favágás

18 jan 2018

Favágás. Általam (is) használt kifejezés az olyan tanítási órákra, amikor a diákok túl fáradtak a komoly munkavégzéshez, figyelmük szétszórt, a haladás üteme rendkívül lassú, csigalassúsággal vánszorognak csupán a percek, és az istennek sem akar összeállni a kép.
A mozaikok, puzzle-darabkák ilyenkor sehogyan sem kapcsolódnak egymáshoz, a túlélés a cél. A bizakodás megvan persze, csak elérhetetlennek tűnik a felívelés.
Pedig mindig így van, akár már a következő órán, amikor szárnyalnak. De, most olyan nehéz. Semmi sem mozdul semerre, hosszú és szürke a január.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

2018

01 jan 2018

Az ünnepekben mindig az a legcsodálatosabb, amikor végre vissza lehet térni a hétköznapokhoz, felvenni a leejtett fonalakat, és a megállás, átgondolás után jobban folytatni a megkezdett dolgokat. Nekem bőven volt mit átgondolnom. Szavakkal azonban nem biztos, hogy pontosan vissza tudnám adni, elkenni, túl finomkodni pedig nem szeretném. Maradjunk abban, hogy egyszerűbb most nekem a számok nyelvén, a jövőbe tekintve összeírni mindazt, ami fontos, és erre az évre meg fogja határozni a tetteimet. Ezek a számok: 1, 9, 15, 30, rengeteg és végtelen. Mindenkinek a legjobbat 2018-ra!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Követni

05 nov 2017

….sem tudom, és nem is akarom az eseményeket. Most is csak annyit írnék ide, hogy mindent, ami most a nyakamba ömlik csőstül – magamnak köszönhetek. Sose kövessétek el azt a hibát, hogy elkényelmesedtek. Hogy előbb érzelmileg, majd utána testileg, vagy éppen fordítva – az olyan mindegy is. Rossz vége lesz.

Én nagyon bízok abban, hogy meg tudom még fordítani az állást, mert mélyen, legbelül,  továbbra is okosnak tartom magam, aki válsághelyzetekben mindig összeszedi magát, és csak a megoldásra törekszik – de, most azért ez nehezebb. A személyes érintettség mindig odatesz. No meg, azért nem vagyok már fiatal, aki előtt ott áll az egész élet. Szóval, most nagyon nehéz.

Mégis, ebben a helyzetben az a legnagyobb gondom most, hogy már megint alig várom, hogy levágják a hajamat, mert a két héttel előtti vágást idegennek érzem magamtól, nem sikerült megszeretnem. Természetesen ez a hajdolog tökéletesen szimbolizál engem: hiába könyörgött a drága Zsuzsi, hogy ne vágjunk, csak igazítsunk, én nem hagytam magam! Zsuzsi tudta, hogy nem fogom jól érezni magam a cakkozott hajvégektől, a kifelé álló, megritkított frizurától, de én csak erősködtem. Holott, ő tökéletesen ismer engem. Pontosan tudja, hogy én az egyenes, klasszikus, rendezett hajakat (dolgokat) szeretem, és nekem már ilyen hajam volt.

Természetesen nem ez a legnagyobb gondom, még mielőtt. De most visszaállok péntektől az alapvonalra.

Ja, azt találtam még ki, hogy negyven napos kitűzésekre osztom az évet. Az eléggé belátható, és eredmény is lehet ennyi idő alatt.

Isten áldjon engemet. Nagyon drukkoljon nekem a kedves Olvasó, ha még olvas valaki.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Vannak

22 Júl 2016

…akik nagyon ügyesen intrikálnak, csavargatják a szálakat, manipulálnak embereket. Sajnos, engem is. Nehezen látok át a szándékokon, mindenkiről a legjobbat tételezem fel, mivel eszembe sem jut, hogy valami hátsó szándéka van vele. Sokszor belevontak így olyan dolgokba, hogy én is rosszakat mondtam emberekről. Természetesen irigy voltam rájuk, a sikereikre, a kiegyensúlyozottságukra – bármire, amire vágytam, és én nem tudtam akkor abban a pillanatban megvalósítani. Miután kimondtam rájuk a sértést, ítélkeztem felettük, már akkor rosszul éreztem magam, és gyakran le is buktam. Vagy ha mégsem, utána  a szemébe nézni, mikor legközelebb találkoztunk, felért a kínzással, és az állandó gyomorgörcs sem hiányzott – így, abbahagytam ezeket a játszmákat. Egyszer és mindenkorra.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Naponta

22 Júl 2016

…megőrül a macskánk. Ilyenkor üti-veri a kutyát, kekeckedő módon eléje áll, vagy épp a nyomában lopódzik, és belecsimpaszkodik a kutya farkába, amikor az felugrik az ágyra. Sosem tudtam megérteni, hogy miért csinálja, hiszen máskor meg hozzábújik, sőt egész nap együtt alszanak. Ez egy kiváló metafora arra, hogy mennyire értelmezhetetlen számomra bizonyos emberek viselkedése. De, már egyre kevésbé vagyok kíváncsi arra, hogy mit miért tesznek úgy, ahogy – és ez jó hír, mert épül már a mentális kontroll, kezdek erősebb és függetlenebb lenni.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Már

19 Júl 2016

…kora reggel pörgő üzemmódban voltam, fél kilenckor már a Lukács újonnan megnyílt Galériájában néztem meg Diner Tamás fotókiállítását, ahol maga a mester is jelen volt, sőt még puszit is lehelt a karomra, mikor megkértem, hadd készíthessek róla egy fotót a plakátjával. Véletlen volt, és szép élmény. Kilenckor már a gyógytornásznál voltam, aki még masszázst is adott, mivel annyira feszesek az izmaim, és rettenetesen fáj egy ponton a derekam. Nagyon béna voltam, rettenetesen szégyellem magam, hogy így elhanyagoltam magam, mert iszonyat magasról épültem le. Voltak izmaim, kidolgozott karjaim, erős vállaim, és erős hátizmom. Most meg nem bírom magam kihúzni….De nem adom fel, visszaküzdöm magam oda, ahol már egyszer voltam.

Haza az új szuperhévvel jöttem, véletlenül ezt is elcsíptem. Mivel nem volt kedvem még itthon lenni, bementem megnézni a suliba az asztalt. Mivel tényleg üresek voltak a fiókjai, így minden akadályt elhárult az elől, hogy a birtokba vehessem. Végre van ismét normális asztalom, végre! Aztán kis virágos fóliával a sajátomat (immáron régi) befedtem, így kiváló lesz javító asztalnak, a kis szekrényébe pedig az üres lapok kerülnek.

Utána meg csak üldögéltem, és rendbe raktam a könyveim. Át a Csobánka téren olyan könnyűnek éreztem magam, mint már régen. Enyhe, de nem meleg idő volt, fújdogált egy kis szél, az emberek lassan sétáltak, bennem még dolgozott az endorfin a tesi után, még nem volt izomlázam – meg lehetett volna állítani az időt abban a pillanatban. A jó érzés még mindig tart, remélem, sokáig velem marad.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Az előbb értünk haza, mert visszavittük a suliba a már kiolvasott könyvtári könyveket, a rengeteg – balgatag módon – hazahozott dossziét, és a virágokat a 103-asból, amiket bevállaltam nyári gondozásra, csak elfelejtettem azt, hogy hely nem nagyon van már nekik, plusz elég nagy pára van tőlük (a locsolgatástól). Egyébként is sok virágunk van, így két dolgot szűrtem le ebből: nem veszek több élő virágot a lakásba, illetve nem leszek Teréz anyu más virágaival, bármennyire is sajnálom őket – de, gondozza mindenki a sajátját, és vigye haza nyárra őket. Bár, erről megint eszembe jut az, hogy mindig az kapja a legtöbb és legszebb virágokat, akit teljesen hidegen hagy a téma, és kidobja őket a kukába…én meg kiveszem onnét, mert felháborít ez a hozzáállás. Nem tudom kettőnk közül melyikünkről mond el többet ez a megjegyzésem…Csokit is az kap a kollégák közül általában, aki nem eszik, így azonnal “bedobja a közösbe”. Azt hiszem, sokat kell változtatnom magamon. Láttam egyébként, hogy van változás a tanáriban, az egy éve várakozó könyvespolcokon rend kezd kialakulni, és a selejtezés is elkezdődött. Remélem, tényleg lesz végre normális asztalom. Azt hittem, hogy bírom nagy asztal nélkül, de nem. Amit egyszer megszokott az ember, attól nagyon nehezen válik már meg, és nekem tényleg rengeteg cuccom van. Már csak azért is, mert öt különböző tantárgyat tanítok, és mindegyikhez nagy a szakanyag.

Itthon is rendet tettem végre az íróasztalon, megemeltük a monitort is, így most már felfelé nézek, és ez jó nekem. Lecseréltük a széket is, hihetetlen változás a kemény szék után, ami ráadásul össze-vissza csikorgatta a laminált padlót…Minden téren igyekszem rendet tartani most már. Így próbálok este hat után semmit sem enni, így sokkal jobban alszom, és remélem, idővel meg is mutatkozik majd rajtam. Holnaptól pedig elkezdem a gyógytornát is.

Lassan vége a nyári szünet második hetének. Ezen a héten voltam gerincorvosnál, kificamítottam a bokám, elolvastam öt könyvet, meghalt Esterházy Péter, Törökországban “puccs” zajlott, Nizzában terrortámadás, nem kezdtem el kekeckedni T-vel, hanem elfogadtam, hogy “széllel szemben pisilni nem lehet”, és csak annyit teszek bele ezentúl ebbe a dologba, ami ahhoz kell, hogy ne vegye el a düh az energiámat, amiért bosszankodom a dolgain. Nagy példaképem volt, de idővel az ideálok ledőlnek – vagy épp mi változunk meg. Ezen a héten is sokat tanultam magamról, és ez jó.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

színek, színek

15 máj 2016

Miután a télen találtam egy királykék hokedlit, a héten pedig egy méregzöld könyvtárolót,  reméltem, hogy legközelebb egy tűzpiros füles fotelbe futok bele – de, csak egy citromsárga bőröndöt láttam meg: azt pedig a férjem nem engedte, hogy elhozzam. Egyre durvább ez a színmánia nálam: épp most vettem egy fagylaltrózsaszín cipőt, és még a púderkék pulcsikkal is kacérkodom!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

mi még dolgozunk

28 jún 2015

Mikor pénteken kiírtam, hogy végre vakáció, azonnal nekem estek a közösségi oldalon, hogy”de mi még dolgozunk!”, vagy “de jó a tanároknak, a mi pénzünkön lógatják a lábukat hónapokig!”, és így tovább. Félelmetesek ezek a reakciók. Csak az irigység, a nekem sem jó, neked se legyen jó dühe, a gyűlölet árad belőlük. Épp mint a parkban kutyát sétáltató fickóból, aki a következőt mondta egy másik öregembernek: “ott az a sok ingyenélő tanár, a két és fél hónapos nyári szünetükből én kötelezném őket minimum egy hónap tábori munkára, rögtön megoldódna a hová tegyem a gyereket a szünetben – kérdése! akinek meg nem tetszik, menjen közmunkára”. Ennyi. Hogy azokról az emberekről beszélnek, akik a gyerekeiket, a jövő nemzedékét tanítják, akiknek év közben nincs szabadságuk, mivel azt kötelezően nyáron kell kivenniük – eszükbe sem jut.

Én meg már annyira unom ezt a sötétséget, tahóságot, hogy leírni sincs kedvem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

mixed

27 ápr 2015

Az egészséges sztoicizmus meghozta a gyümölcsét, és ma mégis kaptam elnöki megbízást, mégpedig egy igen jó helyen. A furi az, hogy állítólag már szerdától fenn volt a rendszerben, de nekem nem látszott. Így a mai felkészítőn épp azért mentem oda, hogy megkérdezzem: elrontottam-e valamit, ami esetleg oka lehet annak, hogy nem kapok megbízást? Ekkor derült ki, hogy ott az oldalon a megbízás, csak nekem nem jelent meg. Aztán jött egy másik hölgy is, akinek ugyanez volt a gondja.

Így most június 16-18-ig 63 rám bízott diák vizsgáiért felelek. Remélem, holnap megtudom, hogyan lehetnek ennyien, mikor az osztályfényképen csak 27-en vannak. Arra gyanakszom, hogy hozzátették az előrehozott érettségizőket is, így lettek ennyien.

Továbbra is csodálattal adózom a felkészítőnknek, az oktatási referensnek – életemben nem láttam még ennyire összeszedett, logikusan és világosan gondolkodó embert, aki még el is tudja magyarázni, meg tudja értetni, amit nekünk mindenképpen ismernünk kell. Minden tiszteletem az övé, egy igazi úriember, nagy ritkaság ma már.

Mögöttünk van egyébként egy csodálatosan szép hétvége, anya itt volt nálunk, majd együtt voltunk Wekerle-telepen, sokat autóztunk, repce- és orgonatengerek mellett vezetett az utunk, és mesés volt az időjárás is!
Ma pedig voltam örök szerelmemben, a Károlyi-kertben, és megettem az év első túró és rizs fagyiját!
Holnap este szerenád, csütörtökön ballagás, pénteken május elseje, hétfőn pedig érettségi! Felpörögnek a napok, gyakorlatilag egymásra lépnek, egymás nyakára ülnek! Izgi!

11154636_999232240133058_6588784587048176151_o

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

miskolci hétvége

05 ápr 2015

Még múlt októberben kapott lippi a kollégáitól köszönetajándékként egy két napos két fős miskolctapolcai pihenést a Calimbra Wellness négy csillagos hotelben, ezt a hétvégét március 20-22 között töltöttük itt el. Mindennel nagyon meg voltunk elégedve, kiváló volt a svédasztalos vacsora és reggeli, megérkezéskor kenyérlepénnyel és teával fogadtak, a wellnessrészleg egészen kiváló volt, még egy kolléganő és a férje is befutott persze, de legjobban a szoba tetszett a kilátással. Természetesen nagyon jó minőségű dolgok voltak benne, de nem volt semmi hivalkodó, minden semleges és pihentető volt. A legtöbb időt itt töltöttem volna el a legszívesebben, mert azok a beeső délutáni fények úgy éreztem, minden stresszt kimostak belőlem, és ehhez még a csilivili medencék sem voltak foghatók. Mondjuk nem nehéz tágas. szép tereket kialakítani egy akkora szobában, ami nagyobb mint a lakásunk, így természetesen semmi sem lesz zsúfolt, mindennek van elég helye! Nincsenek vasalódeszkák,  szárítók, könyvek sem benne, amelyek szintén szűkítik a teret. Jó volt, szemet pihentető.

Viszont Miskolcnak szerintem vége, Szinte minden bezárva a fő utcán, emberekkel alig találkoztunk, a Centrum áruház egész területe kínai bóvlis lett, és a Táborit is sikerült tucatpizzériává silányítani – nem nagyon találtam semmit, amiért érdemes lenne visszamenni, sajnos. Pedig hogy szerettem!
A hétvége alatt figyelhettem meg azt az érdekes dolgot magamon, hogy mennyire megfelelési kényszeres is vagyok tudat alatt. Soha az életben nem ettem Erős Pistával a húslevest, mégis amikor kirakták elém, azonnal szedtem belőle.

Az egy dolog, hogy ehetetlen lett tőle a levesem, a másik, hogy még több ilyen dolgot is műveltem, amire azóta sem találunk magyarázatot lippivel…Például, hogy két és fél órát verettem magam a pezsgőfürdőben, így este már megmozdulni sem bírtam az ágyon, nemhogy moziba elmenni…..

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

tegnap

24 Már 2015

A tegnapi nap után már tudom, hogy nekem ebben az életben nem önmagam megvalósítása, hanem a szolgálat a célom. Mindig, amikor már egy kicsit jól érezném magam, jön a sors/Isten/karma (akármi) a bunkósbotjával, és jól fejbe ver, hogy emlékeztessen arra, mi is az én igazi feladatom.

Néhány példa, hogy ez mindig is így volt. Mikor már nagyapám nagyon beteg volt, és hetek óta jártunk be a szikszói kórházba, (én csak hétvégén) rettentő állapotban voltam lelkileg. Főleg, mivel előtte másfél évvel (sem) vesztettük el mamit. De, egy csodálatos szeptemberi kedd délután elhatároztam, hogy gyönyörűen süt a nap, így sétálok egyet, megpróbálom jobban érezni magam. Húsz percen belül hívott anya, hogy meghalt nagyapám.

Mikor berendeztük végre az életünket a Síp utcában, és elengedtem magam egy kicsit, összeomlott körülöttem minden.

2013-ban végre emelt érettségiztethettem, s bár voltak figyelmeztető jelek, nevezetesen hogy anya kórházba került, de nem gondoltam én semmire, hogy mi készül. Vasárnap még jókedvűen búcsúztunk el apával, egy hétre valót megfőzve neki előre, nyugodt szívvel jöttem vissza érettségiztetni, hiszen tudtam, hogy anya csütörtökön már otthon lesz, azt a három napot kell apának kibírnia egyedül. Már készültem lélekben arra, hogy az érettségi végeztével végigsétálok a fél városon, a napfényben, fagyizok, és másnap megyek is haza anyáékhoz segíteni.

Furcsállottam, hogy lippi már délben sms-t küldött, hogy jön értem délután, de gondoltam, akkor majd legfeljebb együtt fagyizunk. Nem így lett persze. Ahogy kiléptem délután háromnegyed ötkor az ajtón, közölte, hogy apa meghalt. Bumm megint.

Minden egyes elhatározott életmódváltásomnál, sorsfordulatra készülésnél történt valami tragédia az életemben, vagy a kisebbeknél egyszerűen beteg lettem, hogy megint csúsztatni kelljen azt. A hétvégén végre ismét eldöntöttem, hogyan tovább, nem akarok sodródni, van célom, erre persze már tegnap bekövetkezett a katasztrófa.

Most már tudomásul veszem, hogy nekem egyetlen pillanatra sem szabad lazítanom, nem szabad nyaralást, utazást terveznem, mert úgyis le kell mondanom, hiába van már kifizetve.

Én tényleg őszinte tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akiknek vannak terveik, akik mernek elutazni hetekre, akik ki merik kapcsolni a telefont éjszakára. Én sajnos állandó készenlétben élek, forgatókönyvek, “a”, “b” és “c” tervek forognak a fejemben, nem kapcsolhatok ki, fogalmam sincs arról, mit jelent lazítani és igazán pihenni.

Sokszor fáj a szívem és magamtól nem tudok elaludni. Vagy ha sikerül, akkor rövid időn belül csuromvizesen, rémálomszerű kábulatban riadok föl.

Világéletemben görcsös, szorongó ember voltam, állandó társam a stressz, de most már tudom, hogy miért. Csak figyelmeztetni akar a sors, hogy eltértem kiszabott életcélomtól, a szolgálattól. Csak a félelemhez, a szorongáshoz van jogom.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szokásos

26 dec 2014

Vannak dolgok, amiket azt hiszem, sosem fogok megérteni a karácsonnyal kapcsolatban. Ilyen például az, hogy miért kell négyszer annyi kaját készíteni, mint amire szükség van… de ezek igazából apróságok, fenn sem kell rajtuk akadni.

Mégis, nekem ma este például kimondottan jólesett egy hideg sajtos-tejfölös tészta annyi ünnepi étel után.

De, ami az ünnepekben az igazán jó, annak persze semmi köze a kajához, a fentebbi példa csak egy metafora volt.

A visszatérés a szokásoshoz a legjobb. De ezt ünnepek nélkül sosem éreznénk át így.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kompromisszum

29 jún 2014

Tegnap úgy döntöttem, hogy ez a nyár szóljon számomra csak a pihenésről, a feltöltődésről végre.

Nem akarom megint úgy kezdeni az évet, hogy két héten belül beteg leszek, és a tanmenetek megírásán kívül semmit sem “készültem” az új évre. Készülés alatt most természetesen az olvasást kell érteni, az új inspirációk, módszerek megismerését. Szeretnék hosszabb időt tölteni anyánál is augusztusban, mikor lejár a fürdőbérletem.

Épp ezért visszamondtam a szaktanácsadói továbbképzést, amely augusztusban kezdődött, és egészen október 17-ig tartott volna. Egyébként sem vonz ez a fajta mentorálás, nem szeretek idegeneknek kéretlen tanácsokat osztani, mikor bennem is csak kérdések vannak azzal kapcsolatban, hogy ezt vagy azt jól csinálom-e a tanításban.

Remélem, a másik fajtára – amikor valakit fel kell készíteni fél éves gyakorlaton a mesterszak elvégzésére – még lesz alkalmam, bár az egy éves képzés ára nagyon drága.

Így most holnap elkezdem a Lukácsba járást. Végre.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

barlangos

28 máj 2014

Vannak nagy félelmeim, ezek közül talán a legnagyobb az élve eltemetés. (Hála a nyolcvanas-kilencvenes évek ide vonatkozó filmjeinek, no meg a Helyszínelők Tarantino rendezte évadzárójának.) Ezért nem teszem be a lábam barlangokba, föld alatti mélyedésekbe, ahol állandóan csöpög a víz, és sosem lehet tudni, ha esetleg történik valami az emberrel, kit és mikor lehet értesíteni, mivel nincs térerő. Gyűlölöm mondhatni a bezártságot és a klausztrofóbiát.

A magassággal olyan nagy problémám nincs, nem vagyok tőle szédülős, viszont annyira nem is kedvelem, főleg ha szűk terekben találkozom vele.

Ilyen bevezető után lehet  igazán csodálkozni azon, hogy tegnap az osztályommal mi a jó eget kerestem mégis a Pálvölgyi-cseppkőbarlangban.

Én őszintén feltettem magamnak a kérdést, és csak abban látom a választ, hogy  a kishölgy a telefonban összekeverte a Pálvölgyit a Szemlőhegyivel, és így kerültünk oda, ami nekem maga a pokol volt.

Pánikroham, mintha a koporsót szögezték volna rám – érzés, és a legszűkebb részen hat emeletnyi derékszögű létra.

Soha, soha az életben többé be nem teszem a lábam egyetlen barlangba sem. Ez halálbiztos.

Így aztán a tegnapi felzaklató élmény után nyugodt szívvel bőghettem a Frankenweenie végén.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

száraz

05 máj 2014

Tegnap eszembe jutott, mikor még gimiben meglátogattam osztálytársamat, aki megmutatta a nővére szobáját. Telis-tele volt száraz virággal, és én döbbenetemben így kiáltottam fel: “Ó, te jó ég! Mindjárt megfulladok! Nem csoda, hogy Edit ennyire rosszul érzi magát, hisz itt nincs semmi energia, csak halott virágok!”

Erre mindannyian ledöbbentünk. Én a merészségemen, ők azon, hogy felismerték (majd én is) szavaim igazságát. Nem tudtam róla, de önkéntelenül is a feng shui-ra jöttem rá.

Edit ezek után kipakolta az összes száraz bizbaszt, és véget vetett a depressziójának.

Én pedig azóta is ügyelek arra, hogy csak élő növények vegyenek körül, és most már arra is, hogy járó órák.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szeretem

22 ápr 2014

Szeretem, mikor ünnep elmúltával visszatérnek a dolgok a megszokott kerékvágásba.

Jó érzés, hogy ismét lehet friss pékárut venni, fel lehet hívni ismeretlen embereket ügyet intézni, és úgy általában is: normalizálódnak az élet keretei. S hogy kezdődik az újabb várakozás a nagyon közeli, jövő heti négy napos szünetre!

Pedig addig még lezajlik a Civitas országos döntője, a Demokrácia Séta, a 12.-esek osztályozója, az érettségi vizsgaelnöki felkészítő, a Corvinus Díszkert, a 12.-esek utolsó órája nyolc (!) év együtt töltött idő után, és lesz egy ballagás is, sok könnyel.

Érzelmileg túlcsordulunk majd, azt hiszem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

méregtelenít

20 ápr 2014

Ha már Húsvét, akkor persze idén sem sikerült nemhogy negyven napos ételböjtöt, de még mentálisat sem tartanom.

Persze, nézhetném abból a szempontból is, hogy a portfólió megírása sokkal tovább tartott, mint negyven nap, így ez is felfogható egyfajta mentális erőpróbának, és ez is böjt volt, kapcsolati böjt.

Csakhogy ettől még nem érzem jobban magam. Rengeteg csokit ettem és még több ideget nyeltem, így bőven lesz mit méregtelenítem, minden értelemben. Kezdem is egy jó kis lime-os, levendulás teával.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

időhiány

03 ápr 2014

Ahhoz képest, hogy régebben folyamatosan itt “lógtam”, most előfordul, hogy napokig nem jutok ide. Kiderül hát lassan, hogy lehet élni blogolás nélkül is, de álladó hiányérzettel küszködöm. Mindenesetre lassú halálra nem akarom ítélni, akkor inkább az ugrás, védőkötél nélkül.

Ha már halál. Megint meghalt az utcánkból egy régi ismerős. Kegyetlen, kiábrándító az egész.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

falun

26 dec 2013

Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki. 

Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva. 

Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei. 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés. 

Van benne nyilván valami “kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok. 

Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek. 

Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz. 

Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent. 

Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél. 

Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig. 

Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését. 

Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.

Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről. 

Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.

Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását. 

Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.

Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától. 

Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett. 

Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés. 

De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat. 

Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot. 

És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni. 

Én nem ilyen világot akartam.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

reflexió

19 dec 2013

Megnéztük újra az Annie Hall-t. A férjem szerint sok a hasonlóság köztem és Woody Allen között.

Például: “A napjaimat kétfelé osztom: a nyomorúságosokra és a rettenetesekre.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ideális

11 dec 2013

Ha minden napom ilyen lenne, mint a mai, akkor szavam nem lenne, megszűnne az örökös lelkiismeret-furdalás, miközben az íróasztalon pakolgatott számonkérések láttán fog időnként el. 

Végeztem egykor, hazajöttem, megebédeltem, majd nekiültem javítani, és öt órakor készen lett a ma íratott dolgozatkupac, így holnap erőteljes és azonnali megerősítést adhatok a diákok munkájára. 

Azt hiszem, ez az a kép, amit egy átlagember a tanárok munkavégzésről elképzel. 

A dolog szépséghibája csak annyi, hogy azért végeztem egykor, mert nem vettem részt a suli által, a Down-kóros gyerekek számára szervezett karácsonyon. 

Különben megint este hatkor végeztem volna. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nagyvonalúság

10 dec 2013

Abból az alkalomból, hogy megnyertük a versenyt, köszönőlevelet írtam a kollégáknak, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy eredmény hátterében sosem csak egy szaktanár áll, hanem ez bizony csapatmunka. 

Ha nincsenek a matekosok, akik rutint adnak a rengeteg versennyel, amelyre folyton járnak, (magyarból összesen négy versenyre lehet nevezni) ha nincs a könyvtár, amely a hátteret biztosítja az állandó mese-és novellaíró pályázatokkal, közös felolvasásokkal, kézműveskedéssel – akkor lehet, hogy nem érünk el ilyen eredményt. 

Érdekes volt a kollégák reagálása. Kivétel nélkül megköszönték az én köszönetemet, és így két dologra jöttem rá. 

Az egyik, hogy a tanári pályán az hiányzik a legjobban, hogy valamikor visszacsatolást kapjon az a munkájára, hogy megköszönjék neki a sokszor a szabadidejéből való önfeláldozást, a másik pedig, hogy sokkal jobb nagyvonalúnak lenni, mert nekem semmibe sem kerül, és a másik sokkal jobban érzi magát tőle. 

Jobb, mint folyton rágódni a miérteken. 

Így, advent idején pedig, mikor csak nő a sötétség karácsonyig, még időszerű is. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

elsők

08 dec 2013

Tegnap eljutottam végre orvoshoz, (nagy csalódás volt, sok időt nem szánt rám a doktornő, úgy látszik, ha nem magánrendelésre megyek, akkor a kutyát sem érdekli az ember…ami azért érdekes, mert az oktatásban ezt nem tapasztalom) ahol az orvos szerint minden tünetem a stressztől van, (ez az itt fáj, ott fáj,zsibbad, hasmenés, betegségek) semmi köze a kávéhoz, és olyan normális a vérnyomásom, amit bárki megirigyelhet. 

A szervezet így védekezik a normálistól, elviselhetőtől jócskán eltérő, magas stressz miatt. Nekem kellene megtanulnom bizonyos stresszoldó technikákat, átgondolnom az életemet….a baj csak az, hogy ahányszor átgondoltam az életemet, felállítottam a kereteit, abban a pillanatban történt valami olyan tragédia, ami fél, uszkve egy évre megint hazavágott lelkileg, és kezdődött elölről megint a mókuskerék…

Már bele sem merek gondolni egy igazán radikális életmód változtatásba, mert ki tudja mivel büntetne cserébe az ég, hogy merem egy kicsit jól érezni magam a világban, merek magammal törődni…mint a görög sorstragédiák hősnői, komolyan. Mindenért megbűnhődöm, minden jóért megvan cserébe a büntetés…

Pedig olyan egyszerűen hangzik: napi ötszöri étkezés, heti három torna, egy kis kardió vagy jóga, nagy séták, sok finom gyógytea, minőségi ételek, a stressztől való függetlenítés….etc. 

Ha ilyen egyszerű, vajon miért nem megy senkinek? 

Ma is felébredtem fél ötkor, azóta próbálom meg elütni az időt. 

Lippi Varsóban, jutalomút a kollégáival, belvárosi luxusszálló, épp reggelizik szerintem. 

Rossz, hogy nincs itt, hiányzik. Minden pillanatban mondanék valamit, kommentálnám az apróbb történéseket…aztán rájövök, hogy nincs kinek, max. Pöttyösék néznek rám furán és morcosan, amiért legkedveltebb foglalatosságukból, a napi huszonhárom óra alvásból kizökkentem őket.

Van azonban pozitív stressz is, amely inspirálóan hat, és amelytől annyira izgatott lesz az ember, hogy képtelen aludni. 

Például az, hogy a hetedikeseim megnyerték az Bolyai országos döntőjét, és max. pontos lett a szóbelire vitt színdarab jelenet! 

Na, az ilyen dolgok miatt marad az ember a tanári pályán.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

újra és újra

02 dec 2013

Én csak újra szép, nőies, vonzó, energikus, tökéletesen egészséges és tervekkel teli szeretnék lenni. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ez is, az is

26 nov 2013

Lezárult egy kisebb szakasz, és végre betömték a fogamat is. Bár közölte a doki, hogy kivette a harapásból, tehát fogként a továbbiakban nem fog funkcionálni, de legalább nincs ott is luk. 

Ha belegondolok a morálfilozófiába, így kezdődik minden hanyatlás. Előbb csak megjelenik egy pici apró luk, repedés, hiány, ami a későbbiekben teljesen átveszi az uralkodást, és végül marad már csak a sötétség.

Végül mindig csak valaminek a hiánya tölti ki az életünket, az lesz a van, a nincsből kinövő valóság, bármily morbid is. 

De, most csak örüljünk, hiszen csodálatos előadást hozott össze kis osztályom, mindenki erején felül teljesített, hangosan és érthetően beszélt – nagyon megható volt őket a színpadon látni! 

Megvan végre a hófehér mini tearózsa tő is, amire régen vágytam, hófehér és illatos az adventi koszorú is, kaptunk ajándékba egy előszobafalat is, amit hamarosan fehérre festünk majd le, hogy lebegő legyen a térben. 

Történnek jó és kevésbé jó dolgok is, így van ez.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

taposás

13 nov 2013

Rájöttem, hogy miért nem bírok mostanában annyit, mint régebben. 

Mert azokban az órákban, amikor régebben verseny-és érettségi felkészítettem, most alapórában tanítok.

Ez pedig megöl minden kreativitást és lelkesedést. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

komfortos világ

01 nov 2013

Sosem hittem volna, hogy még mindig ennyire nehéz lesz ezeket a kategóriákat megtölteni tartalommal, pedig folyamatosan próbálkozom. Tulajdonságok, melyeket kedvelek és nem kedvelek magamban, mások hogyan látnak engem, milyen szeretnék lenni külsőleg, belső tulajdonságaimat tekintve, illetve mentálisan. 

Rengeteg rosszat tudok mondani magamról: agresszív, határozott, érdekérvényesítő, nehezen váltok nézőpontot, túlaggódás, részletekben elveszés, nincs bennem küzdőszellem magamért csak másokért, nem tudom elengedni magam, drámai vagyok és kötekedő, kishitű és hülyeségeken rágódó, és régebben azzal hízelegtem magamnak, hogy sokkal nagyvonalúbb vagyok és könnyen meg tudok bocsátani, mint valójában.

Pozitívnak érzem azt, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között tudok “civilizációt teremteni”, ehhez megvan bennem a kreativitás és elég gondoskodó is vagyok, mindig vállalom a felelősséget. Azt, hogy igyekszem minimálisra csökkenteni minden kockázatot, óvatos vagyok, igazán nem tudom, hogy hová soroljam – helyzetfüggő, hogyan értékeljük. 

Kiváló elemzőkészségem van, azonnal meglátom a problémát, de nem tudok rendszerben gondolkodni, nem vagyok alkalmas vezetőnek – most még nem, bármennyire is vágyok rá. Ambícióm és tehetségem is van, de emberileg sok a hiányosságom, és a konfliktuskezelési technikáim is eléggé visszamaradottak. 

Nagy tanulság volt számomra a vezetőkiválasztási könyvek szummája, mely szerint  azt az embert választják meg a dolgozók, ha erre lehetőségük nyílik, akit szeretnek, bizalommal vannak hozzá, s nem azt, aki a leginkább rátermett a pozícióra. (Klasszikus: informális vezetőből formális lesz.) 

Szerethetőnek kell hát lenni, ez a levont következtetés. S ezzel el is érkeztünk oda, hogy sikerült végre rangsort állítani, találni valamit, amit első helyre tehetek. 

Én mindig, mindent egyszerre akartam, minden területen változtatni, “nekirohanni a világnak”, s mivel alig mozdult valami, egyszerűen beleuntam. 

De, a szerethetőnek lenni azt is jelenti, hogy megfelelni, komfortosnak lenni a világ számára.

Megfordítanám, és akkor már majdnem jó is lesz: komfortos világot akarok. Helyesbítek: szeretnék. 

Mert kérni kell, puhítani, finomítani, elvenni az élét a hangsúlyoknak, kihátrálni a konfliktusból, elsiklani, fölé lebegni a valóságnak. 

S megbékéltetni azt a sok-sok embert, akit önzésemben, önhittségemben, felfuvalkodottságomban, vakságomban, tudatlanságomban megvadítottam, elidegenítettem. 

Azt hiszem, nekem ez a végső lényeg: szerethetőnek kell lenni. Megvan. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Te tudod, amit tudsz, és azt, hogy számodra mennyit ér, mennyire értékes az, amit csinálsz. Kevésbé lesz értékes az életed, ha nem vágsz vissza nekik? Illetve: többet fogsz érni, ha visszavágsz? Mi függ attól, hogy valaki, akinek kvázi semmi köze hozzád, mit gondol? Ne nekem válaszold meg ezeket a kérdéseket, hanem csak magadnak. Semmi értelme visszavágni. Csak mosolyogj, és udvariasan kérdezz vissza, velük mi újság, hogy vannak? Olyasmiről kérdezd, amiről tudod, hogy szívesen beszél. Ha van gyerek/unoka, arról, bármi, amire büszke. Hadd meséljen, hadd szerepeljen, neki biztos nagyon fontos a látszat, hogy szép legyen a kirakat. Add meg neki, Te ettől kevesebb nem leszel. Meg fognak hökkenni, mint mindig, ha a kukacoskodásra kedvességgel reagálnak. Van egy mondás: Légy nagyvonalú a kicsinyessel, mert ő rá van szorulva. A piszkálódók éppen hogy kiakadásra, riposztra számítanak, de ennek így soha nem lesz vége. Legyél Te az, aki békésebb vizekre kormányozza a hajót. Legyél Te MÁS. Legyél Te KÜLÖNB.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

saját döntés

31 okt 2013

Elmondhatatlanul jó érzés, hogy nem kell még a kreatív írás miatt is aggódnom, stresszelnem. Nem kell minden héten valami nagyon jót írnom, és háromhetente is szabad  a pénteken, és most erre a szabadságra nagy szükségem van. 

Elég nekem feldolgozni, ami történt velünk, kiheverni a fogászati kezeléseket, és megtanulni gondot fordítani magamra is. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum