marlenblog

"hogy elérjek a napsütötte sávig"

Archive for the 'hétköznapi' Category

19 július
0Comments

Már

…kora reggel pörgő üzemmódban voltam, fél kilenckor már a Lukács újonnan megnyílt Galériájában néztem meg Diner Tamás fotókiállítását, ahol maga a mester is jelen volt, sőt még puszit is lehelt a karomra, mikor megkértem, hadd készíthessek róla egy fotót a plakátjával. Véletlen volt, és szép élmény. Kilenckor már a gyógytornásznál voltam, aki még masszázst is adott, mivel annyira feszesek az izmaim, és rettenetesen fáj egy ponton a derekam. Nagyon béna voltam, rettenetesen szégyellem magam, hogy így elhanyagoltam magam, mert iszonyat magasról épültem le. Voltak izmaim, kidolgozott karjaim, erős vállaim, és erős hátizmom. Most meg nem bírom magam kihúzni….De nem adom fel, visszaküzdöm magam oda, ahol már egyszer voltam.

Haza az új szuperhévvel jöttem, véletlenül ezt is elcsíptem. Mivel nem volt kedvem még itthon lenni, bementem megnézni a suliba az asztalt. Mivel tényleg üresek voltak a fiókjai, így minden akadályt elhárult az elől, hogy a birtokba vehessem. Végre van ismét normális asztalom, végre! Aztán kis virágos fóliával a sajátomat (immáron régi) befedtem, így kiváló lesz javító asztalnak, a kis szekrényébe pedig az üres lapok kerülnek.

Utána meg csak üldögéltem, és rendbe raktam a könyveim. Át a Csobánka téren olyan könnyűnek éreztem magam, mint már régen. Enyhe, de nem meleg idő volt, fújdogált egy kis szél, az emberek lassan sétáltak, bennem még dolgozott az endorfin a tesi után, még nem volt izomlázam – meg lehetett volna állítani az időt abban a pillanatban. A jó érzés még mindig tart, remélem, sokáig velem marad.

03 július
0Comments

csendes

Olyan csend van a lakótelepen, mintha egyedül laknék itt. Kiürült minden. A máskor nyüzsgő parkok most üresek, a kutyák sem futkosnak, egyetlen lelket sem látni az utcán. Néha becsapódik egy kocsiajtó a hazatérő lakó után, de aztán azonnal beáll ismét a csönd. Borzasztó meleg van, és ha minden igaz, akkor előttünk még a következő hét, amelyre 39-40 fokot jósolnak!

El sem tudom képzelni, hogyan lesz.

10 március
0Comments

előadó

Ma egészen furcsa dolgot vettem észre a meghívott előadón, úgy kb. az óra 20. percétől kezdve. Láttam, hogy elfárad, nehezen veszi a levegőt, nehezére esik összpontosítani a 31 diák kérdése közepette arra, amiről beszélni akart. Óra után azt mondta, hogy ő sosem gondolta volna, hogy ennyire nehéz tanítani, és ilyen mértékű összeszedettséget kíván, mert ő teljesen elfáradt. Én csak csöndben mosolyogtam, majd mivel becsöngettek közben, (megint elment a szünetem) elköszöntem tőle, és bementem a következő órára.

Visszafordulva még láttam, ahogy pihegve lerogy az aula egyik székére.

Én közben kértem egy iskolai levélcímet, így mától odamennek a hivatalos, szülői levelek. És megpróbálom magam ahhoz tartani, hogy csak reggel nyolc és délután legkésőbb hat között nézek be oda, a szünetekben pedig sosem. Lehet, hogy régen meg kellett volna már lépnem.

Ők meg a Szépségek.

10887561_960920423964240_2431521417801985211_o

23 február
0Comments

rókafogó

Egy hét szóbeli felvételiztetés után teljesen beállt a nyakam, majd ma reggelre a derekam is becsípődött.

Hihetetlenül tud fájni, bár most már sokkal jobb. Főleg, ha arra gondolok, hogy hétvégén mennyi mindent sikerült elvégezni a lakásban, és tiszta, átlátható lett benne sok minden.

Előszedtem a húsvéti díszeket is, és sikerült egy csodálatosan szép koszorút is vennem.

Mindig azt gondoltam, hogy a pasztellkék – bár nagyon tetszik nekem – nem illik hozzám, de ez a koszorú az ellenkezőjéről győzött meg.

Megnéztem még tegnap a Foxcatcher-t is. Ez is szép, lassú, vontatott film, a szokásos pszichopata karakterrel.

Tényleg nem tudom, miért szeretnek ilyeneket nézni az emberek.

 

22 január
0Comments

köd-lovagok

Délután öt van, de akár éjjel is kettő lehetne – egész nap mocsár-feeling, ködbe-párába vesző időtlenség-dagonya.

Krúdy igazán jól érezné magát: köd-lovagok a kedély láthatárán.

18 január
0Comments

tavasz?

Fél hat van, egy órája ébredtem fel, és az istennek sem tudtam visszaaludni. Nekiállok hát javítani. A nyitott ablaknál ülök, és kintről olyan madárfütty-koncert szűrődik be, mint a már tavaszi, enyhe reggeleken.

De, könyörgöm: január 18. van.

04 augusztus
0Comments

augusztus 4.

Éjszaka ismétlődő viharok, rosszul vagy leginkább sehogy sem alvás, éjfél után egy perccel érkező fizetési sms-re szívbajt kapás, ma ismét monszun vagy  talán  dzsungelklíma?
Hiába teregetek, a ruhák semmit sem száradnak, épp mint a hajam, ami órák múlva is csuromvíz. A lefestett kisbútorok, a radiátor sem szárad,tömény festék- és hígítószagban úszik a lakás.

Este még néztem Gasztroangyal-t is. Hiába, nem megy, nem tudom utálni Borbás Marcsit, továbbra is baromi jónak tartom a műsort, hitelesnek a nőt, és nagyon irigykedem a helyek miatt, ahová eljut, és az emberek miatt, akikkel találkozik. Idilli.

Délelőtt sem net, sem mobil, hiába próbálok ügyintézni – órák múlva mégis sikerül időpontot kapni csütörtökre. Közben még orvosi vizsgálat, nem adják ingyen az egészségügyi alkalmasságit, és akkor még hátra van a hivatalnak fizetendő.

Néha azaz állandóan csodálkozom, hogy még mindig működik valami itt – nagyon nehéz dolog ez.

Hétvégén óriási lomtalanítás volt nálunk, sok embert igazán boldoggá tehettünk. Csak megerősödött bennem az életünket eluraló tárgyakkal szembeni ellenállás, megbéklyóznak minket.

Meg az is, hogy rengeteg van belőlük, és a hatvan százalékuk felesleges.

Csak az a gáz, hogy kidobásuk után két nappal richtig, hogy szükség lesz rájuk.

Holnap reggel mozi, férj révén sajtóvetítés – David Cronenberg: Maps to the stars.

25 június
3hozzászólás

csendes

Elhoztuk ma reggel a könyveimet, lementettem három év anyagát két pendrive-ra, majd le is töröltem minden munkámat a benti meghajtókról. Tiszta lap szeptemberben, ugye.  Itthon felmásoltam, szelektáltam. Ezután kicseréltem a kisebb könyvespolcot a nagyobbra, bepakoltam a cuccaimat, és azonnal rájöttem, hogy természetesen a legfontosabb és legjobban kellő könyvemet bennhagytam.

Sebaj, hétfőn elhozom, mikor megyek virágot ültetni.

Csendes nap, órák óta olvasok, időnként elalszom. Most jó ez.

17 március
0Comments

csak egy hétfő

Fura érzés itthon lenni, mikor kinn zajlik az élet, dolgozik mindenki, de nem mondom, hogy nem örülök ennek az egy napos szünetnek, szusszanásnyi időnyerésnek. Hajnal óta már kivasaltam a rengeteg összegyűlt ruhát, főztem gombakrémlevest, elpakoltam, olvasgattam, és beléptem a portfóliós felületre, amit be is csuktam azonnal.

Nem bírom már én az ilyen izgalmakat.

Ma még kell mennem gyógytesire, lippi meg vizsgázik, és ezzel befejeződik a továbbképzése, amit mindketten nagyon várunk már, mert ez így – munka után – elég fárasztó.

Nem is tervezek már semmit, pihenni próbálok.

16 március
4hozzászólás

sor

Pénteken szakadt el a cérna, akkor kezdtem nagyon hisztizni. Mindenből elegem lett. Elegem lett abból, hogy minden nap megyek fizioterápiára, aminek a kezdetére egy órát várok mindig munka után és bár nem kell semmit sem csinálnom, a mágneságyon való fekvés után gyakorlatilag olyan fáradtnak érzem magam, hogy alig bírok hazavonszolódni. Elegem lett a gyógytesiből is, hogy pont a délután közepén van mindig, így semmibe sem lehet belekezdeni, csak arra várok hazajövetel után, hogy mikor indulhatok vissza. Elegem, úgy alle zusamen a naponta vívott kis harcokból, diákokkal, szülőkkel.

Besokalltam a portfóliózásból is, a reflexiókból, óravázlatokból, didaktikai szakkifejezésekből, és abból, hogy akárhány szakirodalmat olvasok el, mindben más van, és még véletlenül sem egyezik azzal, amit útmutatóként kaptunk.

Egész nap ideges voltam, minden dühített, és értelmetlennek láttam mindent, és amikor ezt le akartam írni, még a blogom sem volt meg. Ez volt az a pont, amikor inkább lefeküdtem aludni.

Ez a téma sem olyan egyszerű, mert mostanában rendszerint felébredek négykor, akármilyen későn is kerülök ágyba. Én nem akarok pacsirta lenni, tökre megfelelt nekem a bagoly üzemmód, arról nem is szólva, hogy mi a jó eget lehet csinálni hajnal négytől hatig a plafonbámuláson kívül?! Annyira idegesít ez, hogy már teljesen függő lettem a telefonomtól, mert állandóan azt lesem, vajon más alszik, vagy épp ír valamit a facebook-ra?

Tegnap és ma reggel is négykor ébredtem. Álljak neki takarítani? Vagy vasaljak?
Nem, az olvasás nem nyugtat meg, és nem álmosít el, inkább felélénkít, mivel azonnal a szereplők sorsán kezdek el izgulni.

Tegnapra egy kicsit azért jobb lett. Nyolckor este befejeztem az írást, és elkezdtem pdf-ekbe generálni, hogy feltölthessem a cuccot.  Holnap nem dolgozunk, és a jövő héten már nem lesz fizio sem, csak a gyógytornák . Így esélyem lesz utolérni magamat, kijavítani a várakozó dolgozatokat, és a hétvégén talán eljutok a fodrászhoz is. Most egyébként nagy kísértést érzek, hogy teljesen levágassam a hajam.

Röviden: próbálom rendezni a soraimat.

 

 

23 február
0Comments

zen

Ma is bebizonyosodott az, hogy egyre inkább csak egy nyuszika vagyok a sapkájában. Az egyiknek túl ilyen, a másiknak túl olyan. Azt jelentené ez, hogy végül is középen vagyok, és én vagyok az ellensúly mindkét félnek?

Ki tudja. Egyelőre csak az ordítozást hallom mindkét féltől, ebben a zajban próbálok meg tenni valamit a bicskanyitogató, és nem empatikus stílusommal. Középen állni egyébként marha fárasztó és rendkívül magányos tud közben lenni az ember lánya.

Én csak azt tudom, hogy hihetetlenül unom már ami zajlik körülöttünk, a megmondó-és odamondogató embereket, az állandó puskaporszagot a levegőben, és azt, hogy mindig tartozni és hitet tenni kell valakihez.

Közben eltemették Jancsót, és meghalt Borbély Szilárd, aki egész életében a Pokollal nézett farkasszemet, és most túl mélyre merült belé, és magával rántotta.

Közben Ukrajnában megtörtént a lehetetlen, a svéd kis srácra ráadták a dzsekit, és mennek a dolgok tovább.

Csak ez a fentebbi helyzet nem változik sohasem.

Így továbbra is az egyedüli kilépési lehetőségnek azt tartom, hogy bámulom az osztályomat péntekenként, ahogyan keringőznek és egyre újabb táncokat tanulnak – ez ki tud kapcsolni teljesen.

Mindig is azt gondoltam, hogy számomra a sport egyetlen formája elviselhető: a tánc. Ez még nagy adósságom magammal szemben. Csodálatos dolognak tartottam mindig is a régi mozgásművészeti órákat, amelyek szép, nőies tartást és holisztikus szemlélet adtak a nőknek, mely közben magukra figyeltek.

Jövő kedden (március 3-án) egyébként elkezdődik a negyven napos nagyböjt, a testi-lelki megtisztulás és felkészülés, befelé figyelés időszaka, én is tervezek pár dolgot. Mindenképpen akarok tavaszi nagytakarítást, teljeset, újraolvasom a Karamazov testvéreket és A varázshegyet, iszom majd a salaktalanító teákat, próbálok sokat aludni, és kevesebbet mérgelődni idegenek írásain, így letiltom magam bizonyos fórumokról a nagy közösségi oldalon.

Aztán közben lesz még egy választás is.

 

12 január
1Comment

túl ilyen, túl olyan

Túl könnyen hagytuk magunk mögött az ünnepek világát, túl gyorsan kellett visszarázódni, és túl sok mindennel kellett végezni a héten – elfáradtam, ismét lemerültek a feltöltött lelki akkumulátorok.

Hétfőn este ötig tehetséggondozás, kedden félévi beszámoló elkészítése, szerdán gyógytorna, (sokkal jobban bírtam, mint gondoltam) csütörtökön megkezdődtek az osztályozó konferenciák, pénteken lippi Kecskeméten adott elő egy IBUSZ-konferencián, én pedig átpakoltam a nappalit, hogy  legyen valamiféle “dolgozósarkam”, és ne kelljen a szoba másik végébe vágtáznom egy papírral, könyvért, hanem a kezem ügyébe essen, szombaton a portfólión sokkoltam magam és megkaptam a felkérést arra, hogy jelentkezzek minősítői tanfolyamra, ma gerincpárnát vettünk, este megnéztük az About Time című filmet, (mindenkinek ajánlom, végtelenül bájos, kiváló angol humorral) kijavítottam kb. húsz dolgozatot, összeállítottam a hetet, és estére kidőltem.

Most kellene, hogy kezdődjön a hétvége.

Helyette lesz minden nap osztályozó ismét, szombaton pedig írásbeli felvételi, majd vár kb. 100 dolgozat, hogy kijavítsam, és még egyszer ennyi, hogy felüljavítsam.

Közben meg zokogok ezen, mert se Lujziról, sem Marci kutyáról nem fogunk megtudni soha semmit, hogy ki dobta ki az utcára, miért, mennyit éhezett, milyen fájdalmai voltak, (nagyok, mert Lujzi például majdnem megvakult, méreggel kellett kezelni a szemét…) és mi történt vele, hogy sokáig rettegett mindentől, Marcit pedig még mindig nem lehet magára hagyni. Épp erről beszéltem lippinek a héten.

08 szeptember
5hozzászólás

púderrózsaszín

Nem megy azért olyan egyszerűen az év-és újrakezdés, mint gondoltam, olyannyira nem, hogy a hétvégére már a körülöttem forgó szobáig is eljutottam. 

Nagyjából hétfő reggel, az évnyitó napján kezdődött az a fejfájás, amitől se jobbra, se balra nem tudtam fordítani a fejem, hányingerem volt, meg is fáztam kicsit, szombat reggelre pedig már olyan magas volt az én mindig stabil 120/80-as vérnyomásom, hogy ringlispílnek éreztem magam körül a szobát…

Megint elkövettem ugyanazokat a hibákat, amelyek szerintem a tanár-létre abszolút jellemzőek: a koránkelés, (ezzel sokat nem lehet kezdeni) a napközbeni nem ivás, miközben a szervezetem a nyáron hozzászokott a folyamatos pótláshoz, össze-vissza ettem, nem hordtam a szemüvegemet, és halálra idegesítettem magam az évkezdés minden adminisztratív és egyéb – tőlem független – nyűgével. 

Tetézte még ezt a reggel hétkor 7-8 fok, majd 10-kor már 19, 15 órakor pedig 28 fok, aminek felöltözni igazi kihívás, és ez alatt nem a rétegességet értem, hanem a cipőt…a lábat, amelyről a legkönnyebb felfázni.

Mivel állandóan rohantam, állandóan meg is izzadtam, és közben döntöttem magamba a kávét, ami a suliban nem az a kis lájtos 3in1 vacak, amit itthon, nyugodt körülmények között iszogatok, hanem méregerős, savas, igazi tömény, szívet kicsináló koffeinbomba – ezt nélkülözöm kell.

Tehát, én ezeket hozom fel okként, és így, összeszedve elég soknak tűnik. 

Még mindig baromi nehéz reggelente megennem bármit is, ellenben ha nem teszem, akkor az első óra végére úgy esik le a vércukrom, hogy azt érzem: mindjárt elájulok. 

Nehéz minden este kiválasztanom, hogy másnap mit akarok felvenni, és tartani is ahhoz magamat, nem felpróbálni még öt szettet reggel, hogy végül a hatodik mellett döntsek, de akkor már fél órát elcsesztem erre. 

Kínzás esténként másnapra szendvicset csinálni, vagy salátát, vagy épp előkészíteni a másnapi ebédet, vagy épp csütörtökig kitalálnom, hogy mi legyen a hétvégi ebéd, és kétféle “menüsort” összeállítanom.

Nehéz, mert minden tervezést, előregondolkodást kíván, én pedig inkább a tűzoltásban vagyok jó. 

Mondhatnám úgy is, hogy kiválóan elhárítom azokat a “katasztrófákat”, amelyeket én idéztem elő.

Ez pedig  kogníciót, másféle mentalitást kíván, sokszor ellentéteset az enyémmel, de tudom, hogy ha nem egész életemben a megúszásra akarok csak játszani, akkor el kell sajátítanom. 

Arról nem is beszélve, hogy a fentebbiek jelentősen megkönnyítik az életet, mikor egy-két hónap után már rutinná váltak. 

Ezen könnyítés okán írok fel most már mindent, válaszolok csak arra, amit kérdeztek, (és nem zúdítok a másikra információözönt, amivel semmit sem tud kezdeni) megtartom magamnak, ha valami plusz információval rendelkezem, hogy ne mindig én akarjak a legokosabbnak tűnni, hagyom, hogy a másik is nyerhessen. 

Nekem igazából semmibe sem kerül, (leszámítva az egómat) ő pedig jól érzi magát tőle. 

Most először egy évre előre beírtam minden eddigi információt a határidőnaplóba, van szép kis táblázatom, amelyben hónapokra előre ott vannak az irodalom-,nyelvtan órák, tehetséggondozás-,osztályfőnöki-, munkaközösségi-,szakkör-, fakultáció-,iskolai élet eseményei – természetesen azok, amelyek tervezhetőek. 

Kicsit meg is rémít látvány, amikor ránézek, mert egyszerre rengetegnek tűnik, szinte tornyosulnak előttem…

A héten még kirándulni is voltam a Belvárosban. Részt vettem egy BeyondBudapest sétán a fényűző Pestről, ahol megelevenedtek előttem a 19-20. század arisztokratái, irodalmi és történelmi alakjai, majd pedig tizenhat év pesti lakosság után, melyből tizenegyet a Zsinagóga szomszédságában töltöttem, eljutottam a Zsinagógába is. Nem hittem, hogy ennyire lenyűgöző és egyben megrázó élmény lesz, biztos voltam benne, hogy nekem már semmi újat nem fognak tudni nyújtani – ezzel szemben olyan kicsinek éreztem magam belépve, mint egyetlen másik templomban sem, csak talán az egri bazilikában. 

Nagyon tetszett, hogy ez a “gyülekezet háza”, így lehet benne hangosan beszélgetni, ettek, ittak az emberek, minden kérdésre válaszoltak, és leginkább ön ironikusak, ők nevetnek a legjobban önmagukon.

Másfél óra után pedig az udvarról még régi lakásunk erkélyét is láthattam, és a régi legjobb pirított tésztás kínainál ebédeltünk. 

Nagy öröm volt az is, hogy kis osztályom kortárs színdarabot választott a szülői bemutatóra, (Tasnádi Rovarok-ját) ez jólesik a lelkemnek, épp mint az is, hogy tegnap ötezer forintért hét darab felsőt sikerült vásárolnom, csipkéseket, vintage-okat, fodrosokat – gyönyörűek. 

Egyre inkább összeáll az alapruhatáram, és egyre inkább a fehérek, bézsek, barnák, ekrük alkotják. Ja, és ennyi idősen kezdem megszeretni a fodrokat, hollokat, különleges szabásokat….remélem, azért hatvan éves koromra nem leszek hollywood-i nagyi, aki csak rózsaszínben hajlandó járni.

Bár, ez a púderrózsaszín felső nem sok jót ígér….

06 augusztus
0Comments

krumplihéj

Olyan apró dolgokban nyilvánul az meg, hogy menthetetlenül és örökre vidéki (falusi) maradok, hogy még mindig szenvedek, ha a krumplihéjat a szemétbe kell dobnom.

31 július
0Comments