60 nap

27 jún 2015

Nyári Könyvmaraton holnaptól
1. Szabó T. Anna​: Kyoko
2. Szabó T. Anna: kerített tér
3. Erdős Virág: ezt is el
4. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat
5. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – Márk változat
6. Szvoren Edina: Nincs és ne is legyen
7. Swift: Gulliver utazásai
8. Tolsztoj: Anna Karenina
9. Berg Judit: Rumini a fényvizeken
10. Lois Lowry: Az emlékek őre
11. Kertész Imre: Sorstalanság
12. Kertész Imre: A végső kocsma
13. Salinger: Zabhegyező
14. Salinger: Rozs a fogóban
15. Háy János: Mélygarázs
16. Michel Houellebeqc: Behódolás
17. Franzen: Diszkomfortzóna

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kun

21 ápr 2014

Szombaton, főzés közben a Madách Színház színészeivel készült három órás magazinműsort hallgattam, Kun Zsuzsa műsorát. Nem különösebben szeretem őt, főleg mivel minden lehetséges módon és adandó alkalommal szidja a tanárokat, de mivel Balla Eszter volt műsoron, háttérrádióztam. Egyszer csak Kun Zsuzsa arról kezdett beszélni, hogy Esztert biztosan az “ihlette meg”, hogy apja hamar eltűnt az életéből, és minden áron el akarta kerülni a szoknyapecér férfiakat, egész kis prekoncepciót építve erre a vonulatra.

Macilány gyorsan helyesbített, hogy az ő szülei még élnek és együtt is vannak, erre Kun elhallgatott. Én döbbenten álltam, mivel a riporter hölgy egyetlen szóval sem kért elnézést, meg sem szólalt.

Kunnak nem ez volt az első tárgyi tévedése, de szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, melyet tetézett még azzal, hogy ennyire érzéketlenül viszonyult hozzá.

Sok tanulság van, mindenki vonja le magának.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

1458.

10 ápr 2014

Tegnap konferencián voltam a Belvárosban. Ilyenkor mindig rájövök, hogy mennyire más, minőségileg jobb az a fajta élet, amely az egyetemi tanároké. Van idő benne felkészülni az előadásokra, és nem kell minden nap hatszor vagy hétszer negyvenöt percben, állandóan váltogatva az évfolyamokat, végigrohanni egy napon, hanem jut idő elmélyülni egy-egy témában. Sokkal nyugodtabbnak is tűntek, összehasonlítva őket a kollégáimmal és velem. Mi nyúzottak vagyunk nagyon.

Mondjuk,nem csoda. Tegnap nyolctól fél egyig konferencián voltam, ezután rohantam vissza előkészíteni a cserekapcsolat fogadását, fél öttől hétig fogadó óránk volt, közben már érkeztek az erdélyiek, majd nyolc után be is futottak. Tíz óra után értem haza, és akkor még készíthettem mára a szendvicseket nekik, és szerveztem a mozit péntekre, leveleket írva a szülőknek.

Ja, és ez az általános.

Nem panaszképpen mondom, de aki azt mondja, hogy a tanárok délután kettőkor befejezik a munkát, sosem beszélt eggyel sem. Meg a három hónapos nyári szünet mítosza.

karolyi

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

falun

26 dec 2013

Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki. 

Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva. 

Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei. 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés. 

Van benne nyilván valami “kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok. 

Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek. 

Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz. 

Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent. 

Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél. 

Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig. 

Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését. 

Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.

Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről. 

Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.

Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását. 

Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.

Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától. 

Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett. 

Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés. 

De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat. 

Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot. 

És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni. 

Én nem ilyen világot akartam.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szabadság

13 dec 2013

Azt hiszem, kolléganőmtől az ideális téli szüneti olvasmányt kaptam kölcsön. 

Jonathan Franzen Szabadság című nagyregényét, amelyről eddig mindenki azt mondta, hogy talán a legjobb regény, amit valaha olvasott. 

Benne van minden, ami az elmúlt harminc évben új irányt jelenthetett volna az életünknek, új medret szabott volna a világ fejlődésének, és az  is, hogyan váltották fel mindezt aprópénzre, és lett csak egy kipipálható “trend”. 

S hogy hol a szabadság mostanában? 

Nagyon várom, hogy el tudjam kezdeni olvasni

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kísérlet

12 nov 2013

minden terhévelràm nehezüla november

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Danton halála

20 okt 2013

Tegnap a Vígszínházban láthattuk Georg Büchner kétszáz éve halott, mindösszesen huszonhárom évesen írt zseniális darabját, a Danton halálát, premier előtt, Alföldi rendezésében, főszerepekben Stohl Andrással (Danton) és László Zsolttal (Robespierre).A Büchner-darab zseniális, egyetlen pillanatig nem hagyja ellankadni a figyelmet, színpad és nézőtér egybefolyik, mi vagyunk a Konvent és mi vagyunk a nép, mi vagyunk a tömegben egyéniségét vesztett felbőszült, megtévesztett kisember, miközben a színpadon olyan dialógusok folynak, amitől eláll a szavunk, annyira mai, annyira ma is ez történik a politikában.Én nem szeretem Stohl-t, kiráz tőle a hideg, de tegnap lenyűgözve ültem a játékát figyelve, elhittem neki, hogy ő Danton, aki felőrlődik abban, hogy a legjobb barátja, Robespierre ellen kell harcolnia, akit a zseniális László Zsolt alakít.Minden dicsőítés ellenére a darabot nem azoknak ajánlom, akik szórakozni szeretnek járni a színházba, mert ez igazi agyleszívós, dolgozós darab, végre éreztem azt, hogy rengeteg munka van benne, és szerintem az utóbbi évek általam látott előadásai közül messze ez a legkiemelkedőbb. Díszlet sincs nagyon, s ráadásul még közben végig ott lebeg a szemünk előtt a guillotine, és az első felvonás majdnem két órás.Mégis úgy vélem, ez az utóbbi évek legjelentősebb Vígszínház bemutatója.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nehéz és súlyos

21 aug 2013

Nagyon nehéz szeretni Alföldi-feldolgozását, mert nagyon nehéz szeretni önmagunkat az eltelt huszonhárom év tükrében. Nehéz pátosz , hangzatos szólamok, és a szó hagyományos értelmében vett katarzis nélkül élni. Nehéz, hogy nem történelmi, monumentális keretek között kell előrehaladnunk, s nem látni tetteinkben a távlatot, hanem csak a jelen szűk és sokszor ellentmondásos világában mozoghatunk, beismerni, hogy egy szép szóért,  haszonnal kecsegtető helyzetért azonnal sutba dobjuk az eszméket – bezárva ezzel saját magunkat az általunk kreált börtönbe.

A darab szerzői (Bródy és Szörényi) két egymással teljesen ellentétes úton indultak el huszonhárom évvel ezelőtt, mégis – a fentebbieket végiggondolva – ugyanoda érkeztek.

Én úgy gondolom, Alföldi megragadta a lényeget, ami így hangzik: “unom a politikát”! Ez a központi gondolat szerintem, ezért lettek prózai színészek kiválasztva,itt már nem az andalító, édes, illuzórikus dal a fontos, hanem a PRÓZAI valóság – ennek a feldolgozásnak nem a dalok voltak a középpontjában, hanem a szöveg – ezért lényegtelen az, hogy tud-e például egyik vagy másik színész énekelni. Ami lényeges volt, az mind mondva volt a darabban, nem énekelve, mondhatnám azt is, hogy “kimondatott”.

Fölösleges a 20 évvel ezelőttivel összehasonlítgatni, hiszen megváltozott közben a világ, a szép illúziók (dalok) kora lejárt, maradt a PRÓZAI valóság. 

Alföldi műve kivételesen jó szembesítés az elmúlt 23 évünkről, arról, hogy az egykori szép eszmék hogyan silányultak semmivé, fordultak az ellentettjükre. És csak magunknak köszönhető, a végén a korona/börtön is mi vagyunk – csak nézőpont kérdése, hogy minek látjuk.

 Mint ahogy a győzelem is relatív, és sokszor túl nagy az ára.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Ilyen regényt olvasok, és el vagyok andalodva egészen. 

A regény jellemzője a baljós, szorongató, lázálomszerű atmoszféra, a véres, erőszakos események nagy száma.A regény egyik fő erénye a csodás elemek nagy mennyisége, a varázslatoknak és az irracionális eseményeknek a kifogyhatatlan bősége. A dolgok nem engedelmeskednek a fizikai törvényszerűségeknek: Jozef Bezdán egy alkalommal pl. egy olyan követ helyez vetélytársa mellkasára, ami annak minden szívdobbanásától nő egy kicsit. Az élet és a halál közötti határvonal sem abszolút egyértelmű, Brazina, a kém pl. képes meghalni és feltámadni, ahogy éppen akarja.A regény meghatározója a kidolgozott, erősen metaforizált nyelv, pl.: „Az egyik pimaszul magasra csapó lángnyelv az istenen is nyomot hagy, igaz, éppen csak akkorát, mint egy holtan született gyerekember szembogara.” „Fájdalmas jajgatásukból jégcsapok lesznek az órán.”Az az irracionalitás, ami a történetekre jellemző, mondatszinten is jelentkezik: a mondat második fele gyakran megkérdőjelezi vagy visszavonja az első felében állítottakat. Ilyen pl.: „A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket. Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.” Vagyis a mondat azt állítja, hogy magukra a csodákra van értelmes magyarázat, vagyis a csodák ésszerűek, ez viszont éppen a csoda lényegének mond ellent.A regény nyelvére az emelkedett, patetikus, máshol kifinomult nyelvhasználat és a visszataszító témák, trágár szavak együttes alkalmazása is jellemző. „Harákolva ballag a ház felé, torkának keserű váladékát kiköpi. Szép és pontos köpés, íve nem lehetne szabályosabb.”A mondatok gyakran egy-egy kisebb anekdotává alakulnak, kisebb történetek embrióivá válnak, pl.: „A kapitány úgy rajong a fiatal fejedelemért, hogy egyszer, legalábbis úgy beszélik, a kardjával szabdalt darabokra egy ügyetlen felhőt, ami árnyékot merészelt vonni a homlokára.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Erdély II.

19 máj 2013

Negyedik nap. Békás-szoros, Gyilkos-tó, Csíksomlyó. Ez volt a leggyilkosabb napunk, a legfárasztóbb, ekkor utaztunk a legtöbbet. Mert nem úgy van az, ahogyan a naiv kis budapesti városlakó elképzeli, hogy a száz kilométert majd megtesszük kb. másfél óra alatt! Nem, a száz kilométer hegynek felfelé, szerpentineken minimum három óra, és akkor még jó időt mentünk. Így viszont a távoli helyszínek még távolabb kerültek egymástól…s ezen felismerésünk csak akkor nem volt csalódás, mikor átfutott előttünk egy koromfekete kis medvebocs! Nem ecsetelem, hogy ehhez mekkora szerencse kell, még akkor is, ha állítólag túlszaporodtak a Hargitán. 

Megtettük becsülettel a túrát gyalogosan ismét 32 fokban hegynek fel, át a Békás-szoroson, végig a szerpentinen, de keveset adott. Inkább csak egyetlen momentum: az út kellős közepén álló szikla, melyen egy önálló kis erdő dacolt mindennel – ő megható volt. 

A Gyilkos-tó is csalódás volt számomra, többet vártam, igaz nem is olvastam utána, hogy mire kellene számítanom. Csíksomlyót pedig a gyerekek nem élvezték, így sok örömöt mi sem találhattunk benne, rohantak tovább, miután bejárták…egyszer talán még vissza kellene menni ide, nélkülük. 

Akkor már mindenki ezerrel készült a búcsúra, ma pedig már el is kezdődött. 

Este visszatérve nekünk ismét szabad program volt, így a városban sétálgattunk, fagyiztunk, és megegyeztünk, hogy másnap reggel igazi kávéházi reggelit költünk el, ugyanis reggel hatkor már nyitva vannak, a pici iskolás gyerekek náluk veszik meg a friss kiflit, tejet – ez irigylésre méltó, hiszen beleszületnek az igazi polgári, kávéházi miliőbe. 

Sétánk során tűnt fel az is, hogy mennyire törekszik mindenki a jól öltözöttségre, a város tele kiskosztümöket, blézereket árusító boltokkal. 

Reggel tehát várt a kávéház igazi kávéval, (Erdélyben a kávékultúrát a babkávé jelenti, amelyet nagyon sok vízzel, sokszor isznak, mivel gyenge) finom sütikkel, és indultunk is taplózni, utána pedig fazekaskodni, mindkettőt Korondon. Végtelenül kedvesek voltak velünk mindkét helyen, igazán sokat tanultunk ezen kihalófélben lévő szakmákról. 

Este már Torockón voltunk a Gyopár Vendégház és Panzióban, melyet ismét teljes szívvel ajánlok mindenkinek, a tulajok csodálatosok, a hely egyszerűen gyönyörű, három sziklafallal körülvett völgyben van, viszont arra fel kell készülni, hogy semmiféle mobil-vagy adatjel nem jut át ezeken a sziklákon, így internetezni végképp nem lehet, de még sms-t sem küldeni nagyon. 

Tényleg úgy kell odamenni, hogy mindennel számolni kell – ha baj van, csak magára számíthat az ember, és a legközelebbi falu messze, ha azonnal kell a segítség. 

Ebből tanultam, soha többé nem viszek osztályt olyan helyre, ahol nincs térerő….

Másnap reggel még körbejártuk Torockó műemlék faluját, megnéztük a helyi Népművészeti Múzeumot, és elindultunk haza. Este fél nyolcra meg is érkeztünk. 

Két napig tartott amíg szegény, sokkot kapott szervezetem végre megértette, hogy nem kell vigyázzban állnia, izmaim érezhetnek izomlázat, nem lesz rájuk másnap szükség – de mind a mai napig nagyon fáj mindenem. 

Összegzésképpen azt mondhatom el, hogy Erdély varázslatos, gyönyörű, mindenképpen látni kell egyszer, de én nem tudnék ott élni. A települések között nincs közlekedés, ha nincs autód, leélheted úgy az életet, hogy egyszer sem hagyod el, bicikli sincs, nincs munka, és minden olyan, mint a magyar falvakban, amelyek a túlélésért küzdenek. 

Ellenben van rengeteg félbehagyott panzió, ház, és egy olyan időn és téren kívüliség, amely biztos, hogy megérinti az embert. 

Nem véletlenül lett Babits is Fogarason a bergsoni filozófia híve. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Erdély I.

19 máj 2013

Az elmúlt hetek igen zajosra, pörgősre sikeredtek, de így van ez minden tanév vége felé. Először az április eleji havat és fagyot váltotta fel a hirtelen berobbant kánikula, (most már tényleg feleslegesek a szekrényben lapuló tavaszi kabátok, mert olyan, hogy tavasz már nem létezik, télikabát és fürdőruha között váltogatunk) két nap alatt virágba borult minden, majd ugyanannyi alatt el is virágzott, majd ebben az őrületes évszakváltásban kellett az iskolai Néptáncgálára koncentrálnunk, ahol kis osztályom tordaskeddi váska táncot járt. Aki nem tudná, a váska az egy bot, amelyet lánccal látnak el, és a nagyon óvatosan kell használni. Ezzel el is érkeztünk a ballagáshoz és az érettségikhez, valamint az osztálykiránduláshoz, Erdélyben. 

Nagyon féltem tőle, ugyanis csak egyszer voltam ott, akkor is összesen két óra erejéig, és megdöbbentő volt a rengeteg kéregető gyerek, a patakban mosó asszonyok látványa, és a kosz mindenhol. Most pedig hat napra mentem, úgy, hogy minden felelősség az én vállamon nyugodott. 

Vasárnap indultunk, és aznap este már Kolozsvárott sétálgattunk, útközben megállva Csucsán, az Ady-emlékháznál, és a Goga-mauzóleumnál. Mivel kifogtuk az ortodox húsvét időszakát, (nekem eszembe sem jutott, hogy ez még csak most van) szinte minden zárva volt, viszont élvezhettünk ortodox misét kivetítőn, hosszú órákon keresztül. 

Már útközben is furcsa, szürreális benyomásaink voltak arról, hogy milyen hatalmas házakat terveznek errefelé az emberek, mintha a gazdasági válság meg sem érintette volna ezt a vidéket, s vele ellentétben mennyire nem törődnek azzal, hogy be is fejezzék: vakolatlanok a falak, mállik a homlokzat, és minden, mintha egy letűnt korból maradt volna ott. Ez a kettősség végig megmaradt, később buszsofőrünk és vendéglátónk mesélt erről rengeteget, hogy csupán a látszat számít, az, hogy ki tud nagyobb, impozánsabb házat építtetni, amelyben szinte nem is lakik, mert nem tudja kifűteni. 

Legjobb példái ennek a lentebb látható Bánffyhunyadon fotózott cigánypaloták, és a Kolozsváron épülő rengeteg ortodox templom. Közöttük sétálgatva folyton olyan érzésünk volt, mintha a 12 majom című film díszletei lennének; valami titokzatos katasztrófa miatt félbemaradtak. 

Az első éjszaka a Bethlen Kata Diakóniai Központban ért minket, ahol az ünnep miatt teljesen egyedül voltunk, ezt a szállást egyébként tudom mindenkinek ajánlani. Tiszta, tágas, rendezett, szépen felújított, a város méregdrága zöldövezetében van, ráadásul fillérekbe kerül, és nagyon bőséges az étel – igen jól és kényelmesen éreztük itt magunkat, s eszünkbe sem jutott, hogy mi vár ránk másnap este! 

Reggeli után továbbindultunk, s ahogy a sínekre hajtottunk, ahol épp majdnem belénk jött egy vonat, azt is megtanultuk, hogy Erdélyben a buszoknak elsőbbsége van, s a vonatnak kell megállnia. Nekem kisebbfajta sokkot okozott ez, de a sofőr csak nevetett rajtunk. 

Úticélunk aznap a tordai sóbánya és a Tordai-hasadék volt. A sóbánya egyszerűen fantasztikus élmény, szavakkal nem lehet leírni azt, ami ott látható, több száz méterrel a föld alatt egy csodavilág: bányatóval, óriáskerékkel, tízemeletnyi lifttel – nekem ez volt az egyik legnagyobb élmény az utazás során. 

A Tordai-hasadék szinte semmit sem adott, a rekordmelegben (32 fok volt, emberemlékezet óta nem volt Erdélyben ilyen hőség május elején!) kilométereket túrázni felfelé inkább volt bosszantó, semmint öröm. Főleg akkor, amikor kiderült, hogy a másfél órás séta után még csak épp elértük a hasadék bejáratát, s onnan még másfél óra oda és másfél óra vissza lett volna az átkelés. Nekünk erre sajnos nem volt időnk, mert vártak minket a fogadó családok Székelyudvarhelyen, így visszafordultunk. Megérkezve a gyerekeket hamar elkapkodták a vendéglátó szülők, s mi egyedül maradtunk, megkaptuk a szállásunkat – egy öregotthon harmadik emeletén, egy pár négyzetméteres manzárdszobában….és elfelejtettek szólni, hogy biztonsági okokból a vizet lezárják este tízkor, így zuhanyozni sem tudtunk az egész napos utazás után…

Vendéglátónk elvitt még minket egy víztározóhoz, amelyet a kis erdélyi falvak elárasztása céljából hoztak létre, s visszafelé a Dagi nevezetű kisvendéglőben ettünk helyi ételeket, például csorbát. Végig igyekeztünk egyébként helyi étkeket enni, így például a felejthetetlen miccset, puliszkát, és az eredeti székelykáposztát is. 

Másnap reggel átköltöztünk egy panzióba, mert nem tudtuk elviselni a pizsamás öregeket, és azt a jellegzetes öregség-szagot, amely a pisi és a gyógyszerek sajátos keveréke – még nem érzem magam érettnek arra, hogy ebben kelljen napokig léteznem. 

Kiszabadulva ismét a városból várt ránk a Szent Anna-tó, a másik legszebb élmény. A kristálytiszta, vulkanikus eredetű, a hegytetőn található, teljes egészében körbejárható hegyi tó csodálatos. Olyan színeket láttunk, mint sehol másutt még, a zöldek ezerféle árnyalata egészen elképesztő, valamint az a csönd és nyugalom is, ami itt szállja meg az embert. Sokáig időztünk itt, senki sem hagyta el szívesen a helyet. Természetesen végigjártuk a tőzeglápot is, ahol egészen komoly biológia órát tartottak nekünk, kísérteties élmény látni milyen volt a világunk eredetileg. A törpefenyők látványát sosem felejtem el. 

Furcsa egyébként, hogy Erdélyben mindenhol rengeteg kutya van, így a tónál is. Ezek azonban a mieinktől eltérőn teljesen nyugodtak, nagyon barátságosak, és mindenhová követnek. Egyébként is jellemző az, hogy egész idő alatt semmiféle rosszindulattal nem találkoztunk, mindenki segítőkész volt és nyíltszívű, a politika hülyeségeit pedig nem hagytuk, hogy éket verjen közénk. Amint erről akartak beszélni, azonnal másra tereltük a szót, vagy épp     azt mondtuk, hogy ebben a kérdésben nem vagyunk kompetensek. 

Nagy az olcsóság is, a mi árainkhoz képest tényleg fillérekbe kerül minden. Gyönyörű dolgokat sikerült vennem: fonott kosarat és káposztafőző edényeket, különböző pálinkákat és lekvárokat, eceteket, gyöngyből készült ékszereket és olyan sálat, amit két éve kerestem már. 

Visszatérve a tótól, várt minket a táncház, és eljött a negyedik nap, és vele a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, és a Csíksomlyói-templom ideje is. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

erdélyi idő és táv

12 máj 2013

Azt is megtanultam, hogy egy erdélyinek egészen más fogalmai vannak az időről és a távolságról, mint nekem. Nekem az 500 méter az 500 méter, és a negyed óra egyenlő tizenöt perccel. 

Erdélyben nem. Ott az 500 méter az lehet másfél kilométer vagy akár három is. Mindenesetre nekik nem nagy táv, ami nekünk végtelen gyaloglásnak tetszik felfelé a hegyi szerpentinen. Ugyanígy az idő sem annyi, amennyit órával mérünk, hanem folyamatosan változó, képlékeny valami – hol sok, hol kevés. 

Valamennyi, ami igazából nem lényeges – talán a mindig jelenlevés, létezés a legjobb szó rá. 

Valami, amiről tudjuk, hogy van, de az életünkben nem játszik szerepet. 

Nehéz azért erre átállni olyan embereknek, akiknek élete szorosan beosztott negyvenöt perces órák, és tíz perces szünetek jól szabályozott medrében zajlik. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Új építészeti stílus van terjedőben Erdély egyes falvaiban. A házaknak csak a fala áll, semmi sincs benne, se víz, se áram, a család a paloták mögötti putrikban lakik. Hiedelmük szerint, aki először alszik a házban, az reggelre meghal – így senki sem költözik be – felépítik őket, hirdetik az illető gazdagságát, majd szépen amortizálódnak, tönkremennek.Ez is egy olyan dolog, amit sosem fogok megérteni. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

finito

11 ápr 2013

Ma a közel két órás Tasnádi Istvánnal folytatott beszélgetés hallgatójának lenni szerettem. A diákok olyan okosakat kérdeztek, s közben megszűnt az a hiányérzetem, amely mindig volt egy-egy nagy íróval való találkozásom során; egyszerre éreztem magam kicsinek, jelentéktelennek és csodálatosnak, egyszerre hittem a világ totális értelmetlenségében és annak ellenkezőjében is. Úgy emelt fel magához Tasnádi, hogy közben nem éreztette a köztünk lévő távolságot, és még ránk is tudott csodálkozni. 

Azt hiszem, helyreállt bennem valami tartalom, ami eddig kereste csak önmaga formáját, összeálltak a mozaikok, lezárult valami, hogy egy Tasnádi-drámával éljek: FINITO. 

Azt hiszem ennél többet íróról és emberről nem lehet dicséretként mondani.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

lyukasóra

02 Már 2013

Ma meghatóan szerettem Szentendrén az élő Lyukasórát. Tőlem másfél méterre ült Mácsai Pál, Várady Szabolcs, Lackfi János, Szabó T. Anna és Lator László. Ha még ennyitől nem aléltam volna el, voltam annyira szerencsés, hogy kitaláltam a rejtvényként feladott vers szerzőjét, azt is, hogy kiről írta a szerzője, így kaptam ajándékba egy Lator László-kötetet, melyet Lackfi János adott át nekem, majd a műsor végén pedig személyes, névre szóló dedikációt is kaptam – csodálatos érzés!S, hogy mi volt a feladvány? 

Talán a számomra egyik legkedvesebb: Babits Mihály Petőfi koszorúi című verse. Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabadvirág szabad földön!hogy árván maradva megrablott birtokánmondhassa a magyar: “Kicsi az én szobám,kicsi, de nem börtön!”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Reményik

17 feb 2013

“Istenem, add, hogy ne ítéljek –Mit tudom én, honnan ered,Micsoda mélységből a vétek,Az enyém és a másoké,Az egyesé, a népeké.Istenem, add, hogy ne ítéljek.Istenem, add, hogy ne bíráljak:Erényt, hibát és tévedéstEgy óriás összhangnak lássak –A dolgok olyan bonyolultakÉs végül mégis mindenekElhalkulnak és kisimulnakÉs lábaidhoz együtt hullnak.Mi olyan együgyűn ítélünkS a dolgok olyan bonyolultak.”(Reményik Sándor: Ne ítélj – részlet)

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

försiktig inflytting

05 dec 2012

Mától a kedvenc képem, festője Ernst Billgreen. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

programdömping

31 aug 2012

Szerintem a rendezvényszervező cégek időnként egyeztethetnének egymással, és akkor nem fordulna elő olyan programdömping, mint most. Ezzel egyébként annak is elejét vehetnék, hogy egymástól szipkázzák el a látogatókat, azaz a fizetőképes vevőket, másrészt nem lennék én se szomorú, mert sokkal többre jutnék el, mint most. Maximálisan hétvégi kettőre vagyok kalibrálva, nem tudok többön élvezettel, odafigyeléssel részt venni – így viszont – nagy szívfájdalmamra – sok kimarad az életünkből.

Nézzük a mostani hétvégét!

– ma este: Állatkertek Éjszakája,

– holnap: Pozsonyi Piknik (hihetetlen mennyi jó programot szerveztek, vétek kihagyni!),

Budavári Sörfesztivál,

Nemzeti Gulyásnap

Jövő hétvége:

Food Street Show, Váci Lecsófesztivál, Pesti Broadway Fesztivál

Ja, és akkor még az egyéb – erre a két hétvégére eső – irodalmi csereberékről, garázsvásárokról nem is szóltam.

Szomorú vagyok.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum