu/utazas/tavaszi-viragozon-a-vacratoti-botanikus-kertben/

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Brüsszeltől pápáig

13 Már 2013

2005-ben, megnyerve a Polgár az európai demokráciában (Civitas) – versenyt, jutottam el Brüsszelbe, és elbűvölt a pár óra alatt bejárható szecessziós kisváros, s maga az Európa Parlament is, melynek meglátogatása, és az ott dolgozó képviselőkkel való találkozás volt a verseny fődíja. Ott ünnepeltem 30. születésnapomat négy diákommal, imádtam a kétszer sült krumplit, az igazi gofrit, a Godivát, a képregényvilágot, a finom söröket, s azt a nyitottságot, mely Brüsszel minden szegletében jelen volt. Szerintem igazi belgával öt napos ott tartózkodásunk alatt nem is találkoztunk. 

Ma a férjem jutott el Brüsszelbe, nagyon várta, sokat meséltem neki róla, a lelkére kötöttem, hogy miket nézzem meg mindenképpen. Imádott városunk nem ölelte keblére, -10 fokkal és 10 centi vastagságú hóval várta…

Kíváncsi vagyok, milyen benyomásai lesznek! 

Közben pedig én próbálok ráhangolódni a négynapos hétvégére, már vettem egy hosszú, forró, illatos fürdőt, áthúztam az ágyneműt, hogy friss, ropogós, és ez is illatos legyen, bekészítettem egy jó könyvet az éjjeliszekrényre, főztem egy fahéjas-aszalt szilvás teát, és várom haza a férjemet. 

Ha már a tavasz késik, sőt jön a 10-15-20 centis hó, akkor kuckózzunk be, és lazuljunk egy kicsit. 

Közben pedig felszállt a fehér füst, megvan az új pápa. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

legszebb minimál

10 Már 2013

Múlt hétvégén a Konyhakiállításon jártunk, ahol engem ez a szobabelső ragadott meg leginkább. Talán mert ez adja vissza a legjobban, hogy mire vágyom. 

Ők pedig még jöhetnének: 

Ő pedig az idei karácsonyfánk: 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum