nyugalom

14 Már 2015

Egészen a 306. oldalig nem értettem, hogy miért kínzom magam Bartis Attila A nyugalom című könyvével, mikor iszonyodom mindattól, amiről szól. De, ott ezt találtam, mintha csak a regény szövetébe beleírt volna valaki, az eredeti stílustól teljesen eltérően.

“Mindig is gyönge ember voltam, se kitartás bennem, se vallásos hit. Sokáig úgy véltem, hogy legalább egy bizonytalan és kusza álmom van valamiféle szépségről és rendről, és hogy ez végtére nem is olyan kevés, pedig de. Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok. Azt megítélni, hogy az építményem felér-e mondjuk a krétaival, vagy csak amolyan ügyesen nyírt kertészmunka, az nem az én dolgom. Viszont annak utánajárni, hogy ez a meglehetősen sivár építményt miért és miként húztam fel, az olyan feladat, amelyet rajtam kívül aligha végezhet el bárki is.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kun

21 ápr 2014

Szombaton, főzés közben a Madách Színház színészeivel készült három órás magazinműsort hallgattam, Kun Zsuzsa műsorát. Nem különösebben szeretem őt, főleg mivel minden lehetséges módon és adandó alkalommal szidja a tanárokat, de mivel Balla Eszter volt műsoron, háttérrádióztam. Egyszer csak Kun Zsuzsa arról kezdett beszélni, hogy Esztert biztosan az “ihlette meg”, hogy apja hamar eltűnt az életéből, és minden áron el akarta kerülni a szoknyapecér férfiakat, egész kis prekoncepciót építve erre a vonulatra.

Macilány gyorsan helyesbített, hogy az ő szülei még élnek és együtt is vannak, erre Kun elhallgatott. Én döbbenten álltam, mivel a riporter hölgy egyetlen szóval sem kért elnézést, meg sem szólalt.

Kunnak nem ez volt az első tárgyi tévedése, de szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, melyet tetézett még azzal, hogy ennyire érzéketlenül viszonyult hozzá.

Sok tanulság van, mindenki vonja le magának.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szabad péntek

07 Már 2014

1780849_684759061580379_554155519_nLassan, nagyon lassan végére érek a portfóliónak. Sajnos, amikor elkezdtem írni, akkor még nyoma sem volt az egyszerűsített feltöltésnek, így először kezdtem neki mindannak, ami a teljes portfólió anyaga, és a legnagyobb falatot, a tíz tanórát, a tanítási egységet hagytam a végére. Most ott tartok, hogy megvan minden óra váza, de egyébként a táblázat minden rubrikája üres még. Azonban hosszabb, összefüggő szöveget, mindenféle reflexiót már nem kell írnom. De, azt megjegyzem, – mintegy mementóként  – hogy azóta működnek ismét az óráim az egyik osztályban, mióta hallgattam a férjemre. Mindig sokat vártam tőlük, és  szerettem volna nekik imponálni, a legjobbat adni nekik magamból, csak közben azt nem vettem észre, hogy ők nem tudnak ennek az elvárásnak megfelelni, és fogadni ezt a rengeteget. Így most szigorúan tartom magam ahhoz, hogy kettéválasztom az alapórai tananyagot és a szakköröset, fakultációsat – kinek kinek azt megadva, ami jár neki. Aki érdeklődő, aki tehetséges, az a legeslegjobbat kapja, amit adni tudok, de akinek nem ez élete célja, az is kap egy nagyon stabil, erős alapot, ha bármikor mégis csak ezzel szeretne foglalkozni, de nem terhelem a legújabb kutatásokkal, nem erőltetem a  kooperatív technikákat, ugyanis bármennyire is ellentmond ez minden modern pedagógiai irányzatnak, de valakinél nem válnak be.

Idézem Nezsi örökbecsűjét: “3. Soha ne adj senkinek többet annál, amennyit akar; utálni fog érte.”

Egyébként meg hosszú idő óta ez az első “szabad” pénteken, mikor nem rohanok kezelésre, gyógytornára, csak hallgatom az esőkopogást, és azt hiszem, végre papírformátumban is beleolvasok az ÉS-be.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

zen

23 feb 2014

Ma is bebizonyosodott az, hogy egyre inkább csak egy nyuszika vagyok a sapkájában. Az egyiknek túl ilyen, a másiknak túl olyan. Azt jelentené ez, hogy végül is középen vagyok, és én vagyok az ellensúly mindkét félnek?

Ki tudja. Egyelőre csak az ordítozást hallom mindkét féltől, ebben a zajban próbálok meg tenni valamit a bicskanyitogató, és nem empatikus stílusommal. Középen állni egyébként marha fárasztó és rendkívül magányos tud közben lenni az ember lánya.

Én csak azt tudom, hogy hihetetlenül unom már ami zajlik körülöttünk, a megmondó-és odamondogató embereket, az állandó puskaporszagot a levegőben, és azt, hogy mindig tartozni és hitet tenni kell valakihez.

Közben eltemették Jancsót, és meghalt Borbély Szilárd, aki egész életében a Pokollal nézett farkasszemet, és most túl mélyre merült belé, és magával rántotta.

Közben Ukrajnában megtörtént a lehetetlen, a svéd kis srácra ráadták a dzsekit, és mennek a dolgok tovább.

Csak ez a fentebbi helyzet nem változik sohasem.

Így továbbra is az egyedüli kilépési lehetőségnek azt tartom, hogy bámulom az osztályomat péntekenként, ahogyan keringőznek és egyre újabb táncokat tanulnak – ez ki tud kapcsolni teljesen.

Mindig is azt gondoltam, hogy számomra a sport egyetlen formája elviselhető: a tánc. Ez még nagy adósságom magammal szemben. Csodálatos dolognak tartottam mindig is a régi mozgásművészeti órákat, amelyek szép, nőies tartást és holisztikus szemlélet adtak a nőknek, mely közben magukra figyeltek.

Jövő kedden (március 3-án) egyébként elkezdődik a negyven napos nagyböjt, a testi-lelki megtisztulás és felkészülés, befelé figyelés időszaka, én is tervezek pár dolgot. Mindenképpen akarok tavaszi nagytakarítást, teljeset, újraolvasom a Karamazov testvéreket és A varázshegyet, iszom majd a salaktalanító teákat, próbálok sokat aludni, és kevesebbet mérgelődni idegenek írásain, így letiltom magam bizonyos fórumokról a nagy közösségi oldalon.

Aztán közben lesz még egy választás is.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

one (wo)man show

23 jan 2014

Tanárként én mindig is úgy gondoltam, hogy nemcsak a szaktárgyi órákat kell kiválóan megtartani, hanem azt is el kell tudni érni, hogy a diák kellemesen érezze magát, amikor részt vesz rajta, nevessen sokat, legyen boldog. Épp ezért rengeteget poénkodtam mindig, és csak mostanában kezdtem magamon érezni azt, hogy már akkor is  poénkodok, amikor semmi kedvem nincs hozzá – gondolván ezt várják el tőlem, ez hozzátartozik a rólam kialakult képhez.

Egyszerűen belefáradtam az állandó viccelésbe, harsánynak kezdtem érezni azt, ami előtte csak vidámság volt.

Megerősített ebben az, hogy  nem minden osztály vevő a fentebbire, és ha az ember azt érzi, hogy egy osztály nem érez rá a humorára, illetve sokszor nem is érti azt, akkor hajlamosabb először még jobban ráerősíteni erre a vonalra, mert mindenki magában keresi először a hibát. Könnyen kitalálható a végeredmény: az ember görcsös lesz, ráfeszül, és végül megutálja magát a tehetetlenségéért.

Pedig lehet, hogy csak nem kompatibilisek egymással, és egy másik emberrel ők is, én is kiválóan működnénk együtt.

Ekkor az ember megrázza magát, lélekben feladja, majd  megpróbál ismét önmaga lenni.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

luc

31 dec 2013

Tűlevél erdőben gázolok, a lakás minden szegletébe jut belőle. 

El ne felejtsem feljegyezni, hogy jövőre csakis ezüst-vagy nordmann fenyőt vegyünk!

Nem nagyzolási hóbortból, csak azért, mert a december elsején a suliban levágott ezüst fenyő gallyak még egyetlen tűlevelet sem hullattak, míg a december 22-én vásárolt luc már a fentebbit produkálja. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum