marlenblog

papucs orrán pamutbojt

Archive for the 'gondolkodom' Category

30 december
0Comments

évértékelő

2018, te mocsok. Röviden és tömören ennyit lehet elmondani erről az évről. És még mindig nincs vége.

Ez volt az az év, amikor minden a feje tetejére állt, amikor mindenben megingott a hitem. Ennyit még sosem sírtam, és ennyire még sosem voltam magányos. Gyakorlatilag anyán kívül senkivel sem tudtam beszélni, elmondani azt a rengeteg fájdalmat, ami ért. Volt, hogy húsz percen keresztül csak a sírásomat hallgatta a telefonban. Mert persze messze lakunk egymástól, nekünk nem opció, hogy csak gyere át, vagy felugornék egy kicsit. Ő ott, én itt vagyok magányos.

Sok szép pillanatra nem tudok visszaemlékezni, vagy ha igen, az egyik sem  a magánélettel kapcsolatos. Csak és kizárólag a munkában vannak sikereim, bár ott is sokszor harcok árán.

Igazából 2018 nekem már tavaly áprilisban elkezdődött, mikor a férjem levelet írt nekem. Én ott elvesztettem a talajt a lábam alól. Végtelenül megbántva éreztem magamat tőle. Természetesen utólag visszagondolva igazat kell adnom neki, olyan távol kerültünk akkorra mindentől és mindenkitől, hogy meg kellett szólaljon a vészcsengő.

Minden fronton elbuktam. Olyan kövérre híztam, hogy az egyébként is meglévő tanári üldözési mániám szinte betegessé vált. Mindenkiről azt gondoltam, hogy rólam beszél, összesúg a hátam mögött, és minden találkozómat lemondtam, hogy senkinek ne kelljen így látnia. Igazából gyűlöltem mindenkit, aki szép, csinos és mérhetetlen módon irigykedtem rájuk.

A testi restség természetesen először a szellemit, majd a mentális elhanyagolást is maga után vonta. Tényleg nem érdekelt semmi, nem bírtam elolvasni egy könyvet sem. Volt, amit kitettem, hogy vigyék el, mert annyira fájt olvasni a benne lévő igazságot. Utólag is bocsánat Bartis Attila, hogy A vége című könyved így végezte.

Borzasztó volt, hogy semmi sem érdekel. Nem szerveztem programokat, a meglévőeket lemondtam,  (rendszeresen) nem szerettem kilépni a lakásból vagy annak biztonságot adó pár száz méteres sugarából.

Gyakorlatilag minden időmet a fb-bámulásával töltöttem.

Nem olvastam szakmai könyveket, minden kortárs szépirodalmat sznobnak és művészieskedő eredetieskedésnek tartottam, látni sem bírtam őket.

Nem érdekeltek már a szép ruhák, lefogyni sem akartam, sőt, időnként megfordult a fejemben, hogy így legalább gyorsan elvisz a szívroham, nem kell annyit szenvednem.

Minden téren feladtam a harcot. A napokat nem megéltem, csak túléltem.

Nem segítettem a férjemnek sem, pedig akkor már diagnosztizált cukorbetegsége volt, és elkezdtem az életmódváltást. Konditerembe járt, fogyni kezdett, és én ahelyett, hogy példát vettem volna róla, még inkább ettem, nem mozogtam, rosszindulatú, sőt gonosz lettem.

Nagyon elkeseredett voltam. Pedig ez még csak a legeleje volt. Mit tudtam még ekkor arról, hogy mi minden következik?

Hogy a tét a házasságunk? Hogy együtt maradunk-e vagy mindketten tévedtünk a másikat illetően?

 

11 december
0Comments

Dolgok, amelyeket szeretnék

 
  1. Bruce Springsteen-t, Madonnát és Phil Collins-ot látni koncerten
  2. Az osztályommal táncolni a szalagavatón
  3. Line dance-t járni
  4. Lefutni egy szigetkört
  5. Ugróiskolázni anélkül, hogy szétszakadna a térdem
  6. Túrázni
  7. Kórusban énekelni
  8. Fellépni egy színdarabban
  9. Amerikába utazni
  10. Műsort vezetni
  11. Szinkronszínésznek lenni
  12. Hogy legyen hitem
  13. Célokat kitűzni és azokat komolyan venni
  14. Egy közösséghez tartozni
  15. Harcolni egy nemes ügyért
22 január
0Comments

álmodj, királylány

Nincs szánalmasabb annál, mint amikor valaki királylánynak képzeli magát, aztán rájön, hogy ennek egyetlen ismérve, hogy egyedül, magányosan üldögél a toronyban, és azzal kell szembenéznie, hogy mindent, de mindent elrontott, és csak ő a felelős az egészért, és hátralévő életében mindig ott lesz ez a tudat. Ellenségek? Ugyan. Minek? Saját magamnak én vagyok a legnagyobb ellensége.

18 január
0Comments

miért?

Hetek óta nyálkás, párás, ködös az idő. Hetek óta küzdök az ismét kiújult izületi gyulladásokkal, azzal az érzéssel, mintha sorvadnának az izmaim és a gerincem, gyakorlatilag állandósult a hol gyengébb, hol erősebb fájdalom. Estére nagyon elfáradok. Kimaradt három hét gyógytornája is, amit tegnap igyekeztünk pótolni, kérésemre dupla órát csináltunk – ennek következtében már nem egy darabban mozgok, hanem érzem, hogy vannak külön is funkcionáló testrészeim. A gyógytornász szerint jól bírom, olyan gyakorlatokat is lazán megcsinálok, amik nehezítettek. A test emlékezik még a régi szuper fizikai állapotra, és szerinte (gyógytornász) ha rá tudnám venni magam, hogy naponta megcsináljam a gyakorlatokat, akkor nagyon rövid időn belül óriásit fejlődnék. Így ne pöcsöljünk tovább az egyszerű gyakorlatokkal órán, menjünk a mélyvízbe. Rettenetesen szégyellem magam, hogy honnan hová jutottam, milyen mélyre süllyedtem. És sajnos a fizikai kontroll elvesztése maga után vonta a többit is. Pedig ha valamire valamikor büszke lehettem, az nem más volt, minthogy tudatos, fegyelmezett és kontrollált voltam. Biztosan ezért van az is, hogy irigy vagyok mindenkire, aki tudja, teszi a dolgát, küzd a céljaiért. Én régebben nagy küzdő voltam, most pedig ha fel is támad bennem az akarat, azonnal megszólal belül egy hang, mintha egy kiskutya nyüszítene, hogy “nem fog ez neked menni, tegyél le gyorsan róla”. Miért teszem ezt magammal?

01 január
2hozzászólás

2018

Az ünnepekben mindig az a legcsodálatosabb, amikor végre vissza lehet térni a hétköznapokhoz, felvenni a leejtett fonalakat, és a megállás, átgondolás után jobban folytatni a megkezdett dolgokat. Nekem bőven volt mit átgondolnom. Szavakkal azonban nem biztos, hogy pontosan vissza tudnám adni, elkenni, túl finomkodni pedig nem szeretném. Maradjunk abban, hogy egyszerűbb most nekem a számok nyelvén, a jövőbe tekintve összeírni mindazt, ami fontos, és erre az évre meg fogja határozni a tetteimet. Ezek a számok: 1, 9, 15, 30, rengeteg és végtelen. Mindenkinek a legjobbat 2018-ra!

06 november
1Comment

T2

Sikerült tegnap este pont a felénél bekapcsolódnom a Transpotting 2-be, épp láthattam Renton újabb nagy monológját. Örülök, hogy Danny Boyle nem rontotta el a folytatást, épp annyira él és  friss a film, mint a kultikus első. És akkor mától negyven napig eltűnök a közösségi oldalról – kíváncsi vagyok, hogy kinek tűnik majd fel.

09 október
0Comments

kegyelmi állapot

Ülni a csodálatos őszi napfényben, új, frissen feltört diót majszolgatni, s közben tudni, hogy a többiek pár perces távolságban vannak csupán tőled, és mégsem vagy egyedül, hangjukat – ha befelé figyelsz – még hallod is, alakjuk épp csak eltűnt a kanyarban, s van értelme, célja a várakozásnak – varázslatos. Utatok együtt folytatódik tovább, a nyugalom még sokáig elkísér.

17 szeptember
0Comments

Megdöbbenéssel

…látom, hogy minden vidéken maradt egykori évfolyamtársam milyen pozíciókba került. Míg én azért harcolok, hogy egy gimiben kicsit nagyobb terem legyen egyéni elképzeléseim megvalósítására, addig ők egyetemi tanszékek, intézetek vezetői lettek. Mivel szinte mindenki Pestre jött, az üres álláshelyeket be kellett tölteni, és gyorsan lehetett haladni a ranglétrán. Én boldog lettem volna annó, ha vidéken maradok.

09 augusztus
0Comments

gerinces

Megszüntettem a párhuzamos levélcímeimet, már csak egy van. Kinyírtam az összes, használatban lévő határidőnaplómat, jegyzetfüzetemet, az azokban lévő összes listával – egy maradt csak. Nincs külön füzet ennek, külön füzet másnak. Végre kezdem úgy érezni, hogy ismét enyém az irányítás. Évtizedekig teljesen jól működtem csak az agyamra támaszkodva.Csak ez az utolsó öt év, amikor elkezdtem az ebből élő szervezőzsenik oldalait olvasni, ez tett be. Lehet, hogy nekik működik mindez, de engem csak összezavart. Bullet Journal, 30 napos rutin stb. – ég veletek, én csak magamban bízom!

07 május
0Comments

Még

…akkor is rendkívül szomorú dolog arról hallani, hogy a volt osztályomból ketten is otthagyták az egyetemet, ha az ember lánya számít rá. Mert közben azért csak él a remény, hogy mégsem lesz igaza. De, most sajnos, igen. Szomorú.

02 január
2hozzászólás

új év – első fejezet

2017. Elkezdődött. Ilyenkor úgy illő, hogy az ember számvetést készítsen, rendszerezzen, fogadjon meg sok szép dolgot. Részemről ez nagyon is rendben van, tegnap már el is kezdtem. Vettem hozzá szép határidőnaplót, végigolvastam a blog tavalyi írásait, és kategóriánként helyes kis listákat készítettem. Összeírva az apróságokat,  mindig meglepődöm, hogy végül mennyi mindent csináltam. Januárban ilyenkor már lázasan készültem én is a szalagavatóra, és a minősítésre, miközben vártam a tanfelügyeleti értékelésemet. Közben írásbeli felvételiztettem, majd februárban részt vettem a kockásinges pedagógus tüntetésen, sírtam a Saul Oscar-díján, és a Pakold el!- egy személyes mozgalmamat hajtottam végre. Márciusban több okom is volt az idegességre: a férjem munkahelyet váltott, a bank minden pénzünket átutalta a társasháznak, a Vízművek pedig közel négy milliós számlát küldött egy ember figyelmetlen és hanyag munkavégzése miatt. A férjemnek közben kiválóan bevált a régi-új munkahely, a Vízművekkel pedig közel fél éves kötélhúzásunk után július közepén lezáródtak a jóváírások. Még márciusban eltörölték a minősítésemet, amelyre már a 13. időpontom volt kijelölve, így 2013 óta ez lett az első, olyan szabad szünetem, amelyet nem árnyékolt be a portfólió szó. Áprilisban a férjem egy heves betegségen esett át, bankot váltottunk, Pöttyösön életmentő műtétet kellett végrehajtani, beszélgettem Háy Jánossal, részt vettem életem első sztrájkján, kínlódtunk sokat a tablóval, majd kaptam csodálatos szerenádot, és hímzett szülői abroszt, és elballagtunk négy, rengeteg sírással teli kemény év után. Bár ekkor még úgy láttam, hogy soha többé nem szeretnék osztályfőnök lenni, most már annál inkább. Végiggondoltam minden hibámat, és jobban szeretném csinálni. Remélem, adódik rá még lehetőség. Májusban az érettségi kötötte le minden gondolatomat, ez folytatódott júniusban is, majd mindenki sikeresen befejezte a tanulmányait, és egy csodás bankett keretében elbúcsúztunk egymástól. Szó szerint, mert van, akit azóta sem láttam. Lett végre légkondi is a hálóban, az időjárás szeszélye miatt azonban nyár helyett csak ősszel kellett használni, akkor viszont egész szeptemberben. A hónap végén életem első irodalmi táborán is túl estem, amiből annyira elegem lett, hogy a saját, szakmai táboromra már nem is mentem el. Júliusban kiment a bokám, becsípődött a derekam, és leváltották a közös képviseletünket. Tulajdonképpen itt kezdődött a vízórás  kálváriánk, mert azt meg cserélni kellett volna, de nem volt kinek. Újabb fél éves tortúra következett, sok-sok sírással, de decemberben ez is lezárult. A hónapban meghalt Esterházy, akinek halálával ismét elsirattam apát, és volt ponthúzás is, ahol egy szülő rettenetesen megbántott, és elfordította tőlem a gyerekét – fájt és fáj még mindig. Augusztusban pihentünk pár napot a férjemmel, aki pontosan látta, hogy ha most nem visz el levegőváltozásra, akkor bekattanok – ekkor akartam a blogot ismét bezárni. Szeptemberben pedig kezdődött minden elölről, immár osztály nélkül, lippi pedig cukorbeteg lett. De az előző poszt erről a négy hónapról szól. Ami kimaradt belőle, hogy lett mamám révén csodás sütőnk, felfedeztük a Piros Lábas-Fesztivált, voltunk Mátraszentimrén pár napot telelni és mesés volt, láttam a La la Land-ot, és az elmúlt év utolsó és az új első napja is pont ugyanolyan nyugisan telt, mint amire mindig is vágytam. Ma pedig nagyon jólesett még egy kicsit itthon lenni, bár már dolgoztam, végiggondoltam az elkövetkezendő hónapokat, összeírtam, hogy kivel mennyi órám van még, és mit tudok elvégezni. Most úgy látom, hogy minden rendben lesz szakmai téren. Az egészségemre pedig nagyon kell ügyelnem, ezt most a fő csapásirány ebben az évben.  Épp ezért most úgy döntöttem, hogy nem is írom le, miket tervezek, hanem majd csak utólag, hogy büszkén mondhassam, ezt sikerült elvégeznem. 2017, szeretni akarlak, légy jó hozzám!

20 november
1Comment

okos

A férjem ma egy nagyon egyszerű, már-már triviális igazságot osztott meg velem, és a lelkemre kötötte, hogy az érzelmileg nagy megingást előidéző helyzetekben mindenképpen próbáljam meg alkalmazni. Így hangzik: “Az életet csak úgy lehet túlélni, ha mindig te vagy a legokosabb.” Vagyis, amíg a tömeg üvölt, mi kivárunk, és addig stratégiát találunk ki.

Nekem ez régebben egyébként nagyon ment, de az utóbbi négy évben egyszerűen megfeledkeztem erről.

25 október
0Comments

továbbképzés

Most már verem a fejem a falba, hogy igent mondtam a holnap kezdődő továbbképzésre. Három nap, harminc óra, utána tesztírás, majd egy óravázlat elkészítése – sok púp a hátamra. Ráadásul a téma sem túlzottan izgalmas, pénzügyi ismeretek, a társadalomismerethez kell.

Közben persze kellene ezerrel írni a portfóliót, és becsúszott egy másik szakmai megújító képzés is. Ja, meg várhatóan november 2-től elindul a tanfelügyelet is, akkor pedig az önértékelés is vár rám. (Zárójeles megjegyzés: mi ebben az önértékelés, ha mindenki a tanárt értékeli?!)

Nagyon elhamarkodtam ezt a szüneti dolgot, vissza kellett volna utasítanom ezt a képzést. Próbáltam felvezetni férjnek, de rám rivallt, hogy mindig mindent lemondok – tessék menni!
Ebben igaza van, de ez most akkor sem jött jól…

Nem tudom hogyan fogom kibírni minden nap fél kilenctől fél hatig….

10 augusztus
0Comments

gyűlöl

Gyűlölöm a nyarat és a meleget. Gyűlölöm, hogy most amikor lenne időm mindenre, semmit sem tudok elintézni, várni kell és még el is várják, hogy jó képet vágjak az egészhez – hiszen van időm, szabadságon vagyok, én várhatok!

Gyűlölöm ezt a forróságot, a pihenés nélküli éjszakákat, a lehúzott redőnyöket, a sötét szobákat, az egész napos vakondlétet!
Gyűlölöm!
Majd megint minden egyszerre szakad majd a nyakamba, és akkor azt fogom gyűlölni!

03 augusztus
0Comments

emberek

Kedvesnek lenni, de ténylegesen. Meghálálni, megszolgálni a sok kedves szót. Kapcsolatokat, igaziakat teremteni újra. Beszélgetéseket. Nem úgy elválni, hogy kényelmetlen legyen a legközelebbi találkozás. Emberi módon bánni a másikkal. Nem elvárni, hanem kiérdemelni. Tudni a másikról, hogy hol van, hogy van. Jókor ott lenni, ha kellek.

Csak ennyit.

Ezt szeretném.

19 július
0Comments

Azt írja….

…. az újság, hogy alváspanaszok ellen a legjobb, ha kellőképpen átszellőztetünk, és húsz fok körülire hűtjük a szobát.

Aha. Ha addig élek is, jövőre beszereltetjük a légkondit. Ez elviselhetetlen.

Mindenki eltűnt, válasz a levelekre senkitől nem jön.

Filmeket nézek.  Láttam a Császárok klubját, a Vadon-t, a Sils Mária hegyeit. Mindegyik tetszett, mindegyik hiányérzetet keltett bennem.

Könyveket nem bírok olvasni. Elkezdtem a Gulliver-t, három oldal után az agyamra ment. Az Anna Karenina-val ugyanez. Csak a végtelen modorosságot érzem.

Gyakorlatilag a könyveink 80 %-ától bármikor szívfájdalom nélkül meg tudnék válni.

Kapott könyvek emberektől, akik nem ismerik az ízlésemet, kötelező, ám sosem szeretett klasszikusok, posztmodern próbálkozások, szótárak, lexikonok – és az albumok, amiket sosem fogunk már használni!

Én nyugodt szívvel megejteném a selejtezést, elajándékozást, de a férjem nem válik meg tőlük.

Jó érzés volt az is, hogy miután végre letelt az öt év, minden számlát, nullás igazolást kidobhattam az előző lakással kapcsolatban. Apró pici fecnikre szaggattam, ráment egy teljes napom.

Hihetetlen mennyiségű papírt dobtam ki.

Ennyivel is kevesebb, hálistennek.

Pepe cica nyaralása is véget ért. Tüneményes macska volt, hiányozni fog.

08 július
0Comments

egó

Sosem lehet előre tudni, hogy mikor futunk bele egy olyan beszélgetésbe, amely bár könnyednek tűnik, mégis olyan lelki tartalékot ad az embernek, amibe belekapaszkodhat, mikor megint kidől egy, életének tartóoszlopai közül. Pedig csak ennyi hangzik el: “rájöttem, hogy nekem óriási menedék a vallásom, mert az egó legyőzésére tanít.”

Mióta küzdök már ezzel? Hányszor mondta a férjem, hogy túl nagy az egóm, és nincs bennem alázat? Hogy hatalmasak az elvárásaim az emberek iránt!
Mind egó, egó és egó.

Nem lesz így békém sosem. Le kell győznöm az egómat.

14 június
0Comments

isten szántóföldje

“Mindannyian Isten szántóföldje vagyunk.” – mondta az indiai származású katolikus pap, apa halálának második évfordulóján, emlékmisénken. Hálás vagyok érte, hogy az ő jóvoltából apa is gyakorolni tudta végre vallását egy maroknyi közösségben, egy apró borsodi faluban. S bár az atya még töri a magyart, beszédének üzenete világos volt: szeretet, béke és elfogadás.
Remélem, azon a szántóföldön előbb-utóbb csak szárba szökkenek az általa is elvetett szeretet-béke-elfogadás apró magvai.

09 június
0Comments

vakság

Levert cölöpök nélkül, vakon tántorgok harminc ember saját világában.

Már csak egy év együtt, és már minden pillanatnak azt mondanám: “Oly szép vagy! Ne menj, maradj!”

Eladtam már én is régen a lelkemet az ördögnek, szegény Faust: ki ment meg?
Lesz-e az angyalok között helyed, eljutsz-e a csillagokig?
Ki vezet végig az úton? Ki lesz kísérőd a Pokolban?

S vajon Pokol-e a pokol, vagy csak én látom annak?!

24 május
0Comments

hideg fej

Holnap Pünkösd. Egy újabb ünnep, amelyre nem készültem fel sem lélekben, sem mentálisan. Az utóbbi hetekben szabadon engedtem indulataimat, két év visszafojtott dühe egyszerre tört fel bennem, magamat is meglepve, hogy milyen borzalmak dolgoznak bennem, amelyek csak arra várnak, hogy egy látszólag semmiség miatt robbanjanak.

Nem hozott megkönnyebbülést, fájdalmat, csalódást, kiábrándulást igen. Értetlenséget is.

Olyan voltam mint Camus A közöny című művének hőse, akinek tette az előtörténet teljes hiánya miatt okoz mélységes zavart környezetében.

Tudom, hogy hibáztam, óriásit. Reméltem, hogy utána szabadabban fogok lélegezni, de még ez a pillanat sem adatott meg. Saját lelkiismeretemet nem tudom megnyugtatni, bocsánatot nem lehet kérni.

Mérhetetlen a lehúzó dolog körülöttem, minden percben több tucat jelentkezik egyszerre.

Néha már nem bírom tovább, és tényleg kiborulok. Ha meg kiborultam, akkor azon borulok ki, hogy most még ezt is hozhatom helyre, ami megint csak az energiát viszi.

Semmi sem köt le, semmiben sem találok izgalmat, amelyet  hosszabb ideig is érdekesnek találjak annyira, hogy foglalkozzam vele.

Ha legalább meditálni tudnék, ha lenne bennem alázat, ha nem mindig csak az ego és a harc lennének társaim…

Ha nem veszne össze állandóan bennem össze az ösztön-és a felettes én, ha tudnám választani a kontrollt, hagyni az érzelmeket, és maradna a hideg fej, a józanság.

Minden, minden ezerszer könnyebb lenne.

23 május
0Comments

mondat

Ma olvastam egy mondatot, és úgy érzem, hogy megvan, ez az.

“egyszerűen csak annyi a probléma, hogy nem tudja kezelni azt, ha minden rendben van. Problémákat, akadályokat kreál, irreális dolgokat, csak hogy igaza legyen – és hogy mi az ő igazsága? Az, amit megteremtett magának. Esetében az, hogy “mindig harcolnom kell, ha nincs harc, nem érzem jól magam.”

Atyaisten, mit tettem az elmúlt hetekben….csak most kezdem érezni a súlyát.

17 május
0Comments

kiégés

Kész, vége, ez már a burn out, elég régen.

24 március
1Comment

tegnap

A tegnapi nap után már tudom, hogy nekem ebben az életben nem önmagam megvalósítása, hanem a szolgálat a célom. Mindig, amikor már egy kicsit jól érezném magam, jön a sors/Isten/karma (akármi) a bunkósbotjával, és jól fejbe ver, hogy emlékeztessen arra, mi is az én igazi feladatom.

Néhány példa, hogy ez mindig is így volt. Mikor már nagyapám nagyon beteg volt, és hetek óta jártunk be a szikszói kórházba, (én csak hétvégén) rettentő állapotban voltam lelkileg. Főleg, mivel előtte másfél évvel (sem) vesztettük el mamit. De, egy csodálatos szeptemberi kedd délután elhatároztam, hogy gyönyörűen süt a nap, így sétálok egyet, megpróbálom jobban érezni magam. Húsz percen belül hívott anya, hogy meghalt nagyapám.

Mikor berendeztük végre az életünket a Síp utcában, és elengedtem magam egy kicsit, összeomlott körülöttem minden.

2013-ban végre emelt érettségiztethettem, s bár voltak figyelmeztető jelek, nevezetesen hogy anya kórházba került, de nem gondoltam én semmire, hogy mi készül. Vasárnap még jókedvűen búcsúztunk el apával, egy hétre valót megfőzve neki előre, nyugodt szívvel jöttem vissza érettségiztetni, hiszen tudtam, hogy anya csütörtökön már otthon lesz, azt a három napot kell apának kibírnia egyedül. Már készültem lélekben arra, hogy az érettségi végeztével végigsétálok a fél városon, a napfényben, fagyizok, és másnap megyek is haza anyáékhoz segíteni.

Furcsállottam, hogy lippi már délben sms-t küldött, hogy jön értem délután, de gondoltam, akkor majd legfeljebb együtt fagyizunk. Nem így lett persze. Ahogy kiléptem délután háromnegyed ötkor az ajtón, közölte, hogy apa meghalt. Bumm megint.

Minden egyes elhatározott életmódváltásomnál, sorsfordulatra készülésnél történt valami tragédia az életemben, vagy a kisebbeknél egyszerűen beteg lettem, hogy megint csúsztatni kelljen azt. A hétvégén végre ismét eldöntöttem, hogyan tovább, nem akarok sodródni, van célom, erre persze már tegnap bekövetkezett a katasztrófa.

Most már tudomásul veszem, hogy nekem egyetlen pillanatra sem szabad lazítanom, nem szabad nyaralást, utazást terveznem, mert úgyis le kell mondanom, hiába van már kifizetve.

Én tényleg őszinte tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akiknek vannak terveik, akik mernek elutazni hetekre, akik ki merik kapcsolni a telefont éjszakára. Én sajnos állandó készenlétben élek, forgatókönyvek, “a”, “b” és “c” tervek forognak a fejemben, nem kapcsolhatok ki, fogalmam sincs arról, mit jelent lazítani és igazán pihenni.

Sokszor fáj a szívem és magamtól nem tudok elaludni. Vagy ha sikerül, akkor rövid időn belül csuromvizesen, rémálomszerű kábulatban riadok föl.

Világéletemben görcsös, szorongó ember voltam, állandó társam a stressz, de most már tudom, hogy miért. Csak figyelmeztetni akar a sors, hogy eltértem kiszabott életcélomtól, a szolgálattól. Csak a félelemhez, a szorongáshoz van jogom.

16 március
0Comments

alapítványok

Egyre kevésbé szeretek kísérletezni, új dolgokat bevállalni. Illetve ez csak annyiban igaz, hogy már nem szeretek az osztályomhoz mindenféle alapítványoktól emberkéket fogadni, még akkor sem, ha életbe vágóan fontos az a téma, amiről beszélnek. Sajnos, mindig befürdünk velük, egyszerűen nem tudnak egy mai 17-18 évessel normálisan kommunikálni, kis hülyékként kezelik őket. Aztán nekem kellemetlen az egész, én számolom a perceket, hogy mennyi van még az általuk tartott ofői órából.

 

10 március
0Comments

előadó

Ma egészen furcsa dolgot vettem észre a meghívott előadón, úgy kb. az óra 20. percétől kezdve. Láttam, hogy elfárad, nehezen veszi a levegőt, nehezére esik összpontosítani a 31 diák kérdése közepette arra, amiről beszélni akart. Óra után azt mondta, hogy ő sosem gondolta volna, hogy ennyire nehéz tanítani, és ilyen mértékű összeszedettséget kíván, mert ő teljesen elfáradt. Én csak csöndben mosolyogtam, majd mivel becsöngettek közben, (megint elment a szünetem) elköszöntem tőle, és bementem a következő órára.

Visszafordulva még láttam, ahogy pihegve lerogy az aula egyik székére.

Én közben kértem egy iskolai levélcímet, így mától odamennek a hivatalos, szülői levelek. És megpróbálom magam ahhoz tartani, hogy csak reggel nyolc és délután legkésőbb hat között nézek be oda, a szünetekben pedig sosem. Lehet, hogy régen meg kellett volna már lépnem.

Ők meg a Szépségek.

10887561_960920423964240_2431521417801985211_o