van egy ország

24 okt 2017

rajtam is múlt/ rajtam múlt /tegnap kezdődött a múlt/ elkezdődött vége van/ borzalom és béke van/ semmi ágán lógó flakon

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

lektűr

09 aug 2017

Szülőfalumban töltött hetemre több könyvet is hoztam. Tegnap egy gyerekeknek szólót (Tasnádi: A kőmajmok háza), ma pedig a tavalyi év nagy felfedezettjét, Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című regényét olvastam el. Ez utóbbi okozott nekem ismét dilemmát. Tudom, magára vessen az, aki nem válogatja meg az olvasmányait, és a nyárra nem habkönnyű limonádéval készül. De. Míg tavaly a Bartis Attila-könyvektől buktam annyira ki, hogy nem akartam tovább olvasni, most az Aludnod kellene viselt meg. Ha olvasott valaki Bodor Ádámot vagy Borbély Szilárdot, akkor lehet elképzelése arról az emberi nyomorúságról, amiről szól a könyv. Egy telep lakóit látjuk ábrázolva, ahol ideggyógyintézet bújik meg az erdőben, ám egy idő után teljesen elmosódik a határ a kintiek és a bentiek között, nem lehet tudni ki a bolondabb. S közben a mindennap ismétlődő monoton nyomorúság, mely a gyerekek sorsában is megy tovább – a pusztuló, már csak alig a felszínbe kapaszkodó, lecsúszó falvak világa. S miközben olvasom, körülnézve, pontosan tudom, hogy ez a valóság, sőt az még keményebb is akár – mégsem akarom ezt olvasni.
S innen adódik a kérdésem: Ti még olvastok ilyen műveket? Vagy már feladtátok, és inkább a szórakoztató lektűrök világához fordultatok?

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Az előbb értünk haza, mert visszavittük a suliba a már kiolvasott könyvtári könyveket, a rengeteg – balgatag módon – hazahozott dossziét, és a virágokat a 103-asból, amiket bevállaltam nyári gondozásra, csak elfelejtettem azt, hogy hely nem nagyon van már nekik, plusz elég nagy pára van tőlük (a locsolgatástól). Egyébként is sok virágunk van, így két dolgot szűrtem le ebből: nem veszek több élő virágot a lakásba, illetve nem leszek Teréz anyu más virágaival, bármennyire is sajnálom őket – de, gondozza mindenki a sajátját, és vigye haza nyárra őket. Bár, erről megint eszembe jut az, hogy mindig az kapja a legtöbb és legszebb virágokat, akit teljesen hidegen hagy a téma, és kidobja őket a kukába…én meg kiveszem onnét, mert felháborít ez a hozzáállás. Nem tudom kettőnk közül melyikünkről mond el többet ez a megjegyzésem…Csokit is az kap a kollégák közül általában, aki nem eszik, így azonnal “bedobja a közösbe”. Azt hiszem, sokat kell változtatnom magamon. Láttam egyébként, hogy van változás a tanáriban, az egy éve várakozó könyvespolcokon rend kezd kialakulni, és a selejtezés is elkezdődött. Remélem, tényleg lesz végre normális asztalom. Azt hittem, hogy bírom nagy asztal nélkül, de nem. Amit egyszer megszokott az ember, attól nagyon nehezen válik már meg, és nekem tényleg rengeteg cuccom van. Már csak azért is, mert öt különböző tantárgyat tanítok, és mindegyikhez nagy a szakanyag.

Itthon is rendet tettem végre az íróasztalon, megemeltük a monitort is, így most már felfelé nézek, és ez jó nekem. Lecseréltük a széket is, hihetetlen változás a kemény szék után, ami ráadásul össze-vissza csikorgatta a laminált padlót…Minden téren igyekszem rendet tartani most már. Így próbálok este hat után semmit sem enni, így sokkal jobban alszom, és remélem, idővel meg is mutatkozik majd rajtam. Holnaptól pedig elkezdem a gyógytornát is.

Lassan vége a nyári szünet második hetének. Ezen a héten voltam gerincorvosnál, kificamítottam a bokám, elolvastam öt könyvet, meghalt Esterházy Péter, Törökországban “puccs” zajlott, Nizzában terrortámadás, nem kezdtem el kekeckedni T-vel, hanem elfogadtam, hogy “széllel szemben pisilni nem lehet”, és csak annyit teszek bele ezentúl ebbe a dologba, ami ahhoz kell, hogy ne vegye el a düh az energiámat, amiért bosszankodom a dolgain. Nagy példaképem volt, de idővel az ideálok ledőlnek – vagy épp mi változunk meg. Ezen a héten is sokat tanultam magamról, és ez jó.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ne is legyen

09 Júl 2015

Szvoren Edina: Nincs és ne is legyen (novelláskötet)
– középpontban mindig a család, ami nem működik
– hétköznapi emberek névtelenül, behelyettesíthetők, hibáik megvilágítva
– teljes kilátástalanság, érzelmi hulla mindenki, elviselhetetlenül boldogtalan élet
– minimalista mondatok
Összességében: brrrr…… a hideg, a végtelen hideg az úr.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

rozs meg benne a fogó

05 Júl 2015

Meglehetősen nagy ellenszenvvel viseltettem a Zabhegyező címének megváltoztatása iránt, mikor először hallottam a Barna Imre-féle új fordításról. Mivel minden fordítás egyben ferdítés, így fölöslegesnek tartottam, hogy egy már bejáratott, ismert és szeretett mű címét most gyorsan le kell fordítani pontosan, és akkor már minden oké lesz, mert aktualizáljuk a regényt a mai kamaszok nyelvére, és még el is tűnnek a Gyepes Judit-féle félrefordítások.

De, aztán meggyőztem magam arról, hogy jó lesz ez, garancia rá Barna Imre személye, aki tényleg kiváló fordító, hiszen rengeteg Eco-művet ismertetett meg a magyar olvasókkal.

Bármennyire is próbáltam azonban szeretni az új fordítást, az mégsem lett jó. Vércikinek érzek olyan szavakat benne, mint az “isi”, a “sapó”, a “simli” (sild jelentésben), a “dróton van” (randizik), és így tovább. De, főleg az isi-t. Furcsa még, hogy mintha egy mondaton belül sem tudná eldönteni a fordító, hogy most kőkemény szlenget használ, vagy éppen finomkodik – és ez rettentő idegesítő.

Nincs olyan tizenhat éves, aki így beszélne, és ez a szóhasználat pont őket fogja elriasztani a regénytől.

Szerencsésebb lett volna akármelyik slammer-t megkérni, hogy irtsa ki ezeket a borzalmakat.

Részemről a Gyepes-fordításra szavazok.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

mélygarázs

03 Júl 2015

Nem volt szerencsés a Háy János-könyvvel kezdeni a nyári könyvmaratont, mert rögtön az elején el is ment a kedvem az olvasástól. Nem, nem a szerzővel, a stílussal van gond – épp olyan bravúros, szikrázó mint mindig, de ezek a szikár, nagyon józan mondatok nem esnek most jól nekem. A mélygarázs három ember monológja, akik egy eset szereplői, és hármójuk eltérő stílusában mesélek ugyanazt a történetet, mindenki a saját nézőpontjából.

Hiába a három különböző stílus – a végeredmény mindegyik esetben ugyanaz, a következtetés levonható, és ezt nem szeretem most, mikor jobb lenne egy kis pozitívum, hit, remény.

Arról nem is beszélve, hogy a fentebbi könyv után hihetetlenül modorosnak hat Salinger Zabhegyezője, Gyepes Judit fordításában. Kíváncsi leszek, milyen lesz a Barna Imre-féle új fordítás. Csak azt a címet, csak azt tudnám feledni!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

60 nap

27 jún 2015

Nyári Könyvmaraton holnaptól
1. Szabó T. Anna​: Kyoko
2. Szabó T. Anna: kerített tér
3. Erdős Virág: ezt is el
4. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat
5. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – Márk változat
6. Szvoren Edina: Nincs és ne is legyen
7. Swift: Gulliver utazásai
8. Tolsztoj: Anna Karenina
9. Berg Judit: Rumini a fényvizeken
10. Lois Lowry: Az emlékek őre
11. Kertész Imre: Sorstalanság
12. Kertész Imre: A végső kocsma
13. Salinger: Zabhegyező
14. Salinger: Rozs a fogóban
15. Háy János: Mélygarázs
16. Michel Houellebeqc: Behódolás
17. Franzen: Diszkomfortzóna

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

vakság

09 jún 2015

Levert cölöpök nélkül, vakon tántorgok harminc ember saját világában.

Már csak egy év együtt, és már minden pillanatnak azt mondanám: “Oly szép vagy! Ne menj, maradj!”

Eladtam már én is régen a lelkemet az ördögnek, szegény Faust: ki ment meg?
Lesz-e az angyalok között helyed, eljutsz-e a csillagokig?
Ki vezet végig az úton? Ki lesz kísérőd a Pokolban?

S vajon Pokol-e a pokol, vagy csak én látom annak?!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

“Habár fölül a gálya, alul a víznek árja,
azért a Côte d’Azur.”
(Esterházy Péter: Termelési-regény)

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nyugalom

14 Már 2015

Egészen a 306. oldalig nem értettem, hogy miért kínzom magam Bartis Attila A nyugalom című könyvével, mikor iszonyodom mindattól, amiről szól. De, ott ezt találtam, mintha csak a regény szövetébe beleírt volna valaki, az eredeti stílustól teljesen eltérően.

“Mindig is gyönge ember voltam, se kitartás bennem, se vallásos hit. Sokáig úgy véltem, hogy legalább egy bizonytalan és kusza álmom van valamiféle szépségről és rendről, és hogy ez végtére nem is olyan kevés, pedig de. Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok. Azt megítélni, hogy az építményem felér-e mondjuk a krétaival, vagy csak amolyan ügyesen nyírt kertészmunka, az nem az én dolgom. Viszont annak utánajárni, hogy ez a meglehetősen sivár építményt miért és miként húztam fel, az olyan feladat, amelyet rajtam kívül aligha végezhet el bárki is.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Hesse

08 feb 2015

Tegnap olvastam Herman Hesse-től egy nagyszerű idézetet, kénytelen vagyok ide bemásolni, mert annyira igaznak érzem.

“Mindig az győz, aki szeret, nem az, aki többet tud.”

Ebben benne is van minden valaha elkövetett hibám a tanítással kapcsolatban (is).

Egyébként túl vagyunk a szalagavatón, nem estem hasra a színpadon, és mindenki megörökíthette a tűzős bénázásomat, valamint a fenekemet. (Nagyjából csak olyan fotók készülnek rólunk, amin a fenekünk van, mivel mi háttal állunk a közönségnek…)

Már előre félek jövőre az osztályom szalagtűzésétől is, ők nagyon extrák, biztosan sok sértődést, fájdalmat okoznak majd nekem is.

Sok a negatív gondolat bennem, betudom ezt a betegségnek. A védőoltásnak hála valami enyhe influenza, de ez még rosszabb, mintha kitört volna rajtam teljesen, és ágynak döntött volna. Így mindig azt hiszem, hogy bírok, aztán csak még rosszabbul vagyok utána.

Férj túl van a tévéfelvételeken, valamikor áprilisban lesz majd adásban.


 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

A lét meg a Lola

04 jan 2015

Miket talál időnként az ember, ha keres egy régi dokumentumot?

A lét, meg Lola

Búcsúzunk tőled Lili,
csak kiborult a bili,
de nem maradsz pácban,
feltörlik a kórházban.

Nem jössz most majd a falra,
csak elmész jobbra, balra,
lakhelyed lesz az ORFI
– de alig néhány kurfli

és visszatérsz hozzánk újra,
hátadra izmokat gyúrva,
erősen, mint egy Atlasz,
s megint a gép előtt kotlasz.

de tornázz is naphosszat,
mert, ha leleteid rosszak
és megint elhasalnak
visszamész, bevasalnak,

kevés lesz a koszt, a knédli
de megtérsz mint Vaslady.
Lesz újra vicc, dialógus
ha hagy a politológus.

Megválasztunk kormányfőnek,
jó hely ez itt, nem lőnek,
ez nem Moszkva, se nem Harlem
siess vissza Lili Marlen!

(Braun György)

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

megyek utánad

13 Júl 2014

Franzen katartikus Szabadsága után egy újabb olyan könyv, amely letehetetlen. Annak mindenképpen, aki ugyanazokat a köröket járta végig életében, mint Daru, a regény főhőse. Vidéki falusi gyerekkor, kisvárosi középiskolás kollégium, nagyobb városi egyetemista évek – és már sehol sincs otthon az ember.

Erről az otthonkeresésről szól a legújabb Grecsó-kötet, amely már címében is idézi József Attila Óda című versének Mellékdalát.

“6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)”

Csodálatos könyv, az eddigi legszemélyesebb – bár Grecsó külön elbeszélőként is megjelenik benne, mintegy eltávolításként, de azért érezhető, hogy “ez a sok szerelem mind én vagyok.”

Csodálatos abból a szempontból is, hogyan jutott el a Pletykaanyu posztmodern “locsogásától” ehhez a tömény, de mégis kifinomult, érett lírai nyelvig.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

megyek utánad

19 máj 2014

Tegnap Grecsó Krisztián új könyvének bemutatóján jártunk, a Megyek utánad címűn. A felolvasások között a két Dés játszott, ami nekem kevésbé tetszett, mint amikor a PIM-ben az Esterházy-esten, egy nyári este, a szabadban szállt a szaxofonhang. Benn a Katonában erőszakosnak, agresszívnak hangzott, nem volt benne szenvedély, bár a játékossága megmaradt.

Ennek ellenére szerintem Grecsó szövege önmagában is megállja a helyét, nem kell zenei aláfestés. Annyira erős, tömör, intenzív lett nyelvileg ez a korábban posztmodern pletykálkodás, hogy nem győzök rajta csodálkozni – Grecsó tényleg beérett, és köszönöm neki az élményt.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

akvárium

04 máj 2014

“Kaptam nemrég egy mondjuk így, különös levelet a Vonalkód német fordítójától az Akvárium című regényemről. Hogy semmi kiút, semmi kímélet? – reklamálta. Hogy mégis miért csinálom ezt az olvasóimmal? Azzal zárta, hogy hát milyen lelkivilága van Magának?

Tóth Krisztina kapta a fentebbi levelet, én pedig az Akváriumot olvastam – és tényleg nincs kiút és nincs kímélet. Másképp, máshogy, de ismétlődik minden ebben a káeurópai, kívülről rendkívül zavarosnak, felkavarodott vizűnek tűnő akváriumban.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

anyák

04 máj 2014

“Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén – később – meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre.Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (…) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (…) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.”
(Esterházy Péter)

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

minden hét

19 ápr 2014

Minden hét hoz valami újabb szomorúságot. Elvesztettük Pöttyös állatorvosát, rendelőjében, gyógyítás közben érte a halál. Szemben velünk azóta éjszakánként mécsesek égnek. Nyugodjon békében.

Mint ahogyan Gabriel Garcia Marqeuz is megpihent már. Emlékszem, ahogyan gimnázium utolsó évében, karácsonykor olvastam a Száz év magány-t, emlékszem, ahogyan az egyébként is időn kívüli kis faluban belemerültem a történetbe, ami kiemelt akkori jelenemből, és magával ragadott.

Emlékszem a sárga pillangókra. Ünnep volt, szép ünnep.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

1459

08 ápr 2014

IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.
(J.A.)

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szabad péntek

07 Már 2014

1780849_684759061580379_554155519_nLassan, nagyon lassan végére érek a portfóliónak. Sajnos, amikor elkezdtem írni, akkor még nyoma sem volt az egyszerűsített feltöltésnek, így először kezdtem neki mindannak, ami a teljes portfólió anyaga, és a legnagyobb falatot, a tíz tanórát, a tanítási egységet hagytam a végére. Most ott tartok, hogy megvan minden óra váza, de egyébként a táblázat minden rubrikája üres még. Azonban hosszabb, összefüggő szöveget, mindenféle reflexiót már nem kell írnom. De, azt megjegyzem, – mintegy mementóként  – hogy azóta működnek ismét az óráim az egyik osztályban, mióta hallgattam a férjemre. Mindig sokat vártam tőlük, és  szerettem volna nekik imponálni, a legjobbat adni nekik magamból, csak közben azt nem vettem észre, hogy ők nem tudnak ennek az elvárásnak megfelelni, és fogadni ezt a rengeteget. Így most szigorúan tartom magam ahhoz, hogy kettéválasztom az alapórai tananyagot és a szakköröset, fakultációsat – kinek kinek azt megadva, ami jár neki. Aki érdeklődő, aki tehetséges, az a legeslegjobbat kapja, amit adni tudok, de akinek nem ez élete célja, az is kap egy nagyon stabil, erős alapot, ha bármikor mégis csak ezzel szeretne foglalkozni, de nem terhelem a legújabb kutatásokkal, nem erőltetem a  kooperatív technikákat, ugyanis bármennyire is ellentmond ez minden modern pedagógiai irányzatnak, de valakinél nem válnak be.

Idézem Nezsi örökbecsűjét: “3. Soha ne adj senkinek többet annál, amennyit akar; utálni fog érte.”

Egyébként meg hosszú idő óta ez az első “szabad” pénteken, mikor nem rohanok kezelésre, gyógytornára, csak hallgatom az esőkopogást, és azt hiszem, végre papírformátumban is beleolvasok az ÉS-be.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

De senki se jut túla másikon, s rázárul a világ. 

Mindig a létre lesve, tükrözését

látjuk csak rajta, a lényünk takarta

Szabadságnak. Vagy hogy ránk néz nyugodtan,

keresztülnéz rajtunk egy néma állat.

És ez a Végzet: szemben állni, mindig

csak így, és soha másként, egyre szemben.”

Rilke sorai jártak végig a fejemben, miközben olvastam Jonathan Franzen Szabadság című kötetét. 

Egészen biztos vagyok abban, hogy sosem olvastam még ennyire zavarba ejtően jó könyvet. 

Abban is, hogy még sosem olvastam olyan könyvet, amelynek minden sora igaz. Még az is, ami éppen az ellenkezője annak, mint ami az előző oldalon volt igaz. 

Mintha minden pillanatban más és más rész kerülne nagyító alá, s azzal, hogy fény vetül rá, mintha rögtön is igazzá válna, hitelesítené magát. 

Az átlag szürke helyett a tényeknek, motivációknak hirtelen kontúrja lesz, s ez az élesség fájdalmasan pont oda szúr, ahová kell, ahol a legjobban fáj – de nem metszi ki azt, mint jó sebészkés, hanem csak megforgatja benne, hogy a felerősödő fájdalom által értelmet nyerjen a létezés.

Nincs még egy könyv, amelynek ennyire hálás lettem volna a 635. oldal alján azért, hogy nem hagyott nyitott kérdést, hanem elvarrta a szálakat. 

Nincs még egy, amelynek annyira örültem volna, mint ennek, hogy nem úgy ért véget, mint véget kellett volna érnie – mert csak így érhetett véget, így lett teljes, így állt össze az addig csak darabjaiban létező kirakós. 

Nem volt banális, nem volt brutális ez a vég. Hétköznapi és gyönyörű volt. Emberi volt. Nem vette el a hitet, a reményt, megmaradt hitelesnek a regény egészéhez. 

Végre egy regény, amelyet nem akarok megfejteni, a világ elé tárni az én értelmezésemet, mert tudom, hogy mindenki más értelmezése épp annyira tökéletesen igaz lenne rá. 

Számomra jelen pillanatban ez a világ legjobb, legszebb nagy regénye, amelynek egyetlen szereplőjét sem szeretem, mert mindannyian mi vagyunk, és borzalmas látni, hogy milyenek is vagyunk nagyító alá helyezve. 

Visszataszító és felemelő egyben ahogyan küzdünk a szabadságért, amelyet viszont csak akkor kaphatunk meg, ha mások kárára akarjuk azt. 

Történtek hibák. 

S végül aztán a nehezen megszerzettel ne tudjunk élni, és a pokolba kívánjuk még azt is, mikor először fogant meg bennünk a vágy, hogy szabadok legyünk. 

Szünet, pihenés, vakáció, elvont filozófiai fogalom, jog,magány? 

Mert ugyan mit is jelent manapság az a szó, hogy szabadság? 

Az én válaszom (az egyik lehetséges) ott van Rilke soraiban. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szabadság

13 dec 2013

Azt hiszem, kolléganőmtől az ideális téli szüneti olvasmányt kaptam kölcsön. 

Jonathan Franzen Szabadság című nagyregényét, amelyről eddig mindenki azt mondta, hogy talán a legjobb regény, amit valaha olvasott. 

Benne van minden, ami az elmúlt harminc évben új irányt jelenthetett volna az életünknek, új medret szabott volna a világ fejlődésének, és az  is, hogyan váltották fel mindezt aprópénzre, és lett csak egy kipipálható “trend”. 

S hogy hol a szabadság mostanában? 

Nagyon várom, hogy el tudjam kezdeni olvasni

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kísérlet

12 nov 2013

minden terhévelràm nehezüla november

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Mert végül semmi sem marad,

csak az angyalok s a lovak.

Csak állnak lent az udvaron,

az angyalok meg a szobámban;

csellengnek néha szinte százan –

egy lény mit is tesz önmagában?

Feldobrokol, s ismét megáll,

vagy szárnyát csattogtatja olykor,

mint egy szellőzködő madár.

Csak állnak és nincs semmi más,

csak látvány és csak látomás,

csak láb, csak szárny – az út, az ég,

bennük lakik a messzeség –

Oly távol vannak, oly közel.

Talán ők már nem hagynak el.

(Nemes Nagy Ágnes) 

Emlékezzünk csodálatos halottainkra. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Danton halála

20 okt 2013

Tegnap a Vígszínházban láthattuk Georg Büchner kétszáz éve halott, mindösszesen huszonhárom évesen írt zseniális darabját, a Danton halálát, premier előtt, Alföldi rendezésében, főszerepekben Stohl Andrással (Danton) és László Zsolttal (Robespierre).A Büchner-darab zseniális, egyetlen pillanatig nem hagyja ellankadni a figyelmet, színpad és nézőtér egybefolyik, mi vagyunk a Konvent és mi vagyunk a nép, mi vagyunk a tömegben egyéniségét vesztett felbőszült, megtévesztett kisember, miközben a színpadon olyan dialógusok folynak, amitől eláll a szavunk, annyira mai, annyira ma is ez történik a politikában.Én nem szeretem Stohl-t, kiráz tőle a hideg, de tegnap lenyűgözve ültem a játékát figyelve, elhittem neki, hogy ő Danton, aki felőrlődik abban, hogy a legjobb barátja, Robespierre ellen kell harcolnia, akit a zseniális László Zsolt alakít.Minden dicsőítés ellenére a darabot nem azoknak ajánlom, akik szórakozni szeretnek járni a színházba, mert ez igazi agyleszívós, dolgozós darab, végre éreztem azt, hogy rengeteg munka van benne, és szerintem az utóbbi évek általam látott előadásai közül messze ez a legkiemelkedőbb. Díszlet sincs nagyon, s ráadásul még közben végig ott lebeg a szemünk előtt a guillotine, és az első felvonás majdnem két órás.Mégis úgy vélem, ez az utóbbi évek legjelentősebb Vígszínház bemutatója.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

check-in

08 okt 2013

Néha már zavar, hogy olvasott vagyok. Zavar, hogy Gerlóczy Check-In-jének a Budapestre megérkezős jeleneténél azért kell a főhősnek (van ilyenje?) lehajolnia terpeszben,hogy érzékelhető váljék az örkényi groteszk azonnal, a dolgok viszonylagossága, a felborult értékrend, hazaérkezéskor. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

két regény

05 okt 2013

Az elmúlt héten két könyv végére került pont, és egyik sem okozott katarzist, de még mestermunkának sem minősíteném őket. Szécsi Noémi Nyughatatlanok-ja nagy csalódást okozott, mivel a hölgy eddig mindig magas színvonalon teljesített, igényessége megbízható volt, de ez a szabadságharcos múltba helyezett nagyregény kifogott rajta – egyszerűen untam. Mint ahogyan Cserna-Szabó zseniális című “Szíved helyén épül már a Halálcsillag” című legújabb művét is. Túl sok volt az egy –  igen csak hullámzó teljesítményű –  könyvön belüli két könyv, főleg, hogy nem bírom a westernt. S bármennyire kárhoztatja is a szerző Mókust, aki brutál csersav helyett zamatokat és szamócaillatot keres a borban, s így élvezhetetlenné teszi azt – ő maga is ezt teszi, legalább is így éreztem. 

Ettől függetlenül töretlen a lelkesedésem mindkét szerző iránt, imádom őket. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nehéz és súlyos

21 aug 2013

Nagyon nehéz szeretni Alföldi-feldolgozását, mert nagyon nehéz szeretni önmagunkat az eltelt huszonhárom év tükrében. Nehéz pátosz , hangzatos szólamok, és a szó hagyományos értelmében vett katarzis nélkül élni. Nehéz, hogy nem történelmi, monumentális keretek között kell előrehaladnunk, s nem látni tetteinkben a távlatot, hanem csak a jelen szűk és sokszor ellentmondásos világában mozoghatunk, beismerni, hogy egy szép szóért,  haszonnal kecsegtető helyzetért azonnal sutba dobjuk az eszméket – bezárva ezzel saját magunkat az általunk kreált börtönbe.

A darab szerzői (Bródy és Szörényi) két egymással teljesen ellentétes úton indultak el huszonhárom évvel ezelőtt, mégis – a fentebbieket végiggondolva – ugyanoda érkeztek.

Én úgy gondolom, Alföldi megragadta a lényeget, ami így hangzik: “unom a politikát”! Ez a központi gondolat szerintem, ezért lettek prózai színészek kiválasztva,itt már nem az andalító, édes, illuzórikus dal a fontos, hanem a PRÓZAI valóság – ennek a feldolgozásnak nem a dalok voltak a középpontjában, hanem a szöveg – ezért lényegtelen az, hogy tud-e például egyik vagy másik színész énekelni. Ami lényeges volt, az mind mondva volt a darabban, nem énekelve, mondhatnám azt is, hogy “kimondatott”.

Fölösleges a 20 évvel ezelőttivel összehasonlítgatni, hiszen megváltozott közben a világ, a szép illúziók (dalok) kora lejárt, maradt a PRÓZAI valóság. 

Alföldi műve kivételesen jó szembesítés az elmúlt 23 évünkről, arról, hogy az egykori szép eszmék hogyan silányultak semmivé, fordultak az ellentettjükre. És csak magunknak köszönhető, a végén a korona/börtön is mi vagyunk – csak nézőpont kérdése, hogy minek látjuk.

 Mint ahogy a győzelem is relatív, és sokszor túl nagy az ára.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

darvasi

13 Júl 2013

Ami eddig tetszett a Darvasi-könyvben, az most épp annyira idegesít. Beleuntam az öncélú művészieskedésbe, az agyoncsiszolt mondatokba, a rengeteg perverzió állandó jelenlétébe, és a káromkodásokba. Mindazonáltal a könyv zseniális, igazi író a szerző, nála jobban kevesen értik az írás művészetét – de, úgy jártam,  mint két éve a Virágzabálókkal, ezt is abbahagyom most. 

Az is idegesít, hogy a száznyolcvanadik oldalnál járva sem tudom, hogy kik a könnymutatványosok, és miért jelennek meg időnként. Talán ők a halál hírnökei, de nem vagyok benne biztos.(“Kutyánk a halál, okos és hűséges lény. Jár a nyomunkban, őrzi az udvarunkat. S ha üt az óra, a mellünkre fekszik és lenyalja az arcunkról az öröm és a bánat maskaráját. Kinyalja pillantásunkból az összes könnyet, csak hogy az örökkévalóság költözhessen a szemgödrünkbe.”(Darvasi László) )

Halál. Ma egy hónapja halt meg apa, és még mindig nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Minden ébredéskor arra gondolok, hogy ez csak egy rossz álom volt, és mindjárt összefutunk a konyhában, vagy az udvaron. 

A következő másodpercben már tudom persze, hogy nem. Kegyetlen érzés egyébként megszüntetni egy ember számláját, lemondani a telefon előfizetését, törölni őt a közösségi oldalakról….nem kívánom senkinek. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Ilyen regényt olvasok, és el vagyok andalodva egészen. 

A regény jellemzője a baljós, szorongató, lázálomszerű atmoszféra, a véres, erőszakos események nagy száma.A regény egyik fő erénye a csodás elemek nagy mennyisége, a varázslatoknak és az irracionális eseményeknek a kifogyhatatlan bősége. A dolgok nem engedelmeskednek a fizikai törvényszerűségeknek: Jozef Bezdán egy alkalommal pl. egy olyan követ helyez vetélytársa mellkasára, ami annak minden szívdobbanásától nő egy kicsit. Az élet és a halál közötti határvonal sem abszolút egyértelmű, Brazina, a kém pl. képes meghalni és feltámadni, ahogy éppen akarja.A regény meghatározója a kidolgozott, erősen metaforizált nyelv, pl.: „Az egyik pimaszul magasra csapó lángnyelv az istenen is nyomot hagy, igaz, éppen csak akkorát, mint egy holtan született gyerekember szembogara.” „Fájdalmas jajgatásukból jégcsapok lesznek az órán.”Az az irracionalitás, ami a történetekre jellemző, mondatszinten is jelentkezik: a mondat második fele gyakran megkérdőjelezi vagy visszavonja az első felében állítottakat. Ilyen pl.: „A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket. Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.” Vagyis a mondat azt állítja, hogy magukra a csodákra van értelmes magyarázat, vagyis a csodák ésszerűek, ez viszont éppen a csoda lényegének mond ellent.A regény nyelvére az emelkedett, patetikus, máshol kifinomult nyelvhasználat és a visszataszító témák, trágár szavak együttes alkalmazása is jellemző. „Harákolva ballag a ház felé, torkának keserű váladékát kiköpi. Szép és pontos köpés, íve nem lehetne szabályosabb.”A mondatok gyakran egy-egy kisebb anekdotává alakulnak, kisebb történetek embrióivá válnak, pl.: „A kapitány úgy rajong a fiatal fejedelemért, hogy egyszer, legalábbis úgy beszélik, a kardjával szabdalt darabokra egy ügyetlen felhőt, ami árnyékot merészelt vonni a homlokára.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum