sed non est pax

28 dec 2014

Elbúcsúzott ismét egy karácsony, el, a maga csendességével. Részemről minden ünnepet ezerszer jobban kedvelek, mint ezt. Szakrális jelentéssel nem töltődik nálam, sajnos, és mióta apa nincs, igazából csak fájdalmat okoz – ilyenkor még erősebben érzem a hiányát.

Meghittnek is csak ideig-óráig mondhatjuk, hiszen három helyszínen ünnepelünk, sehol sem tudunk igazán megmelegedni – mindig tovább kell menni.

Túléltük ezt is.

Persze, mindezek ellenére szeretem mégis, nem véletlenül nyújtom november közepétől az ünnepet, mint a rétestésztát.

Csak már nem azt jelenti ez az egész, mint amikor még éltek a nagyszüleim, és élt apa.

Ráadásul a rokonság sem jön hozzánk, két embert leszámítva, baráti körünk pedig széthullott a Belvárosból kiköltözéssel.

Mindegy, nem panaszképpen mondtam, csak úgy.

Csodálatos lett a karácsonyfánk. Idén hagytam a férjemet érvényesülni, aki nagy és nordmann fenyőt vett, és mivel az egyik ajándékom a retró – azaz gyermekkori – díszek voltak, így aztán a szivárvány minden színében tündökölt.  Nagyon tetszett!

Rájöttem közben, hogy mi volt a bajom a natúr tökéletességgel. Az, hogy annyira steril, ami már unalmas. Soha többé nem lesznek natúr díszeink. Még szerencse, hogy csak nyolc darabot vettem, és kettőt már elajándékoztam belőlük ajándékkísérőként!

Veszek még a színes díszek mellé jópárat. Úgy, ahogyan a férjem tette: szinte darabonként vásárolgatta őket egész évben a Vaterán, ilyen-olyan oldalakon.

Soha többé nem veszek fényes csomagolópapírt sem, mert amit küzdöttem vele, azt nem szeretném többé. Csodálatos az egyszerű barna papír, piros-fehér pékzsineggel átkötve, szárított narancs-vagy citromkarikával díszítve, esetleg bogyókkal, vagy épp motívumlyukasztóval készített hópelyhekkel.

Törekszem jövőre arra is, hogy legyen képességem meghallani azt, hogy valójában mire vágynak a családtagjaim, és egész évben figyeljek erre. Ne érjen váratlanul, felkészületlenül az ünnep, inkább vásároljak egész évben.

Jó lenne, ha egyszer békével a szívemben tudnék felkészülni rá, az adventi várakozás tényleg a csodavárás, a rátalálás nyugalma lenne – de, mióta felnőttem, ezt még nem éltem át.

Sed non est pax.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szokásos

26 dec 2014

Vannak dolgok, amiket azt hiszem, sosem fogok megérteni a karácsonnyal kapcsolatban. Ilyen például az, hogy miért kell négyszer annyi kaját készíteni, mint amire szükség van… de ezek igazából apróságok, fenn sem kell rajtuk akadni.

Mégis, nekem ma este például kimondottan jólesett egy hideg sajtos-tejfölös tészta annyi ünnepi étel után.

De, ami az ünnepekben az igazán jó, annak persze semmi köze a kajához, a fentebbi példa csak egy metafora volt.

A visszatérés a szokásoshoz a legjobb. De ezt ünnepek nélkül sosem éreznénk át így.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szenteste

24 dec 2014

Miután napok óta küzdött a kezdődő betegséggel, és még ma is hősiesen végigcsinálta az egész napot: karácsonyfát vett, főzött és levezetett kétszáz kilométert – estére kidőlt imádott férjem. Így most frissen húzott, hűvös ágyneműben alszik már egy órája.

Nekem most az a legszebb ajándék, hogy tud végre pihenni. Biztos vagyok benne, ha kialussza magát, sokkal jobban lesz.

Mindenkinek békés, szeretetteljes karácsonyt, szép ünnepet kívánok.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

falun

26 dec 2013

Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki. 

Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva. 

Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei. 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés. 

Van benne nyilván valami “kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok. 

Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek. 

Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz. 

Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent. 

Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél. 

Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig. 

Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését. 

Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.

Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről. 

Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.

Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását. 

Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.

Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától. 

Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett. 

Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés. 

De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat. 

Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot. 

És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni. 

Én nem ilyen világot akartam.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ígéret

23 dec 2013

Tegnap volt a téli napforduló, a nap, amelyen a fény legyőzte a sötétséget – innen már csak rövidülnek az  éjszakák. 

Ilyenkor szoktam minden tél közepén jácintot venni, mintegy ígéretként, hogy hamarosan itt a tavasz, él a remény – csodás illata betölti a szobát. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

első karácsony

14 dec 2013

Mindig ilyen karácsonyfára vágytam. 

Egyébként pedig minden egyes lenti sétámnál hihetetlen örömet okoznak a lakások ablakaiban felgyulladó adventi izzók, égősorok, és egyáltalán: mindenféle apró díszítés, mellyel az ember felveszi a harcot a sötétség, a kilátástalanság ellen. Én tényleg mindennek tudok örülni: a mikulásvirágnak, néhány apró ezüst-arany-törtfehér gömbnek, a hazahurcolt sok toboznak, ahogy át-és átpakolászom őket, a Lidl-s vödrös narancsnak, amely eszméletlenül finom és lédús, s pillanatok alatt szegfűszeges illatosítót lehet belőle készíteni, a minden napos iskolai adventi ablaknyitogatásnak..tényleg mindennek. 

De, emberek közé nem vágyom. Néha elábrándozom, hogy milyen jó lenne elmenni egy-egy vásárba, hidegtől kipirult arccal forralt bort inni, kolbászt enni, és nevetve végigrohanni a kézműves termékek során, és boldogan hazajönni, meggyújtani a harmadik gyertyát az adventi koszorún…de, nem érzek elég erőt magamban hozzá, mert minden pillanatban ott motoszkál a bizonyosság, hogy apa nincs többé, és életünk első olyan karácsonya lesz, amelyet nélküle kell eltöltenünk, és ezt még nem tudom, hogyan fogjuk kibírni. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum