2018

01 jan 2018

Az ünnepekben mindig az a legcsodálatosabb, amikor végre vissza lehet térni a hétköznapokhoz, felvenni a leejtett fonalakat, és a megállás, átgondolás után jobban folytatni a megkezdett dolgokat. Nekem bőven volt mit átgondolnom. Szavakkal azonban nem biztos, hogy pontosan vissza tudnám adni, elkenni, túl finomkodni pedig nem szeretném. Maradjunk abban, hogy egyszerűbb most nekem a számok nyelvén, a jövőbe tekintve összeírni mindazt, ami fontos, és erre az évre meg fogja határozni a tetteimet. Ezek a számok: 1, 9, 15, 30, rengeteg és végtelen. Mindenkinek a legjobbat 2018-ra!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

2017. Elkezdődött. Ilyenkor úgy illő, hogy az ember számvetést készítsen, rendszerezzen, fogadjon meg sok szép dolgot. Részemről ez nagyon is rendben van, tegnap már el is kezdtem. Vettem hozzá szép határidőnaplót, végigolvastam a blog tavalyi írásait, és kategóriánként helyes kis listákat készítettem. Összeírva az apróságokat,  mindig meglepődöm, hogy végül mennyi mindent csináltam. Januárban ilyenkor már lázasan készültem én is a szalagavatóra, és a minősítésre, miközben vártam a tanfelügyeleti értékelésemet. Közben írásbeli felvételiztettem, majd februárban részt vettem a kockásinges pedagógus tüntetésen, sírtam a Saul Oscar-díján, és a Pakold el!- egy személyes mozgalmamat hajtottam végre. Márciusban több okom is volt az idegességre: a férjem munkahelyet váltott, a bank minden pénzünket átutalta a társasháznak, a Vízművek pedig közel négy milliós számlát küldött egy ember figyelmetlen és hanyag munkavégzése miatt. A férjemnek közben kiválóan bevált a régi-új munkahely, a Vízművekkel pedig közel fél éves kötélhúzásunk után július közepén lezáródtak a jóváírások. Még márciusban eltörölték a minősítésemet, amelyre már a 13. időpontom volt kijelölve, így 2013 óta ez lett az első, olyan szabad szünetem, amelyet nem árnyékolt be a portfólió szó. Áprilisban a férjem egy heves betegségen esett át, bankot váltottunk, Pöttyösön életmentő műtétet kellett végrehajtani, beszélgettem Háy Jánossal, részt vettem életem első sztrájkján, kínlódtunk sokat a tablóval, majd kaptam csodálatos szerenádot, és hímzett szülői abroszt, és elballagtunk négy, rengeteg sírással teli kemény év után. Bár ekkor még úgy láttam, hogy soha többé nem szeretnék osztályfőnök lenni, most már annál inkább. Végiggondoltam minden hibámat, és jobban szeretném csinálni. Remélem, adódik rá még lehetőség. Májusban az érettségi kötötte le minden gondolatomat, ez folytatódott júniusban is, majd mindenki sikeresen befejezte a tanulmányait, és egy csodás bankett keretében elbúcsúztunk egymástól. Szó szerint, mert van, akit azóta sem láttam. Lett végre légkondi is a hálóban, az időjárás szeszélye miatt azonban nyár helyett csak ősszel kellett használni, akkor viszont egész szeptemberben. A hónap végén életem első irodalmi táborán is túl estem, amiből annyira elegem lett, hogy a saját, szakmai táboromra már nem is mentem el. Júliusban kiment a bokám, becsípődött a derekam, és leváltották a közös képviseletünket. Tulajdonképpen itt kezdődött a vízórás  kálváriánk, mert azt meg cserélni kellett volna, de nem volt kinek. Újabb fél éves tortúra következett, sok-sok sírással, de decemberben ez is lezárult. A hónapban meghalt Esterházy, akinek halálával ismét elsirattam apát, és volt ponthúzás is, ahol egy szülő rettenetesen megbántott, és elfordította tőlem a gyerekét – fájt és fáj még mindig. Augusztusban pihentünk pár napot a férjemmel, aki pontosan látta, hogy ha most nem visz el levegőváltozásra, akkor bekattanok – ekkor akartam a blogot ismét bezárni. Szeptemberben pedig kezdődött minden elölről, immár osztály nélkül, lippi pedig cukorbeteg lett. De az előző poszt erről a négy hónapról szól. Ami kimaradt belőle, hogy lett mamám révén csodás sütőnk, felfedeztük a Piros Lábas-Fesztivált, voltunk Mátraszentimrén pár napot telelni és mesés volt, láttam a La la Land-ot, és az elmúlt év utolsó és az új első napja is pont ugyanolyan nyugisan telt, mint amire mindig is vágytam. Ma pedig nagyon jólesett még egy kicsit itthon lenni, bár már dolgoztam, végiggondoltam az elkövetkezendő hónapokat, összeírtam, hogy kivel mennyi órám van még, és mit tudok elvégezni. Most úgy látom, hogy minden rendben lesz szakmai téren. Az egészségemre pedig nagyon kell ügyelnem, ezt most a fő csapásirány ebben az évben.  Épp ezért most úgy döntöttem, hogy nem is írom le, miket tervezek, hanem majd csak utólag, hogy büszkén mondhassam, ezt sikerült elvégeznem. 2017, szeretni akarlak, légy jó hozzám!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

“Minden, mi megőriz attól, hogy keménnyé, engesztelhetetlenné, közömbössé vagy reménytelenné váljon a szívem, az ajándék.
Soha, de soha, és semmi, de semmi sem vész kárba.”

http://prodanmarta.blogspot.hu/2016/12/10.html

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szív

16 máj 2016

Mélyen megrázott thomas halálhíre, amely épp olyan váratlan volt, mint egy májusi felhőszakadás. A semmiből termett hirtelen, elsodort és bőrig áztam általa. Gondolkodtam, hogy miért, hiszen alig ismertem, egyszer találkoztam vele személyesen. Aztán arra jutottam, hogy azért, mert a netes világból jött, nem a valódiból, és ebben nem szoktak csak úgy meghalni karakterek…főleg nem az olyan markánsak, mint ő. Nehezen tettem tovább a dolgomat, mikor megtudtam – elhalványult a dolgok jelentősége.

Pedig magamért is lenne bőven miért aggódnom. A héten az egyik órán rosszul lettem, tényleg olyan volt, amilyennek a szívinfarktust elképzelem…de a műszerek nem mutattak semmit. A doki azért hazaküldött, mondta, hogy nagyon túlhajtottam magam, egész hétre ki akart írni, de csak aznapra maradtam távol. Mindegy, köszönet nem volt érte, csak végtelen cinizmus és gőg. Sosem értettem az olyan embereket, akik ahelyett, hogy segítenének az elesetteknek, még inkább belerúgnak egyet. De, a lelkiismeretével neki kell elszámolnia, nem nekem.

Megijedtem nagyon, mit szépítsem. Azóta diétázom, próbálok többet pihenni, lecsökkenteni a gyógyszereket, és alig várom, hogy végre nyár legyen, és nagyon komolyan elkezdjek magammal foglalkozni. Most mindenesetre örülök, hogy semmilyen elnökséget, emelt érettségit nem vállaltam, épp elég lesz a három osztályt magyarból és társadalomismeretből leérettségiztetni. Még a kis cuki kínai magántanítványt is megkértem, hogy csak szeptembertől jöjjön! Ó, szeptember! Mikor már csak huszonkét órám lesz, és nem huszonhat! Nem lesz kétféle fakt, kétféle emeltre készítés, nem lesz két érettségiző osztály, nem lesz tanfelügyelet és minősítés, és sajnos, nem leszek osztályfőnök se. Ez utóbbihoz még ambivalens a viszonyom, de egyre tolódik a pozitív tartomány felé.

Mindenesetre valahogy nagyon értékelem, hogy ma pihenőnap van.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Hesse

08 feb 2015

Tegnap olvastam Herman Hesse-től egy nagyszerű idézetet, kénytelen vagyok ide bemásolni, mert annyira igaznak érzem.

“Mindig az győz, aki szeret, nem az, aki többet tud.”

Ebben benne is van minden valaha elkövetett hibám a tanítással kapcsolatban (is).

Egyébként túl vagyunk a szalagavatón, nem estem hasra a színpadon, és mindenki megörökíthette a tűzős bénázásomat, valamint a fenekemet. (Nagyjából csak olyan fotók készülnek rólunk, amin a fenekünk van, mivel mi háttal állunk a közönségnek…)

Már előre félek jövőre az osztályom szalagtűzésétől is, ők nagyon extrák, biztosan sok sértődést, fájdalmat okoznak majd nekem is.

Sok a negatív gondolat bennem, betudom ezt a betegségnek. A védőoltásnak hála valami enyhe influenza, de ez még rosszabb, mintha kitört volna rajtam teljesen, és ágynak döntött volna. Így mindig azt hiszem, hogy bírok, aztán csak még rosszabbul vagyok utána.

Férj túl van a tévéfelvételeken, valamikor áprilisban lesz majd adásban.


 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

mézédeskalács

20 dec 2014

Tegnap két csodálatos élményem is kapcsolódott a mézeskalácshoz, mézédes mind a kettő, ezért engedtem meg magamnak ezt a szójátékot.

Mivel mind az öt tepsi mézeskalácsom szétégett a sütőben, és biztos voltam benne, hogy még egyszer nem lesz lelkierőm nekiállni, úgy gondoltam, majd az iskolai karácsonyi vásárban veszek annyit, amennyi kettőnknek elég, és még marad a fára is, hogy illatos legyen tőle a lakás.

Csakhogy oda már nem jutottam el, így kiesett ez a lehetőség is.

Ekkor kaptam tegnap két csodálatos ajándékot.

Az egyiket volt tanítványoktól, akik szerintem olvasták a facebook-on, hogyan jártam, és jöttek megsegíteni. Még meleg volt a mézeskalács, mikor behozták a suli karácsonyi ünnepségére.

A másikat pedig osztályom szüleitől, akik külön konyhákban ugyan, de nekem sütöttek és díszítettek mézeseket. Annyifélét, ahányan nekiláttak. Egyszerűen csodálatos ez a gesztus, miután olvastam a levelet, el is pityeredtem rajta.

Nagyon szépen köszönöm, hogy szeretnek engem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

virágkaspók

21 jún 2014

Első férjemmel kötött házasságomból legtartósabbnak az a két virágkaspó bizonyult, amit annó a legértelmetlenebb ajándéknak tartottam. Még kicsit fel is háborodtam, hogy miért ez kapjuk, de aztán megértettem, hogy ez az ajándék nem kettőnknek, hanem csak nekem lett adva, és szívvel választva.

Minden drága kristály- és porcelánváza, bonbonier összetört már, kivéve ezt a két cserepet, amelyek immár tizenöt éve velem vannak, túléltek számtalan költözést,  és rendíthetetlenül szolgálnak.

Nem hiába tájépítész választotta őket, a minőségre nem lehet panasz.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

száraz

05 máj 2014

Tegnap eszembe jutott, mikor még gimiben meglátogattam osztálytársamat, aki megmutatta a nővére szobáját. Telis-tele volt száraz virággal, és én döbbenetemben így kiáltottam fel: “Ó, te jó ég! Mindjárt megfulladok! Nem csoda, hogy Edit ennyire rosszul érzi magát, hisz itt nincs semmi energia, csak halott virágok!”

Erre mindannyian ledöbbentünk. Én a merészségemen, ők azon, hogy felismerték (majd én is) szavaim igazságát. Nem tudtam róla, de önkéntelenül is a feng shui-ra jöttem rá.

Edit ezek után kipakolta az összes száraz bizbaszt, és véget vetett a depressziójának.

Én pedig azóta is ügyelek arra, hogy csak élő növények vegyenek körül, és most már arra is, hogy járó órák.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szinesztézia

02 máj 2014

Túl a szerenádon, (nagyon megható volt) túl a ballagáson (nagyon hosszú volt) – most épp pihenek. Kertészkedünk, családdal vagyunk, fényekben, színekben, illatokban gyönyörködünk – színtiszta, vegytiszta szinesztézia az életünk.ba_feher

Felidézem csöndben magamban Baudelaire Kapcsolatok című versét: “egymásba csendül a szín és a hang s az illat”

Még az sem tudja elvenni a kedvem, hogy óránként nézegetem azt, hogy látható-e már hová vagyok beosztva emelt szintű kérdezői és vizsgaelnöki érettségiztetésre.

Ajándék ez a négy nap.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Sokat töprengtem ezen a harminc napos kihívás-dolgon, és arra jöttem rá, hogy kiváló lehetőség arra, hogy egy-egy szokáson változtassunk, beépüljön az életünkbe, rögzüljön. Nem kell nagy időintervallumokban gondolkodni, de mivel egymás után jönnek a programok, valami mindig mozgásban van, miközben lassan kicserélődnek a megszokott rutinok. Ma este bele is kezdek egybe, ami pont a névnapomon ér majd véget, akkor pedig kezdődik az újabb, amely párhuzamosan fog futni a nagyböjti időszakkal.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hó elején

01 feb 2014

Ül Lujzi mellettem az ágyban, néha idejön megpihenni, majd percek múlva ismét továbbáll, képtelen a hosszas pihenésre, örök nyughatatlanságban rója apró macskaléte állandó köreit.

Pont mint én. Sok a hasonlóság köztünk, ráadásul – macskától szokatlanul – utánoz és reprodukál.

Én is ugyanazokat a köröket futom másfél, két évtized óta. Mindig ugyanazok a dolgok szerepelnek a listáimon. Ugyanaz a tíz évvel ezelőttin, mint a mostanin.

Semmi sem változott, és nem tudom, hogy mi a jó eget csináltam közben….

Minden dolog, amire vágyom, csak tőlem függ. Az én akaraterőmről, ami ezek szerint mindennel kapcsolatban működik, csak a saját vágyaim teljesítésénél tűnik el úgy, mintha sosem lett volna. Gyenge jellem lennék tehát? Vagy mire én jönnék a sorban, már “nincs erő, és oly szent akarat, hogy hiába sorvadozzunk egy átoksúly alatt?”

Mindenesetre ma már végre február van, vége a karácsonytól tegnap éjfélig tartó mocsárlétnek, ingoványnak, szürkeségnek, lehúzó időszaknak.

Tegnap lezajlott a szalagavató is, boldogan tűztem fel a szalagokat, volt kontyom is, így végre lesz olyan kép is rólam, ahol nem csak a felborotvált tarkóm látszódik.

Megvolt a kt-tanács választás is, sajnos nem lettem tag, pedig vágytam rá, igazán testhezálló feladat lett volna, de a tantestület harmada rám adta a szavazatát, amit csodálatosnak, nagyon jólesőnek érzek. Tudom, hogy ez akkor, amikor valaki felvállalja a konfliktusait, majd végig is viszi őket, mekkora gesztus.

Voltunk az osztállyal is színházban, végre sikerült olyan darabot (Harmadik Hullám, Bárka) választani, amely mindenkinek tetszett, sokkolva voltak tőle, és már meg is vettük a következő darabra a jegyet, beírattam őket tánciskolába, megyünk nyolcadik kerületi Tolerancia-sétára, Zsinagógába, és még rengeteg program vár minket ebben a félévben.

A férjemet előléptették, IT igazgató lett, így igazán nincs okunk panaszra, igazán szép évkezdetet zárunk.

Elégedett és boldog is lehetnék – de, és erre tegnap jöttem rá, nekem saját magammal van bajom, magammal nem vagyok kibékülve.

“Senki szeretete, szerelme nem tudja befoltozni a lyukat ha nem szereted önmagadat.” – írja Nezsi, és bólogatok.

Pedig nem állt pisztollyal a hátam mögött senki, hogy vágassam le a hajam, csináljam ezt vagy azt – mind az én döntésem volt. Még akkor is, ha nem döntöttem, csak sodródtam.

Most, hogy végre február van, lezárult egy csomó minden, akkor bele is kezdek abba, amit mindig is szerettem volna.

 

 

 

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

napi hála

31 dec 2013

meglátni  a szépséget és a jót mindenben

hálát adni minden nap a jó dolgokért:

– elindult mégis a mosógép, megspóroltunk egy csomó pénzt, idegességet, időt

– lezárult a másfél éve húzódó procedúra

– nem borult rám a forró babgulyás

– csodálatos a körömvirágos-csalános fürdőgolyó

 – a betegség miatt ajándékba kapott színházjegyekért, amelyekkel megvalósíthatom azt a régi álmomat, hogy szilveszterkor színházba menjek!

 – a KIK-ben vásárolt kis barna táskáért (nekem egyre inkább a kis barna a kis fekete)

 –  azért, hogy mindjárt vége van ennek az évnek!  

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum