sed non est pax

15 ápr 2017

Mindig azt gondoltam, komolyan hittem, hogy a Húsvét az én igazi ünnepem, mivel minden kelléke adott a boldogsághoz. Bár sosem sikerült még betartanom a Vízkereszttől Hamvazószerdán át a Nagyböjtig tartó szigorú szabályokat, de abban is biztos voltam, hogy egyszer majd sikerül. Nos, ebben az évben a feltámadás és a várakozás boldogsága is elmaradt. Továbbra sincs béke, pedig egész életemben csak a nyugalmat vágytam, és már egyre jobban tudom, hogy nekem ez nem adatik meg.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

2017. Elkezdődött. Ilyenkor úgy illő, hogy az ember számvetést készítsen, rendszerezzen, fogadjon meg sok szép dolgot. Részemről ez nagyon is rendben van, tegnap már el is kezdtem. Vettem hozzá szép határidőnaplót, végigolvastam a blog tavalyi írásait, és kategóriánként helyes kis listákat készítettem. Összeírva az apróságokat,  mindig meglepődöm, hogy végül mennyi mindent csináltam. Januárban ilyenkor már lázasan készültem én is a szalagavatóra, és a minősítésre, miközben vártam a tanfelügyeleti értékelésemet. Közben írásbeli felvételiztettem, majd februárban részt vettem a kockásinges pedagógus tüntetésen, sírtam a Saul Oscar-díján, és a Pakold el!- egy személyes mozgalmamat hajtottam végre. Márciusban több okom is volt az idegességre: a férjem munkahelyet váltott, a bank minden pénzünket átutalta a társasháznak, a Vízművek pedig közel négy milliós számlát küldött egy ember figyelmetlen és hanyag munkavégzése miatt. A férjemnek közben kiválóan bevált a régi-új munkahely, a Vízművekkel pedig közel fél éves kötélhúzásunk után július közepén lezáródtak a jóváírások. Még márciusban eltörölték a minősítésemet, amelyre már a 13. időpontom volt kijelölve, így 2013 óta ez lett az első, olyan szabad szünetem, amelyet nem árnyékolt be a portfólió szó. Áprilisban a férjem egy heves betegségen esett át, bankot váltottunk, Pöttyösön életmentő műtétet kellett végrehajtani, beszélgettem Háy Jánossal, részt vettem életem első sztrájkján, kínlódtunk sokat a tablóval, majd kaptam csodálatos szerenádot, és hímzett szülői abroszt, és elballagtunk négy, rengeteg sírással teli kemény év után. Bár ekkor még úgy láttam, hogy soha többé nem szeretnék osztályfőnök lenni, most már annál inkább. Végiggondoltam minden hibámat, és jobban szeretném csinálni. Remélem, adódik rá még lehetőség. Májusban az érettségi kötötte le minden gondolatomat, ez folytatódott júniusban is, majd mindenki sikeresen befejezte a tanulmányait, és egy csodás bankett keretében elbúcsúztunk egymástól. Szó szerint, mert van, akit azóta sem láttam. Lett végre légkondi is a hálóban, az időjárás szeszélye miatt azonban nyár helyett csak ősszel kellett használni, akkor viszont egész szeptemberben. A hónap végén életem első irodalmi táborán is túl estem, amiből annyira elegem lett, hogy a saját, szakmai táboromra már nem is mentem el. Júliusban kiment a bokám, becsípődött a derekam, és leváltották a közös képviseletünket. Tulajdonképpen itt kezdődött a vízórás  kálváriánk, mert azt meg cserélni kellett volna, de nem volt kinek. Újabb fél éves tortúra következett, sok-sok sírással, de decemberben ez is lezárult. A hónapban meghalt Esterházy, akinek halálával ismét elsirattam apát, és volt ponthúzás is, ahol egy szülő rettenetesen megbántott, és elfordította tőlem a gyerekét – fájt és fáj még mindig. Augusztusban pihentünk pár napot a férjemmel, aki pontosan látta, hogy ha most nem visz el levegőváltozásra, akkor bekattanok – ekkor akartam a blogot ismét bezárni. Szeptemberben pedig kezdődött minden elölről, immár osztály nélkül, lippi pedig cukorbeteg lett. De az előző poszt erről a négy hónapról szól. Ami kimaradt belőle, hogy lett mamám révén csodás sütőnk, felfedeztük a Piros Lábas-Fesztivált, voltunk Mátraszentimrén pár napot telelni és mesés volt, láttam a La la Land-ot, és az elmúlt év utolsó és az új első napja is pont ugyanolyan nyugisan telt, mint amire mindig is vágytam. Ma pedig nagyon jólesett még egy kicsit itthon lenni, bár már dolgoztam, végiggondoltam az elkövetkezendő hónapokat, összeírtam, hogy kivel mennyi órám van még, és mit tudok elvégezni. Most úgy látom, hogy minden rendben lesz szakmai téren. Az egészségemre pedig nagyon kell ügyelnem, ezt most a fő csapásirány ebben az évben.  Épp ezért most úgy döntöttem, hogy nem is írom le, miket tervezek, hanem majd csak utólag, hogy büszkén mondhassam, ezt sikerült elvégeznem. 2017, szeretni akarlak, légy jó hozzám!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Reggel

28 Júl 2016

….óta zuhog, mintha dézsából öntenék. Sötét van, hűlt a levegő, minden elcsendesedett – én pedig meglehetősen jól érzem így magam. Pakolászom, olvasgatok. Maradjon még így egy kicsit.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Már

19 Júl 2016

…kora reggel pörgő üzemmódban voltam, fél kilenckor már a Lukács újonnan megnyílt Galériájában néztem meg Diner Tamás fotókiállítását, ahol maga a mester is jelen volt, sőt még puszit is lehelt a karomra, mikor megkértem, hadd készíthessek róla egy fotót a plakátjával. Véletlen volt, és szép élmény. Kilenckor már a gyógytornásznál voltam, aki még masszázst is adott, mivel annyira feszesek az izmaim, és rettenetesen fáj egy ponton a derekam. Nagyon béna voltam, rettenetesen szégyellem magam, hogy így elhanyagoltam magam, mert iszonyat magasról épültem le. Voltak izmaim, kidolgozott karjaim, erős vállaim, és erős hátizmom. Most meg nem bírom magam kihúzni….De nem adom fel, visszaküzdöm magam oda, ahol már egyszer voltam.

Haza az új szuperhévvel jöttem, véletlenül ezt is elcsíptem. Mivel nem volt kedvem még itthon lenni, bementem megnézni a suliba az asztalt. Mivel tényleg üresek voltak a fiókjai, így minden akadályt elhárult az elől, hogy a birtokba vehessem. Végre van ismét normális asztalom, végre! Aztán kis virágos fóliával a sajátomat (immáron régi) befedtem, így kiváló lesz javító asztalnak, a kis szekrényébe pedig az üres lapok kerülnek.

Utána meg csak üldögéltem, és rendbe raktam a könyveim. Át a Csobánka téren olyan könnyűnek éreztem magam, mint már régen. Enyhe, de nem meleg idő volt, fújdogált egy kis szél, az emberek lassan sétáltak, bennem még dolgozott az endorfin a tesi után, még nem volt izomlázam – meg lehetett volna állítani az időt abban a pillanatban. A jó érzés még mindig tart, remélem, sokáig velem marad.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Velem nem jó utazni, mert nem érdekelnek a “hagyományos”, sok turistát vonzó helyek, szemben a Monarchia világát idéző elfeledett kisvárosokkal, fürdővárosokkal, sörgyárakkal. Kb. tizenöt éve kitaláltam, hogy végig kellene járni egyszer az összes cseh sörgyárat, végigkóstolni a söröket. Aztán ebből “hivatalos” túra lett, jövőre pedig én is a részese lehetek, hála férjemnek!

Aztán már csak Szabadka, Palics és Karlovy Vary lesz hátra.

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

háló

03 máj 2015

Csodálatos érzés volt felébredni a hófehérre változott szobában, amit tegnap festett át férjem sárgáról.

Nem szerettük a sárgát, annyira intenzív volt egy hálóhoz, ahová megnyugodni tér vissza az ember, izgatta a szemet, és ha lehunytam, akkor is tudtam ésszel, hogy ott van – és idegesített minket. Elnyelte a fényt, és nagyon meg kellett válogatni, hogy milyen kiegészítőt, lakberendezési tárgyat vegyünk hozzá.

Lehetett ezt persze fokozni, azzal a citrom-és narancssárga függönnyel, amivel együtt megvettük.

Kész, elmúlt. Most a puritánság, az egyszerűség dominál benne.

Hosszú hét volt ez, és a tegnapi festéssel feltettük rá a koronát. (Vizsgaelnöki felkészítő, szerenád, iskolai pakolás és virágdíszítés, egy monstre négy órás ballagás, festés.)
Most meg pihenünk. Most megpihenünk. Most megpihenünk?

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

átmenet

01 feb 2015

Szép csöndben, az éj leple alatt végre február lett, véget ért a majdnem másfél hónapos, szürke január. Innentől már egyenesben vagyunk, jön a szerelmes ünnep, a Hamvazószerda, a Torkos Csütörtök, kezdődik a böjt, érezhetően hosszabbodnak a nappalok, mozgásba jön minden, és az állandóságot felváltja valami várakozás, aminek biztosan ismerjük a végét, és úgy hívják, hogy tavasz!

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

konyhai filozófia

23 jan 2015

Nagyon hálás vagyok azért, hogy péntek délután van és itthon pihenhetek, miközben szakad kinn az eső.

Hálás vagyok, mert nem kell végre holnap dolgozni mennem, épp elég volt az elmúlt két szombat, plusz a végigjavított vasárnapok.

Gyakorlatilag három hete élek ebben a taposómalomban, és mostanra épp eléggé elfáradtam – mintha sosem lett volna téli szünet.

A karácsony és a szilveszter már gigatávolságban, és messze még a tavasz is.

Farsangolni kellene. Hiányoznak a fények, a színek, a harsányság. Ez a szürke mindent visz, a maga ezerféle árnyalatával.

Messzire vezetne ez a konyhai filozófia, így abba is hagyom.

Most csak élvezem, hogy ez végre egy unalmas, nyugodt, esős péntek délután, miközben olvasok és lazítok.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

commodore 64

19 jún 2014

A férjem tegnap ajándékba kapott egy működő Commodore 64-est, és az első programot rögtön rólam írta.

Időutazás rulez!

10478128_755118434544441_1785526994645061457_n

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hó elején

01 feb 2014

Ül Lujzi mellettem az ágyban, néha idejön megpihenni, majd percek múlva ismét továbbáll, képtelen a hosszas pihenésre, örök nyughatatlanságban rója apró macskaléte állandó köreit.

Pont mint én. Sok a hasonlóság köztünk, ráadásul – macskától szokatlanul – utánoz és reprodukál.

Én is ugyanazokat a köröket futom másfél, két évtized óta. Mindig ugyanazok a dolgok szerepelnek a listáimon. Ugyanaz a tíz évvel ezelőttin, mint a mostanin.

Semmi sem változott, és nem tudom, hogy mi a jó eget csináltam közben….

Minden dolog, amire vágyom, csak tőlem függ. Az én akaraterőmről, ami ezek szerint mindennel kapcsolatban működik, csak a saját vágyaim teljesítésénél tűnik el úgy, mintha sosem lett volna. Gyenge jellem lennék tehát? Vagy mire én jönnék a sorban, már “nincs erő, és oly szent akarat, hogy hiába sorvadozzunk egy átoksúly alatt?”

Mindenesetre ma már végre február van, vége a karácsonytól tegnap éjfélig tartó mocsárlétnek, ingoványnak, szürkeségnek, lehúzó időszaknak.

Tegnap lezajlott a szalagavató is, boldogan tűztem fel a szalagokat, volt kontyom is, így végre lesz olyan kép is rólam, ahol nem csak a felborotvált tarkóm látszódik.

Megvolt a kt-tanács választás is, sajnos nem lettem tag, pedig vágytam rá, igazán testhezálló feladat lett volna, de a tantestület harmada rám adta a szavazatát, amit csodálatosnak, nagyon jólesőnek érzek. Tudom, hogy ez akkor, amikor valaki felvállalja a konfliktusait, majd végig is viszi őket, mekkora gesztus.

Voltunk az osztállyal is színházban, végre sikerült olyan darabot (Harmadik Hullám, Bárka) választani, amely mindenkinek tetszett, sokkolva voltak tőle, és már meg is vettük a következő darabra a jegyet, beírattam őket tánciskolába, megyünk nyolcadik kerületi Tolerancia-sétára, Zsinagógába, és még rengeteg program vár minket ebben a félévben.

A férjemet előléptették, IT igazgató lett, így igazán nincs okunk panaszra, igazán szép évkezdetet zárunk.

Elégedett és boldog is lehetnék – de, és erre tegnap jöttem rá, nekem saját magammal van bajom, magammal nem vagyok kibékülve.

“Senki szeretete, szerelme nem tudja befoltozni a lyukat ha nem szereted önmagadat.” – írja Nezsi, és bólogatok.

Pedig nem állt pisztollyal a hátam mögött senki, hogy vágassam le a hajam, csináljam ezt vagy azt – mind az én döntésem volt. Még akkor is, ha nem döntöttem, csak sodródtam.

Most, hogy végre február van, lezárult egy csomó minden, akkor bele is kezdek abba, amit mindig is szerettem volna.

 

 

 

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

elsők

08 dec 2013

Tegnap eljutottam végre orvoshoz, (nagy csalódás volt, sok időt nem szánt rám a doktornő, úgy látszik, ha nem magánrendelésre megyek, akkor a kutyát sem érdekli az ember…ami azért érdekes, mert az oktatásban ezt nem tapasztalom) ahol az orvos szerint minden tünetem a stressztől van, (ez az itt fáj, ott fáj,zsibbad, hasmenés, betegségek) semmi köze a kávéhoz, és olyan normális a vérnyomásom, amit bárki megirigyelhet. 

A szervezet így védekezik a normálistól, elviselhetőtől jócskán eltérő, magas stressz miatt. Nekem kellene megtanulnom bizonyos stresszoldó technikákat, átgondolnom az életemet….a baj csak az, hogy ahányszor átgondoltam az életemet, felállítottam a kereteit, abban a pillanatban történt valami olyan tragédia, ami fél, uszkve egy évre megint hazavágott lelkileg, és kezdődött elölről megint a mókuskerék…

Már bele sem merek gondolni egy igazán radikális életmód változtatásba, mert ki tudja mivel büntetne cserébe az ég, hogy merem egy kicsit jól érezni magam a világban, merek magammal törődni…mint a görög sorstragédiák hősnői, komolyan. Mindenért megbűnhődöm, minden jóért megvan cserébe a büntetés…

Pedig olyan egyszerűen hangzik: napi ötszöri étkezés, heti három torna, egy kis kardió vagy jóga, nagy séták, sok finom gyógytea, minőségi ételek, a stressztől való függetlenítés….etc. 

Ha ilyen egyszerű, vajon miért nem megy senkinek? 

Ma is felébredtem fél ötkor, azóta próbálom meg elütni az időt. 

Lippi Varsóban, jutalomút a kollégáival, belvárosi luxusszálló, épp reggelizik szerintem. 

Rossz, hogy nincs itt, hiányzik. Minden pillanatban mondanék valamit, kommentálnám az apróbb történéseket…aztán rájövök, hogy nincs kinek, max. Pöttyösék néznek rám furán és morcosan, amiért legkedveltebb foglalatosságukból, a napi huszonhárom óra alvásból kizökkentem őket.

Van azonban pozitív stressz is, amely inspirálóan hat, és amelytől annyira izgatott lesz az ember, hogy képtelen aludni. 

Például az, hogy a hetedikeseim megnyerték az Bolyai országos döntőjét, és max. pontos lett a szóbelire vitt színdarab jelenet! 

Na, az ilyen dolgok miatt marad az ember a tanári pályán.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Nincs jó kedvem. Bár, tudom, hogy a Húsvét nem a jókedvről kell, hogy szóljon, azért ez is beleférhet(ne). 

De, most nem vagyok ráhangolódva az elmélyülésre, a megbocsátásra, a kegyelemre. 

Elfáradtam ebben a végtelen hosszú télben, a hónapokig tartó szürkeségben, a várakozásban, melyben minden sejtem sikítva követelte már a napfényt, a meleget, a megújulást – és az istennek sem jött. 

Mikor már végkimerülésben biztattam magamat, hogy már csak ezt a kicsi időt kell kibírni, és pihenhetünk, akkor mindig újrakezdődött, és egyre messzebb tolódott az új kezdet, és mindent elfedett, beborított a hó. 

Mint valami elfojtás, állandó kibeszéletlenség. Távolságtartás a vágyak és a valóság között. 

Következményeként az ablakok még mindig koszosak, a madaraknak már a sokadik csomag kaját vesszük, a muskátlik benn szomorkodnak a munkahelyemen, az otthoni kert bevetetlen, minden a hó és sár rabságában nyomorog, vegetál. Közben elrohant egy böjt, melyben nem bírtam magam rávenni, hogy csináljam, mert mindenem a meleg ételt, a levest, a dús táplálékot kívánta, s nem a salátákat. Elhagyott minket egy március 15-e, s teljesen kimaradt a tavasz. November óta hordom a téli dzsekit, a sapka-sál-kesztyű kombó már szinte második bőrömmé vált, s ugyanígy a közöny, a csömör, az undor, a kilátástalanság, mely a gyors változások közepette ért el engem. 

Sokszor tartottam ott, hogy csak hagyjanak békén, hadd kuckózzak be, s vesszek el a szoba mélyén, melegében, a frissen felhúzott ágynemű tiszta illatában, az állatok kedvességében, férjem védelmében. 

Talán ezért voltam idén többször olyan beteg, hogy hang nem jött ki a torkomon. Talán mindezt nem tudtam elmondani, megfogalmazni, s a változatlanságot sugallta az időjárás is. 

Vártam a tavaszi szünetet. Vártam, hogy ki lehessen menni, futni a levegőre, beleszagolni a friss, virágillatú tájba, rácsodálkozni a színekre, hagyni, hogy a nap megcirógassa az arcom, csak egy padon ülni, és nézni az embereket, “csak lenni”, boldogan, örülve a pillanatnak, hogy tavasz van, megint tavasz van, hogy élünk, örülünk, most is megúsztuk, s vár még ránk a jövő, van még remény. 

Mert minden tavasz egyben a remény hírnöke is, a legszebb ajándék, a szerelem kezdete, mikor még bármi lehet, még nem látjuk a másikat egy az egyben, de amit igen, az elbűvölő és részegítő, és csak igent lehet rá mondani. 

Ebből úgy tűnik, egy hétig megint nem lesz semmi. Már szakad az eső órák óta, így lesz ez napokig, közben eltelik a szünet, ülve benn a szobában, kifelé bámulva, de minek, mert kinn sem mozog senki, olvassunk, nem  akaródzik, nézzünk filmet, nem bírok koncentrálni rá, nézzük meg mi van az ismerősökkel a facebook-on…jé, mással sem történik semmi…

Ez lesz. Nincs jó kedvem. Belefáradtam ebbe a szürkeségbe. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hála

09 Már 2013

Ez csak egy bejegyzés arról, hogy mennyire hálás vagyok azért a sok-sok jóért, kedvességért, melyet a napokban kaptam. Hálás azokért a színházutalványokért, melyeket köszönetképpen kaptam a felvételi felkészítésért, hálás Lidinek a csodálatos szivárványszínű üvegnyakláncért és a talizmánokért, melyeket Thaiföldről hozott nekem, a diákjaimtól kapott virágokért, a frizuráért, melyet Zsuzsi fodrász vágott nekem, és a finom tengeri sós csokiért és a Bacher-kötetért, melyet Zsuzsitól kaptam. 

Köszönöm, köszönöm. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

az év dolgozója

25 jan 2013

Különös nap ez a mai, ez a bejelentések napja. Közösségformáló erejű és hatású döntések nyilvánosságra hozatala, melyek új sorsszálakat indítanak el, s lezárnak régieket. Furcsa péntek, mely napon sok minden eldől, lezárul, miközben a malmok – ha másképp is – de tovább őrölnek. 

Közben pedig a férjemet a cége “Az év dolgozójának” választotta, és én nagyon büszke vagyok rá, mert tudom, hogy mennyi és rengeteg munka van mögötte.  

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hatéves a blog!

28 okt 2012

Írok itt mindenféle apróságról s közben belém hasított a tény, hogy ma hatéves a blog! S végre ez egyszer nem felejtettem el, mint az utóbbi három évben. Hát, boldog szülinapot akkor magamnak, s remélem még nagyon sokszor tehetem ezt meg. 

Sosem múló hála és köszönet Adának és Aginak az első változatért, s végül Lippiért is. Ha nem lett volna blog, nem lett volna Lippi sem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

csicsóka

08 okt 2012

Újabb régebbi írásom jelent meg, ezúttal a Vidéki élet Magazinban. http://videkielet.hu/blog/videki_elet/posztmodern-csicsoka

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

harmónia

25 Sze 2012

Olyan szép, szeles és szeszélyes az idő ma, mintha nem is a tél közelegne, hanem az idő kereke ismét tavaszra fordulna. Ehhez illik az is, hogy ibolyaszörpöt kóstoltam, s közben friss, érett, illatos fügét majszoltam. Élveztem az egy órányi csöndet is, mely adódott, távolról zongoraszó szűrődött be, madarak rikoltoztak, s olyan nyugalom volt, hogy szívem is elcsitult.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

most must

22 Sze 2012

Most jövök rá szőlős fotókat nézegetve, hogy már évek óta nem ittam mustot, pedig mennyire szeretem! De,  már nem járunk szüretre Bodrogolasziba, és sosem vagyok otthon, mikor papám a lugas szőlőjét szedi le. 

Szüret. Korai kelés, az országúton még köd gomolyog, réteges öltözködés, tepertős pogácsa, házi sütik. Majd ahogy kisüt a nap, a ruharétegek lekerülnek, az elfagyott kéz felenged, s közben készül már bográcsban a pörkölt, friss fehér kenyérrel, savanyúsággal. Biztos volt leves is, minden rendes falusi portán van, elő kell késziteni a gyomrot, melegiteni kell, a megfázás legjobb ellenszere. Diszitésnek az asztalra a vetéskor elhullajtott magból kikelt, másodvirágzó,apró termetű sárga napraforgó kerül.

Kora délutánra szinte minden leszedve, szőlő ledarálva, kezdődik a must készitése, majd a sav- és cukortartalom mérése. Ami fennmarad a tőkéken, az a seregélyeké, vagy jégbor lesz majd belőle.

Most akkor gyorsan egy kis mustot. Szeretnék.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ennyi:)

19 Sze 2012

Zsolt Lippai7 órája

azért (is) szeretem Marlent, mert vele percekig el lehet vitatkozni lefekvés előtt azon, hogy vannak e női manók.

Tetszik ·

Athina Vagyok, Sümeghi Mátyás, Mónika Sivák és még további 3 személykedveli ezt.

Összes hozzászólás 7 megtekintése

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

``

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Amikor elképzeltem ideális hétvégi programnak a Lecsó-és Fröccsfesztivált, még ragyogó napsütés, igazi kiülős idő volt. Ez péntek este erőteljesen megváltozott, így tegnap igen hideg volt, kétségeket ébresztve bennem, hogy egyáltalán meleg levesen kívül kívánok-e bármit, de azért elindultunk. Délben már a Mikszáth téren üldögéltünk, ahol szomorúan vettük tudomásul, hogy a fesztivál bizony csak három órakor kezdődik, de akkor is csak talán. Maradt ebédre a kínai, amit én azért annyira nem szeretek, éhes is maradtam. Mivel ekkor már négyen voltunk, és ebből ketten mindenképpen akartak enni lecsót, sétálgatni kezdtünk a környéken. Egyrészt Józsefváros ezen része gyönyörű, a házak patinásak, másrészt olyan mértékű fejlesztésbe fogtak az elmúlt években, hogy állandóan ismeretlen részekbe ne botoljon az ember. Tele kávéházakkal, kis éttermekkel, dizájnboltokkal – varázslatos. Így találtunk rá a Darshan udvarra is, ami mint kiderült, tíz éve létezik körülbelül, én azonnal beleszerettem. Hatalmas, 600 négyzetméteres tetőterasz, kiváló ételek kifőzdei árakon (590-790 ft), nagy adagok, (én kétszerre bírtam megenni a túrós tésztájukat) kedves, mosolygós, beszélgetős kiszolgálószemélyzet, aki hagyja üldögélni az embereket, és nyugalom. Csoda, hogy a következő kör séta után ismét itt kötöttünk ki? S már ismerősként üdvözöltek minket. Természetesen a lecsó-és a fröccs sem maradt ki. Lehet kapni kóstolóadagokat, így a barackos és a sörös-tökös is a többiek tányérjában landolt, hozzá finom fröccsökkel. Nagyon kellemes délután volt, még sok ilyet. ````````````````````

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

``

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

dzsekis

10 Júl 2012

Valamelyik télen mi adtuk oda nagymamám régi kabátját egy hajléktalannak, aki egy szárazvirág csokorral viszonozta a kedvességet. Ma én találtam az ajtónk kilincsére akasztva egy teljesen új, nagyon jól kinéző, meleg dzsekit. Tényleg teljesen új, szerintem még senki sem hordta. Olyan dzseki, amelyet mindig is szerettem volna. Nincs magyarázat. Kár, hogy még nem jó a méret. De, van egy újabb motiváció!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ilyeneket

09 Júl 2012

``innen, ezzel például: http://oltozteto.blogspot.hu/search?updated-max=2012-06-14T09:18:00-07:00&max-results=7&start=7&by-date=false

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

egy éve

18 jún 2012

Tavaly június 16-án délután kétségbeesett macskanyivákolásra figyeltem fel. Mivel kizártnak tartottam, hogy akkori lakhelyünk sznob lakói közül bárki is cicát hozott volna a házhoz, elindultam felderíteni a hang forrását. A belső udvaron, az autók alatt, egy hihetetlenül koszos, büdös, félszemű, a végletekig lesoványodott állatkára leltem, aki annyira félt, hogy egy korty tej megivása után visszafutott a jármű alá. A délután folyamán ezt még kétszer megismételtem, közben fotót is küldtem róla lippinek, kérdezve, hogy mi legyen vele. Lippi egyszerű választ adott: ha már lefotóztam, megetettem, meg is fogom tartani. Én minden erőmmel tiltakoztam ellene, hiszen másnap kezdődött a bések érettségije, minden energiámra szükség volt. Nem hiányzott, hogy egész éjszaka Pöttyös és a cica meccsét kelljen hallgatni, a sírást, vagy esetleg arra ébredni, hogy meghalt a cica. (Akkori állapotában könnyen elképzelhetőnek tűnt ez is.) Végül abban maradtunk, hogy felviszem a lépcsőházba, elkerítünk neki egy kis részt, és rendbe hozzuk, lassan elfogadtatjuk Pöttyössel. Aha, persze. A kutya már az ajtóban várt, messziről megérezte a macska szagát, és ezzel kezdetét vette az a móka, amely után – este fél tíz körül – a cica bejutott végre a lakásba, ráborítottunk egy ládát, kaját kapott, és Pöttyöst átzártuk a másik szobába. Egy éve van velünk Lujzi.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ablakerdő

06 jún 2012

A hétvégén pedig átültettem az összes fűszernövényt. Megtöltöttem egy balkonládát, közel tíz liter földet beletöltöttem, s aztán engedtem, hogy hadd nyújtoztassák ki eddig elnyomorított, apró dobozkába belepréselt gyökereiket a növénykék. Szinte hallottam, ahogy felsóhajtanak: `De jó is ez!` Remélem, meghálálják a törődést, és hamarosan citromfű-, bazsalikom-, menta-, és rozmaringerdő fogad majd az ablakban.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

juhééé!

20 ápr 2012

Olyan büszke és boldog vagyok, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint itt leszek elnök idén! Madarat lehet velem fogatni örömemben!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

black

06 ápr 2012

Az előbb megszólalt az egyik tévéadón Black Wonderful Life című száma. Azt hiszem, ehhez a számhoz nekem már mindörökre hozzákötődik a rántott brokkoli íze, melyet a miskolci Rétes-Kék Kávéház elődjében eszegettem, bámulva az utcán sétáló embereket. Azt hiszem, ha kell pont, ahol először éreztem azt, hogy meg kell ragadni a pillanatot, s valamiképpen dokumentálni – az volt az. Egy igazi hétköznapi horizont-összeolvadás, egy banális gesamkunstwerk.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

átvágó, nők lapja

29 Már 2012

A mai Nők Lapjában a 8-9. oldalon olvasható a velem készült interjú arról, hogy olvasóvá nevel-e a kötelező irodalom, az alábbi linken pedig az ÁtVágó című új Vágó István-műsorban játszom.http://www.story4.hu/video/index.php?list_type=full

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ágy, asztal, tévé

18 Már 2012

Mindenkinek megvan a maga perverziója. Nekem az ágyból tévézés az. Szinte hallom az értelmiségi felháborodást, s szinte érzem `A hálószobába nem való televízió` című tanulmányt lobogtatók rosszallását. De sajnos, én imádom bámulni, hangot levéve, mikor még lippi alszik, s én hamarabb ébredek. Imádom a dokumentum-és ismeretterjesztő filmeket, s imádom hallgatni munka közben a parlamenti közvetítéseket. Imádom az este tíz órai híradókat, amelyek lezárják a napot. Imádok elaludni egy filmen. Mióta elköltöztünk, nem jutott még arra idő azonban, hogy a hálóba is beszereljük. De, ma eljött végre az én időm! S lippinek hála, a három éve megvett, de soha nem használt, fali konzol is felhasználásra került! Alig várom, hogy ledőlhessek pihenni, s nézhessem. Ma ablakot pucoltunk, nagytakarítottunk, bútorokat tologattunk, piacoztunk, hófehér tulipánokat és barkákat vásároltunk, finomat főztünk – elfáradtunk.Holnap pedig fél év után végre az íróasztalom is hazakerül! ````

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum