szombat

26 ápr 2014

Korán reggel már ébren, Lujzi menetrendszerűen hat tízkor ébreszt. Nehéz egy éhes macskával, aki végigsiránkozza a lakást, felver mindenkit, és ekkora már Pöttyös is körülöttem ugrál, hogy “ha ő kaphat, akkor nekem is!” Én pedig ha felébredek, már képtelen vagyok visszaaludni.

Plafonbámulás helyett kitaláltam, hogy fűszernövényeket szaporítok, az esős idő úgyis kedvez annak, hogy beálljanak és növekedni kezdjenek. Feltett szándékom, hogy legalább az ablakban legyen egy kis “kert”. Ilyenkor azért nagyon hiányzik egy kis balkon, francia erkély – bármi, csak kiléphessek a lakásból.

Rozmaring-, menta -, és bazsalikomültetés után régi lakóhelyünkre mentünk. Persze, szinte minden megváltozott.

Érdekes, ha nem járok arra, nem érzek nosztalgiát, (persze lehet ez egyfajta elfojtás is bennem) de ha meglátom a Károly körutat, a Zsinagógát, a Dohány utcát – akkor azért belefájdul a szívem.

Vettünk pár nadrágot, és elköltöttem az ajándékba kapott Libri-utalványt az új Oksanen és Tóth Krisztina könyvre.

Most pedig megnézem végre a Wall Street farkasát.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nőies

05 ápr 2014

Hosszú (több hónapi)  kínlódás után végre csak vettem egy táskát. Azt, amelyik az általam támasztott öt feltétel közül négynek megfelelt. Melyek ezek? Legyen nagyméretű, 40-50 centi hosszú, legyen merev, vagyis ha nem tömöm ki, akkor se essen össze, felférjen a vállamra a füle, hogy ne csak kézben lehessen hordani, legyen háton átvethető része, és ne legyen drága, mivel magamat ismerve, úgyis hamar megunom, és másikra kezdek vágyni.

(Régebben az örök darabokat vásároltam, hajlandó voltam spórolni is rájuk, tele is van velük a szekrényem. “Vigasztal”a tudat, hogy egész életemben velem lesznek majd.)

t_p_detail

Szóval, kellett egy táska. Főleg, mivel a mostani már kilyukadt mindkét végén, és attól féltem, hogy előbb-utóbb, de elhagyok belőle valamit. Van egyébként még pár táskám a szekrényben, de egyik sem nagy. A most vásároltnál azt az engedményt tettem, hogy nem tudom a hátamon átvetni, de a többi feltételnek megfelel. Direkt barnát vettem, a cipőmhöz illőt, mert tavaly óta megundorodtam a feketétől.

Biztos vagyok egyébként abban, hogy a tökéletes táska sem létezik.

Arra is rájöttem, ma, vásárlás közben, hogy nem a hosszú hajtól függ a nőiesség, és én akkor éreztem igazán jól és szabadnak, felszabadultnak magam, mikor félhosszú-rövid hajam volt, látszottak a hatalmas fülbevalóim, a szép sálaim. Persze, gyönyörű a hosszú haj, de annyi szép hajkelléket lehet mostanában már kapni, hogy évi egy alkalmi kontyért nem biztos, hogy megéri a küszködés. Főleg, ha az ember lánya még jól sem érzi magát tőle.

Úgyhogy döntöttem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

metamorfózis

09 feb 2013

Azt nem is mondtam még, hogy  – pedig nagyon melengeti a szívemet, és büszke is vagyok rájuk – idén a végzős évfolyam lányaiból sokan úgy döntöttek: nem terhelik a szülői kasszát azzal, hogy méregdrága báli ruhát kölcsönöznek vagy vásárolnak, hanem végigjárták a körúti turkálókat, és két-háromezer forintból vásárontak maguknak báli ruhát. Vagy éppen a nagyi régi ruháit alakították át. Gyönyörűek voltak így is, a ruhákról pedig ha nem tudjuk, senki sem mondta volna meg, hogy honnét vannak. 

Szerintem ez egy csodálatos kezdeményezés volt. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

házikabát

31 dec 2012

2012 is mögöttünk van, pár óra múlva már 2013-at írunk, a babonások egész évben “retteghetnek” majd, előttünk remények, vágyak, félelmek. Mint az elmúlt évben is. Nem változik szinte semmi, elhatározások fogalmazódnak meg, tendenciák folytatódnak, ez utóbbit most fontosabbnak érzem, így ezzel foglalkoznék inkább, ezeket szeretném folytatni, szélesíteni a körüket, hangsúlyokat viszont nem akarok tenni, bizonyos szempontból mindegyik fontos. 

2012-őt legjobban egy szó írja le számomra: a házikabát. A kényelmes otthoniság, a félig elkészültség, súlyos szóval az igénytelenség árnya. 

Elkezdtem egy alapruhatárat építeni, s bár még nem jutottam el a teljes sötétséghez, elképesztőnek tartom, hogy régebben mennyire tudtam, ösztönösen jól csináltam, a stílusomhoz illő ruhákat választottam, s mennyire hagytam magam meggyőzni arról, hogy szeretem a színeket, a sportosabb cuccokat is. 

Nem, nem szeretem, ez mára már egészen nyilvánvalóvá vált, igazolja ezt a rengeteg felhalmozott, sosem hordott öltözet. Míg régebben volt egy-két méregdrága, de elegánsabb ruhám, stílusában hozzám illő viseletem, most van sok, amelyek olcsók voltak, de nem szeretem dolgok. Illetve már nincs sok, elhatároztam, hogy amint veszek egy újat, kidobok belőlük mindig egy régit, így apad már a készlet, és sokat el is ajándékoztam. 

Elkezdtem felszámolni a bizsukészletemet is, minden számomra kislányosnak tűnő ékszert keresztlányomnak ajándékoztam, maradtak a nemesebb, szebb darabok, karácsonykor így is sok újat kaptam, hál`stennek mind szép, elegáns darab. 

Az biztos, hogy soha többé nem fogok megvenni egy új ruhát, ékszert, táskát, csak azért, mert most olcsó. 

Mindig felteszem majd magamnak a kérdést, hogy ha drága lenne, akkor is meg akarnám-e venni? 

Elfelejtem azt is, hogy mindig ki kell próbálni többféle stílust, próbáljunk fel  egyéniségünktől eltérő dolgokat is, mert hátha gazdagodunk általa. Nekem nem jött be, köszönöm, lásd fentebb, milyen eredményekkel járt. 

Vagyok, aki vagyok, egyedül a  – mások által lehet unalmasnak tartott – klasszikus eleganciát bírom elviselni, az az én stílusom. Meghagyom másnak a többit, már nem akarok kalandokat ezen a téren. 

Úgy tűnhet, szinte csak erről szólnak az utóbbi hónapok bejegyzései, másnak talán lényegtelen semmiségekről locsogok, pedig nekem ebben az évben ez okozta a legnagyobb problémát. Most sorolhatnám persze az anyagi nehézségeket, váratlan kiadásokat, a kiszámíthatatlanságot, de ezzel mostanában sokan néznek szembe, és nehéz rajta változtatni. 

Ehhez kapcsolódóan a spórolást említeném meg, mint megtanulandó dolgot, mert a legkiborítóbb az, amikor az ember mindenféle tartalék nélkül vág neki a következő évnek, hónapnak, napnak. Remélem, lesz arra lehetőségünk 2013-ban, hogy a fizetésünk öt-tíz százalékát félretegyük. 

De, vissza az öltözködéshez, ugyanis ez egy sokkal fontosabb dologgal, a nőiesség megélésével van összefüggésben, hogy mennyire érzem jól vagy nem jól magam a bőrömben. 

Ugyanis kicsit sem érzem jól magam. Ellustultam, nincsenek kontúrjaim, elengedtem magam, régi határozottságom tovatűnőben, s nehezen ismerem fel magam a tükörben. Néha köszönni lenne kedvem magamhoz, megkérdezve, hogy “Helló, te ki is vagy?” 

A hajammal való állandó foglalkozás is erre vezet vissza. Amennyiszer én átfestettem, leszívattam,  levágattam, megnövesztettem – nincs élő ember, aki követni tudná! Sosem voltam vele elégedett, mindig más tetszett, nyilván ez is saját magam el nem fogadását jelenti. 

Egy hónappal ezelőtt befestettem ismét, teljesen sötétbarna lett persze, de most megálltam, hogy ne szívassam le, “konzultáltam” három fodrásszal is, és mostanra már az eredetire igen hasonlító színe van. 

Ha minden igaz, akkor még egyszer le kell vágatnom az alját, mert ez a rengeteg festés tönkretette azért. 

Sosem gondoltam volna, csak most, – a fodrász megkért rá, számoljam össze – hogy közel húsz éve festem a hajam. 

Kimondani is sok. 

Összefoglalva tehát: nem nyűgnek akarom érezni a fentebbieket, hanem örömnek, hogy jóleső érzés töltsön el, mikor tükörbe nézek. 

Kontúrokat akarok, s erre nagyszerű alkalom is kínálkozik, június 28-án ugyanis férjhez megy unokatestvérem, aki szebb mint Penelopé Cruz, leendő férje pedig Brad Pitt, és nem akarok a rokonság előtt szégyenkezni. Addig még pontosan egy félév van, elegendő idő arra, hogy “felépítsem ismét magam”. 

Nem akarok még utolsó pillanatban is ruháért rohangálni, mert aktuálisan épp nem jön rám valamelyik, nem akarok megalkudni, hogy “jó lesz ez is”, vagy épp mégsem elmenni valahová, mert nem tetszem magamnak. 

Sokszor volt ilyen is, s épp ezért súlyos probléma, amiről írok. 

Amikor már az emberi kapcsolataimra is hatással van, amikor már visszahúzódóvá tesz – az már nagy baj. 

És 2012-ben ez a területe is hátrányosan változott az életemnek. 

Borzasztó volt, mikor nyertem egy két személyes vacsorát, divatbemutatóval, ruhapróbákkal, karácsonyi ajándéksorsolásokkal – és nem tudtam elmenni, vissza kellett mondanom, mert nem volt egyetlen női ismerősöm sem, aki eljött volna velem. Akkor és ott valami eltörött bennem, és feltettem a kérdést, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe, hol vannak az emberek körülem, mi van a sok ismerőssel, a volt barátokkal, hol vannak a rokonok? 

A választ egyértelműen nem lehet megfogalmazni, sokrétű és bonyolult ez, de mindennek a sugarában ott vagyok én is. Én is vagyok az oka. Nem akarom csak magam vádolni, mert nem ilyen egyszerű azért. 

Végignéztem, csak ebben az évben hányan köszöntek el tőlem, vagy csak váltak meg tőlem, egyetlen szó nélkül. Volt, akit megkerestem, és helyre tudtuk állítani a beszélőviszonyt, volt, aki annyira nem ismert sohasem, hogy nem lett volna értelme a megkeresésnek. 

Nagy segítség volt egyébként az okok visszakeresésében az idővonal is. Csak legyen idő egyszer végigolvasni, megdöbbentő látni, hogy hányszor írtam rá, pillanatnyi érzelmi felindulásomban mennyi értelmetlen, felesleges, negatív, lehúzó, másnapra elavulttá váló üzenetet osztottam meg, sokszor gondolkodás nélkül, megbántva ezzel mások érzéseit. Pedig mindig is tudtam, hogy felesleges, változtatni szinte semmin sem tudunk, beskatulyázásra viszont nagyon alkalmas ez a tevékenység. 

Ezt sem akarom folytatni már 2013-ban, megvannak rá a fórumok, közösségek, nem tartozik a nyilvánosságra. 

Ezzel ellentétesen viszont  egyre több közösségi akcióban szeretnék részt venni: ruha-és könyvcserék, fesztiválok, baráti sörözések, túrák. Megkeresem a rokonokat is,  hiányoznak.  Eldöntöttem azt  is, hogy kéthetente elolvasok egy könyvet, ami nem tűnik nagy vállalásnak, de mellette sokszor át kell néznem a már olvasott kötelezőket, felfrissíteni a szakmai dolgokat, sokáig is dolgozom – így már érthetőbb az óvatosabb mértékű vállalás. 

Nagyon kell a sportolás is, minden izületem fáj, félek, hogy a nem használatban tönkremennek teljesen. 

Most elfáradtam, majd folytatom. 

S mindenkinek, aki erre jár, nagyon boldog, szép új esztendőt! 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

alapruhatár

30 dec 2012

Eddig szinte kizárólag csak röhögni jártunk a KIK-be, mókás, giccses cuccokat próbálgatni, melyeket persze sosem vettünk meg. 

Sosem hittem volna, hogy álmaim hosszú, fekete dzsekijét és elegáns sötétkék farmerét  fogom megvenni itt, pedig igy történt. Hihetetlen mázli!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

stílus

29 dec 2012

Most olvastam a stílustanácsadó könyvben: “Miután kiszórtuk azokat a darabokat amelyek nem illenek hozzánk, a ruhatárunk már eléggé redukált – és valószínűleg teljesen fekete.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

bézs

07 dec 2012

Ahogyan ott álltam a pulóvereket válogatva, világossá vált előttem, hogy én már nem szeretem sem a pirosat, sem a lilát, régi vonzódásom újra előtört belőlem a bézsek, barnák, fehérek, ekrük, azaz a földszínek iránt. 

A pech az, hogy van egy vagon lila cuccom. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum