2017. Elkezdődött. Ilyenkor úgy illő, hogy az ember számvetést készítsen, rendszerezzen, fogadjon meg sok szép dolgot. Részemről ez nagyon is rendben van, tegnap már el is kezdtem. Vettem hozzá szép határidőnaplót, végigolvastam a blog tavalyi írásait, és kategóriánként helyes kis listákat készítettem. Összeírva az apróságokat,  mindig meglepődöm, hogy végül mennyi mindent csináltam. Januárban ilyenkor már lázasan készültem én is a szalagavatóra, és a minősítésre, miközben vártam a tanfelügyeleti értékelésemet. Közben írásbeli felvételiztettem, majd februárban részt vettem a kockásinges pedagógus tüntetésen, sírtam a Saul Oscar-díján, és a Pakold el!- egy személyes mozgalmamat hajtottam végre. Márciusban több okom is volt az idegességre: a férjem munkahelyet váltott, a bank minden pénzünket átutalta a társasháznak, a Vízművek pedig közel négy milliós számlát küldött egy ember figyelmetlen és hanyag munkavégzése miatt. A férjemnek közben kiválóan bevált a régi-új munkahely, a Vízművekkel pedig közel fél éves kötélhúzásunk után július közepén lezáródtak a jóváírások. Még márciusban eltörölték a minősítésemet, amelyre már a 13. időpontom volt kijelölve, így 2013 óta ez lett az első, olyan szabad szünetem, amelyet nem árnyékolt be a portfólió szó. Áprilisban a férjem egy heves betegségen esett át, bankot váltottunk, Pöttyösön életmentő műtétet kellett végrehajtani, beszélgettem Háy Jánossal, részt vettem életem első sztrájkján, kínlódtunk sokat a tablóval, majd kaptam csodálatos szerenádot, és hímzett szülői abroszt, és elballagtunk négy, rengeteg sírással teli kemény év után. Bár ekkor még úgy láttam, hogy soha többé nem szeretnék osztályfőnök lenni, most már annál inkább. Végiggondoltam minden hibámat, és jobban szeretném csinálni. Remélem, adódik rá még lehetőség. Májusban az érettségi kötötte le minden gondolatomat, ez folytatódott júniusban is, majd mindenki sikeresen befejezte a tanulmányait, és egy csodás bankett keretében elbúcsúztunk egymástól. Szó szerint, mert van, akit azóta sem láttam. Lett végre légkondi is a hálóban, az időjárás szeszélye miatt azonban nyár helyett csak ősszel kellett használni, akkor viszont egész szeptemberben. A hónap végén életem első irodalmi táborán is túl estem, amiből annyira elegem lett, hogy a saját, szakmai táboromra már nem is mentem el. Júliusban kiment a bokám, becsípődött a derekam, és leváltották a közös képviseletünket. Tulajdonképpen itt kezdődött a vízórás  kálváriánk, mert azt meg cserélni kellett volna, de nem volt kinek. Újabb fél éves tortúra következett, sok-sok sírással, de decemberben ez is lezárult. A hónapban meghalt Esterházy, akinek halálával ismét elsirattam apát, és volt ponthúzás is, ahol egy szülő rettenetesen megbántott, és elfordította tőlem a gyerekét – fájt és fáj még mindig. Augusztusban pihentünk pár napot a férjemmel, aki pontosan látta, hogy ha most nem visz el levegőváltozásra, akkor bekattanok – ekkor akartam a blogot ismét bezárni. Szeptemberben pedig kezdődött minden elölről, immár osztály nélkül, lippi pedig cukorbeteg lett. De az előző poszt erről a négy hónapról szól. Ami kimaradt belőle, hogy lett mamám révén csodás sütőnk, felfedeztük a Piros Lábas-Fesztivált, voltunk Mátraszentimrén pár napot telelni és mesés volt, láttam a La la Land-ot, és az elmúlt év utolsó és az új első napja is pont ugyanolyan nyugisan telt, mint amire mindig is vágytam. Ma pedig nagyon jólesett még egy kicsit itthon lenni, bár már dolgoztam, végiggondoltam az elkövetkezendő hónapokat, összeírtam, hogy kivel mennyi órám van még, és mit tudok elvégezni. Most úgy látom, hogy minden rendben lesz szakmai téren. Az egészségemre pedig nagyon kell ügyelnem, ezt most a fő csapásirány ebben az évben.  Épp ezért most úgy döntöttem, hogy nem is írom le, miket tervezek, hanem majd csak utólag, hogy büszkén mondhassam, ezt sikerült elvégeznem. 2017, szeretni akarlak, légy jó hozzám!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hair

21 máj 2016

Nem tudom, hogy mi ez a késztetés bennem, ami arra irányul, hogy ami működik és jó – megváltoztassam. Most csak arra gondolok, hogy megint levágattam két hónapja a hajamat, valamiféle idióta ötletből, és azóta szenvedek. Tulajdonképpen csak aznap tetszett a hajam, pár órára önazonosnak éreztem magammal, de már másnap reggel megszólalt egy hang legbelül, a sajnálaté, majd mostanra zokogássá változott. Illetve már a csendes pityergést, a beletörődését hallom.

Mivel elől hosszabbra, hátul rövidebbre vágtuk, és még jól fel is nyírták, jó sok idő lesz, mire szimmetrikussá nő, és az pont nyáron lesz, a legnagyobb melegben.

Így jár, aki folyton variál és nem bír egyensúlyt találni.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szív

16 máj 2016

Mélyen megrázott thomas halálhíre, amely épp olyan váratlan volt, mint egy májusi felhőszakadás. A semmiből termett hirtelen, elsodort és bőrig áztam általa. Gondolkodtam, hogy miért, hiszen alig ismertem, egyszer találkoztam vele személyesen. Aztán arra jutottam, hogy azért, mert a netes világból jött, nem a valódiból, és ebben nem szoktak csak úgy meghalni karakterek…főleg nem az olyan markánsak, mint ő. Nehezen tettem tovább a dolgomat, mikor megtudtam – elhalványult a dolgok jelentősége.

Pedig magamért is lenne bőven miért aggódnom. A héten az egyik órán rosszul lettem, tényleg olyan volt, amilyennek a szívinfarktust elképzelem…de a műszerek nem mutattak semmit. A doki azért hazaküldött, mondta, hogy nagyon túlhajtottam magam, egész hétre ki akart írni, de csak aznapra maradtam távol. Mindegy, köszönet nem volt érte, csak végtelen cinizmus és gőg. Sosem értettem az olyan embereket, akik ahelyett, hogy segítenének az elesetteknek, még inkább belerúgnak egyet. De, a lelkiismeretével neki kell elszámolnia, nem nekem.

Megijedtem nagyon, mit szépítsem. Azóta diétázom, próbálok többet pihenni, lecsökkenteni a gyógyszereket, és alig várom, hogy végre nyár legyen, és nagyon komolyan elkezdjek magammal foglalkozni. Most mindenesetre örülök, hogy semmilyen elnökséget, emelt érettségit nem vállaltam, épp elég lesz a három osztályt magyarból és társadalomismeretből leérettségiztetni. Még a kis cuki kínai magántanítványt is megkértem, hogy csak szeptembertől jöjjön! Ó, szeptember! Mikor már csak huszonkét órám lesz, és nem huszonhat! Nem lesz kétféle fakt, kétféle emeltre készítés, nem lesz két érettségiző osztály, nem lesz tanfelügyelet és minősítés, és sajnos, nem leszek osztályfőnök se. Ez utóbbihoz még ambivalens a viszonyom, de egyre tolódik a pozitív tartomány felé.

Mindenesetre valahogy nagyon értékelem, hogy ma pihenőnap van.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Az első és utolsó hekk az évben, a majdnem üres Rómain. A levegőben már ott van az elmúlás, az esték már nem forrók, megfontoltottá tesz az idő. Míg régebben csak vánszorgott, most mintha felgyorsult volna – rohan.

Nagyon sok éves lettem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

lineáris

21 jún 2015

Túl a tanéven, három nap érettségi elnökségen, az évzárón. Előttem még két nap érettségiztetés, egy bankett, egy évzáró értekezlet, a beiratkozás – és lassan jövök.

Addig annyit jegyeznék meg, hogy már most rossz volt a gondolat, hogy az osztályomnak ez volt az utolsó évzárója, már soha többé nem lesz nekik.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

átmenet

01 feb 2015

Szép csöndben, az éj leple alatt végre február lett, véget ért a majdnem másfél hónapos, szürke január. Innentől már egyenesben vagyunk, jön a szerelmes ünnep, a Hamvazószerda, a Torkos Csütörtök, kezdődik a böjt, érezhetően hosszabbodnak a nappalok, mozgásba jön minden, és az állandóságot felváltja valami várakozás, aminek biztosan ismerjük a végét, és úgy hívják, hogy tavasz!

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Je suis Charlie

07 jan 2015

Olyan fáradt vagyok délutánra, mintha nem is két hét leállás után, hanem a tanév végi hajtásban lennék. Lenyomom az órát, fél óráig tart, amíg kikászálódom az ágyból,  tanítás után pedig mint egy zombi, csak nézek ki a fejemből…

Hideg is van, lassan kihunynak az ünnepi fények is, leszedik a díszeket mindenhonnét – egyre hétköznapibb arcát mutatja  a város. Kicsit olyan, mint egy nagy részegség utáni józanodás, egy szerelem elmúlása után visszatérés a valósághoz.

Átláthatóbb lesz a létezés.

Már a tavaszi divatot nézegetem a különböző rendelős oldalakon. Úgy tűnik, idén mindent elborítanak majd a virágok, pasztellszínekben. Meseszép, nőies idők jönnek, miközben a férfias formák lesznek uralkodóak. Végre nem fognak rám furán nézni, mikor inget kérek, nem fognak kioktatni, hogy a nőknél azt blúznak hívjuk.

Sokkot kaptam a francia karikaturisták kivégzése miatt.  Épp ezt érzem.

B6wcXWdIgAA_Lbr.jpg large

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szilveszter

01 jan 2015

Még sosem volt ilyen csöndes a szilveszteréj, a – 11 foknak meglett a következménye, embert alig lehetett látni az utcán.

Mi kiválóan szórakoztunk a Vígszínházban, egy egészen extrém Bodó Viktor-féle Revizor feldolgozáson, ahol találkoztunk Zazival is.

Éjfél előtt kettő perccel haza is értünk, így itthon szilvesztereztünk, s mivel pezsgőt elfelejtettünk venni, borral koccintottunk.

Mindenkinek nagyon boldog, békés, sikerekben gazdag esztendőt kívánok!

10898183_902737469782536_8903341840618851502_n

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hó elején

01 feb 2014

Ül Lujzi mellettem az ágyban, néha idejön megpihenni, majd percek múlva ismét továbbáll, képtelen a hosszas pihenésre, örök nyughatatlanságban rója apró macskaléte állandó köreit.

Pont mint én. Sok a hasonlóság köztünk, ráadásul – macskától szokatlanul – utánoz és reprodukál.

Én is ugyanazokat a köröket futom másfél, két évtized óta. Mindig ugyanazok a dolgok szerepelnek a listáimon. Ugyanaz a tíz évvel ezelőttin, mint a mostanin.

Semmi sem változott, és nem tudom, hogy mi a jó eget csináltam közben….

Minden dolog, amire vágyom, csak tőlem függ. Az én akaraterőmről, ami ezek szerint mindennel kapcsolatban működik, csak a saját vágyaim teljesítésénél tűnik el úgy, mintha sosem lett volna. Gyenge jellem lennék tehát? Vagy mire én jönnék a sorban, már “nincs erő, és oly szent akarat, hogy hiába sorvadozzunk egy átoksúly alatt?”

Mindenesetre ma már végre február van, vége a karácsonytól tegnap éjfélig tartó mocsárlétnek, ingoványnak, szürkeségnek, lehúzó időszaknak.

Tegnap lezajlott a szalagavató is, boldogan tűztem fel a szalagokat, volt kontyom is, így végre lesz olyan kép is rólam, ahol nem csak a felborotvált tarkóm látszódik.

Megvolt a kt-tanács választás is, sajnos nem lettem tag, pedig vágytam rá, igazán testhezálló feladat lett volna, de a tantestület harmada rám adta a szavazatát, amit csodálatosnak, nagyon jólesőnek érzek. Tudom, hogy ez akkor, amikor valaki felvállalja a konfliktusait, majd végig is viszi őket, mekkora gesztus.

Voltunk az osztállyal is színházban, végre sikerült olyan darabot (Harmadik Hullám, Bárka) választani, amely mindenkinek tetszett, sokkolva voltak tőle, és már meg is vettük a következő darabra a jegyet, beírattam őket tánciskolába, megyünk nyolcadik kerületi Tolerancia-sétára, Zsinagógába, és még rengeteg program vár minket ebben a félévben.

A férjemet előléptették, IT igazgató lett, így igazán nincs okunk panaszra, igazán szép évkezdetet zárunk.

Elégedett és boldog is lehetnék – de, és erre tegnap jöttem rá, nekem saját magammal van bajom, magammal nem vagyok kibékülve.

“Senki szeretete, szerelme nem tudja befoltozni a lyukat ha nem szereted önmagadat.” – írja Nezsi, és bólogatok.

Pedig nem állt pisztollyal a hátam mögött senki, hogy vágassam le a hajam, csináljam ezt vagy azt – mind az én döntésem volt. Még akkor is, ha nem döntöttem, csak sodródtam.

Most, hogy végre február van, lezárult egy csomó minden, akkor bele is kezdek abba, amit mindig is szerettem volna.

 

 

 

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

koffein

05 dec 2013

Ma miután megittam a második méregerős kávémat, hirtelen bevérzett a szemem, lezsibbadt a bal karom, és azt hittem, hogy helyben kapok valami olyasmit, ami két perc alatt végez velem.

Nagyon megijedtem, úgy érzem, nem én beszélek, nem én cselekszem, hanem valaki, aki épp bennem őrültként tombol. Megváltozott a hangom, elnagyoltak lettek a mozdulataim, és az istennek sem tudtam leállni, lelassítani a lélegzetemet, a kezemet tornáztatva, nyomkodva pedig a jéghideg,merev lilából életteli, meleg, normál színűt csinálni.

Félelmetes volt.

Kinn a levegőn, órák múlva jobb lett, de csak időlegesen. Délután még egyszer visszatért, egyre hevesebb szívdobogással. Közel négy liter vizet ittam meg, hogy semlegesítsem, és valahogyan a vérből, a szervezetből kijuttassam a kávét.

Így tiltottak el tőle, nem ihatok több valódi kávét. 

Vége az én közel négy évtizedig stabil 120/80-as vérnyomásomnak. 

Vége annak, hogy nem kell ilyen jelekkel törődni, mert két nap után úgyis regenerálódik majd a szervezet. 

Visszavonhatatlanul elkezdődött az öregedés? 

Visszavonhatatlanul elkezdődött az öregedés.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kész, komplex

07 Júl 2013

Kész, komplex tervekkel készültem még májusban a nyárra. Pontosan tudtam, hogy min és mekkora mértékben akarok változtatni, hogy az ajándékba kapott hat hetet igazi tartalommal töltsem meg.

Aztán meghalt apa, és teljesen összetörtem. Nem számítottak a tervek, hiszen ha minden ilyen váratlanul, kiszámíthatatlanul megtörténhet, akkor minek tervezgetni a jövővel foglalkozni? Nem annak van igaza, aki csak él bele a világba, nem foglalkozik a következményekkel? 

Sokat töprengtem ezen, és úgy gondolom, voltak jelek. De ezek csak utólag értelmezhetőek, s talán csupán az agy korrigálja a történéseket, teszi egy logikus folyamat legutolsó elemévé.

De, ha ez valóban egy sorozat, melynek variálható elemei vannak, akkor van értelme a terveknek. S akkor talán nem kellene veszni hagyni ezt a hat hetet.

Minden szakkönyv szerint egy új szokás kialakításához és rögzüléséhez huszonegy napra van szükség. Az három hét. Nekem kétszer annyi áll a rendelkezésemre. Július nyolcadikától augusztus 18-ig. 

Én semmi egyebet nem akarok, mint végre könnyedebben járni, hogy legyen kedvem kimozdulni, emberek közé menni, lihegés nélkül lépcsőzni, utálkozás nélkül a tükörbe nézni, önuralmat gyakorolni konfliktusos helyzetekben, megcsinálni a minősítő vizsgára a portfóliómat, és nagyobb távlatban ugyan, de jobb ember lenni.

Ennek látok hát neki.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

magány

19 okt 2012

Azt hiszem, ilyen légüres térben még sosem mozogtam. Sosem voltam egy körülrajongott társasági ember, leszámitva egy, az életem egészéhez mérten rövid időszakot, mikor tőlem sokkal őrültebb emberek  között én lehettem a hétköznapiság mércéje – de ilyen magánnyal azért  nem gondoltam, hogy valaha szembe kell néznem. Az, hogy eltelik egy nyár, amikor senki sem tud időt szánni rám egy kávéra, csak engem minősit: unalmas, szürke ember lettem. Nem táncolok, nem létesitek szellemekkel kapcsolatot, nem vagyok gasztro-, és kézművesblogger, nem vagyok az egészséges életmód hive, nem vagyok gazdag – valóban, szürke egér lettem, aki ráadásul még jó messze is lakik a Belvárostól, onnét, ahová mindenki felszaladt, s akik közül senki sem hivott vissza magához.

Nem politizálhatok, nem sztorizgathatok – igy ez a széles réteg sem találhat rám.

Jó, hogy ennyit dolgozok, különben bediliznék. A rokonaim sem foglalkoznak velem, annak ellenére,hogy több mint tiz éve itt élnek Pesten, még sosem kerestek, nem jöttek el, már a telefonszámaikat sem tudom. 

Ha van felesleges ember, akkor most annak érzem én magam. 

Ez a blog is csak csalódás. Szembenézni azzal, hogy elég egy tárhelyváltás, és eltűnnek az olvasók, annak, aki megszokta hat éve az állandó rászegeződő figyelmet, hogy fontos amit ir, nem olyan könnyű.

Hiszen mindenki elismerésre vágyik, s az ember lánya azért ilyenkor már tudja, hogy sosem lesz hires iró, újságiró, max. egy-két épp ingyenes, azonnal felhasználható cikkre jó.

Igazából kétségbe vagyok esve, hogy igy kell majd leélnem az életemet? Ilyen magányban? Sosem lesz lélek,  aki osztozik örömemben és bánatomban, nem lesz barátnőm, akivel elmehetnék vásárolni, beiratkoznánk jógázni vagy fecsegnének egy kicsit bármiről? Tényleg ez lesz a sorsom?!

Nem lesz. Már ez. Biztos megérdemeltem. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

búcsú

01 Sze 2012

Itt van az ősz, itt van újra …. írtam, s megint törölt egy ismerős facebook-on, immáron negyedszerre ebben az évben. Megkérdeztem miért, nem tudja elviselni azt, hogy van véleményem, és ennek hangot adok. De, én meg közben arra jöttem rá, hogy én nem tudok vele úgy találkozni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, miközben ezer éve ismerjük egymást, életünk jelentősebb eseményeinek voltunk részesei – és közben nem tudja elviselni, ha nem úgy szólok, ahogyan ő várja. Nekem ez skizofrén helyzet. Ő egyedül van, de nekem van egy férjem, vannak még szüleim, akik egy-egy ilyen törlési akciónál, velem együtt borulnak ki, mert ha én sírok, nekem fáj valami, akkor ők is szenvednek, az ő napjuk is el van cseszve. És már olyan sok alkalom volt ilyen miatta. Mindig halálra idegeskedem magam miatta, hol a betegségei, hol a törlései miatt, és ilyenkor napokig nem tudnak engem “használni”, mert a szívemre veszem, nem alszom napokig, és szenvedek, rágom magamat. Ők próbálnak vigasztalni, és végigrágjuk, hogy hol rontottam el vele.

De, én már nem akarom ezt. Nem akarok kisebbrendűségi komplexusokkal és lelkiismeret-furdalással élni, nem akarom, hogy emberek kvázi ítéletet mondjanak felettem, mint istenek – mert nekem és a családomnak ez rossz, fájdalmas.

Azt hiszem, belefáradtam a vele való “csatározásokba”, az állandó bocsánatkérésékbe, a bűntudatba részemről – elég volt.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum