Csak szólok

10 aug 2016

….hogy nem tervezek ide többet írni, rettenetesen idegesít ez az egész. Októberben tíz éves lenne a blog, azt még megvárom.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szív

16 máj 2016

Mélyen megrázott thomas halálhíre, amely épp olyan váratlan volt, mint egy májusi felhőszakadás. A semmiből termett hirtelen, elsodort és bőrig áztam általa. Gondolkodtam, hogy miért, hiszen alig ismertem, egyszer találkoztam vele személyesen. Aztán arra jutottam, hogy azért, mert a netes világból jött, nem a valódiból, és ebben nem szoktak csak úgy meghalni karakterek…főleg nem az olyan markánsak, mint ő. Nehezen tettem tovább a dolgomat, mikor megtudtam – elhalványult a dolgok jelentősége.

Pedig magamért is lenne bőven miért aggódnom. A héten az egyik órán rosszul lettem, tényleg olyan volt, amilyennek a szívinfarktust elképzelem…de a műszerek nem mutattak semmit. A doki azért hazaküldött, mondta, hogy nagyon túlhajtottam magam, egész hétre ki akart írni, de csak aznapra maradtam távol. Mindegy, köszönet nem volt érte, csak végtelen cinizmus és gőg. Sosem értettem az olyan embereket, akik ahelyett, hogy segítenének az elesetteknek, még inkább belerúgnak egyet. De, a lelkiismeretével neki kell elszámolnia, nem nekem.

Megijedtem nagyon, mit szépítsem. Azóta diétázom, próbálok többet pihenni, lecsökkenteni a gyógyszereket, és alig várom, hogy végre nyár legyen, és nagyon komolyan elkezdjek magammal foglalkozni. Most mindenesetre örülök, hogy semmilyen elnökséget, emelt érettségit nem vállaltam, épp elég lesz a három osztályt magyarból és társadalomismeretből leérettségiztetni. Még a kis cuki kínai magántanítványt is megkértem, hogy csak szeptembertől jöjjön! Ó, szeptember! Mikor már csak huszonkét órám lesz, és nem huszonhat! Nem lesz kétféle fakt, kétféle emeltre készítés, nem lesz két érettségiző osztály, nem lesz tanfelügyelet és minősítés, és sajnos, nem leszek osztályfőnök se. Ez utóbbihoz még ambivalens a viszonyom, de egyre tolódik a pozitív tartomány felé.

Mindenesetre valahogy nagyon értékelem, hogy ma pihenőnap van.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

saját név

17 aug 2015

Kinyírtam Marlen-t. Mától saját néven itt és a fb-on is.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hanyatlás

01 Júl 2015

Az elárvult blog az üres, a pusztulásnak, hanyatlásnak átadott ház képzetét kelti – szomorú látvány. Azt hiszem, a közösségi oldal mellett az utolsó, ami betett a blogírásnak, az a google reader megszüntetése volt. A feedly sajnos nem ugyanaz. A többi pedig, ahol 160 karakterben, vagy csak egy képben fejezi ki magát az ember, sajnos nem az én világom.

2006 még tíz éve sem volt, mikor virágzott a blogoszféra, és mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Minden megváltozott, minden eltűnt, mindenki abbahagyta az írást szinte.

Csak abban bízom, hogy aki egyszer belekóstolt az írásba, az csak ideiglenesen függeszti fel tevékenységét.

De, már magam is észreveszem, hogy nincs kedvem megosztani, időnként félek a reakcióktól, és riaszt az üres felület.

Öncenzúra. Persze, tudom az okát. Mindenki tudja.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

2001. bejegyzés

17 jan 2015

Még nem szedtük le a karácsonyfát – talán ma.  A férjem az elmúlt hétvégét Manchesterben töltötte, kedvenc csapata meccsén vett részt, én dolgoztam.

Most sincs ez másképp. Benn a suliban, felvételiztetünk.  Ha véget ér, akkor pedig vár a 152 db dolgozat javítása.

Kimondhatatlanul fáradt vagyok.

Az előző volt a 2000. bejegyzés. Az nagyon sok.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

örülünk, Vincent

14 máj 2014

Most örülök igazán, hogy idén nem kaptam emelt szintű vizsgadolgozat javítást. Most nagyon szenvednék, ha a város másik végébe kellene elzarándokolnom naponta. Egyrészt mivel itt vannak a saját érettségizőim dolgozatai, másrészt rettenetesen fáradtnak érzem magam, harmadrészt kivagyok az állandósult frontoktól – éjszakánként óránként felébredek. Mondtam már, hogy mennyire utálom a szelet?!

Csak ne legyen megint fülgyulladásom, mert az igazán fájdalmas.

Lassan azért összeszedem magam, és jövök.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

sor

16 Már 2014

Pénteken szakadt el a cérna, akkor kezdtem nagyon hisztizni. Mindenből elegem lett. Elegem lett abból, hogy minden nap megyek fizioterápiára, aminek a kezdetére egy órát várok mindig munka után és bár nem kell semmit sem csinálnom, a mágneságyon való fekvés után gyakorlatilag olyan fáradtnak érzem magam, hogy alig bírok hazavonszolódni. Elegem lett a gyógytesiből is, hogy pont a délután közepén van mindig, így semmibe sem lehet belekezdeni, csak arra várok hazajövetel után, hogy mikor indulhatok vissza. Elegem, úgy alle zusamen a naponta vívott kis harcokból, diákokkal, szülőkkel.

Besokalltam a portfóliózásból is, a reflexiókból, óravázlatokból, didaktikai szakkifejezésekből, és abból, hogy akárhány szakirodalmat olvasok el, mindben más van, és még véletlenül sem egyezik azzal, amit útmutatóként kaptunk.

Egész nap ideges voltam, minden dühített, és értelmetlennek láttam mindent, és amikor ezt le akartam írni, még a blogom sem volt meg. Ez volt az a pont, amikor inkább lefeküdtem aludni.

Ez a téma sem olyan egyszerű, mert mostanában rendszerint felébredek négykor, akármilyen későn is kerülök ágyba. Én nem akarok pacsirta lenni, tökre megfelelt nekem a bagoly üzemmód, arról nem is szólva, hogy mi a jó eget lehet csinálni hajnal négytől hatig a plafonbámuláson kívül?! Annyira idegesít ez, hogy már teljesen függő lettem a telefonomtól, mert állandóan azt lesem, vajon más alszik, vagy épp ír valamit a facebook-ra?

Tegnap és ma reggel is négykor ébredtem. Álljak neki takarítani? Vagy vasaljak?
Nem, az olvasás nem nyugtat meg, és nem álmosít el, inkább felélénkít, mivel azonnal a szereplők sorsán kezdek el izgulni.

Tegnapra egy kicsit azért jobb lett. Nyolckor este befejeztem az írást, és elkezdtem pdf-ekbe generálni, hogy feltölthessem a cuccot.  Holnap nem dolgozunk, és a jövő héten már nem lesz fizio sem, csak a gyógytornák . Így esélyem lesz utolérni magamat, kijavítani a várakozó dolgozatokat, és a hétvégén talán eljutok a fodrászhoz is. Most egyébként nagy kísértést érzek, hogy teljesen levágassam a hajam.

Röviden: próbálom rendezni a soraimat.

 

 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hetedik és nyolcadik

27 okt 2013

Tegnap töltötte be a blog a hetedik évét, és lépett át a nyolcadikba, és én rendes, jó szokásom szerint megint elfelejtkeztem róla – így ez most pótolom. Remélem, még sokáig megmaradunk így, együtt. 

A mai nap ismét felvágták a fogamat, ez immár a két és feledik hét, mióta ezzel kínlódok, és a tüszős mandullagyulladással együtt a harmadik, amit végigszenvedtem. 

Pontosan az az időszak, amióta elkezdtem az életmódváltást, és mióta szedek mindenféle vitamint, általános immunerősítésre, hajnövesztésre, stb. 

Férjem szerint jobb állapotban vagyok, mint tavaly ilyenkor, (milyen lehettem vajon akkor?!) de hiába változtatom meg az életmóddal együtt a gondolkodásomat is, egyelőre csak a betegségek jönnek. 

Amit szerinte meg kell tanulnom, az a konfliktuskerülés – és tudja, hogy nekem ez a legnehezebb. Mert én olyan vagyok, mint Zsandark, ha úgy hiszem, hogy igazam van, akkor meg  is védem azt. 

Csak mindig elfelejtem, hogy már fizikailag nem bírom a sok frontos harcot, és a mostanában divatos harcmodort sem – én nem akarom eltiporni az ellenfelemet, csak meggyőzni. Mivel optimista vagyok, ugyanezt tételem fel másokról is. 

S tényleg eláll a lélegzetem, torkomra fagy a szó, mikor kapom a gyalázkodó leveleket, melyben a megsemmisítésemre tesznek utalást – és belebetegszem. 

Tegnap például egy nyugdíjas néni kötött belém, és közölte, hogy a profilképem alapján ötven x lehetek, és inkább a nyugdíjjal foglalkozzak, húzzak már a tanításból. Sosem beszéltünk előtte, csak neki nem tetszett, hogy nekem vannak elfogadható részek a portfólióban, így a legkönnyebb, legaljasabb, legprimitívebb támadási felületet választotta –  a külsőt, a kinézetet. Hadd fájjon, üssük csak! 

Elhiszem, hogy nem vagyok top formában, de azért ötven x-nek nem nézek ki, szerintem…..

Ezeket untam meg, a netes trollkodást minden formájában, a kisember legegyszerűbb kielégülési formáját. 

És ugyanezt a valós életben is. A mindenáron győzni akarást, a mindenkinél többet tudást, a hétköznapi agressziót, annak minden formáját. 

A magamét is. A pofavágásaimat, a visszaszólást, ha valaki támad – tényleg miért legyek én is olyan, mint ő? 

Annyi nemes és jó embert is látok magam körül, akik példaképül szolgálnak nekem. Mint a kollégám, aki mind emberként, mind tanárként, mind nőként etalon a számomra, és aki még most is, hatvan évesen úgy iskoláz le minket mindenben, hogy csak ámulunk! 

Csodálatos ember – olyan akarnék lenni, mint ő! 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Egyre jelképesebbnek érzem ezt az ablakpucolás dolgot. Addig nem lesz tiszta, amíg meg nem tisztítjuk meg, viszont nem tudjuk megtisztítani, mert mindig hideg van, esik az eső, vagy éppen a tél kopogtat ismét az ajtón, havazással. Mintha sosem akarna véget érni ez az évszak, pedig nincs ember az országban, aki vágyna rá…s úgy érzem, s addig én is csak húzom ezt a betegséget az átkozott szövődményeivel együtt, amíg nem tiszta az ablak, nincs tiszta lap. 

S egyre inkább úgy érzem, elegem van a magukat tévedhetetlennek gondoló emberekből, akikből kiveszett már minden empátia, s mivel a neten sokan fordulnak elő ilyenek, magából a netből is. Igen, tudom már mit jelent a netes ismeretség-kifejezés, s ilyen érdemben is foglalkozom vele. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

hatéves a blog!

28 okt 2012

Írok itt mindenféle apróságról s közben belém hasított a tény, hogy ma hatéves a blog! S végre ez egyszer nem felejtettem el, mint az utóbbi három évben. Hát, boldog szülinapot akkor magamnak, s remélem még nagyon sokszor tehetem ezt meg. 

Sosem múló hála és köszönet Adának és Aginak az első változatért, s végül Lippiért is. Ha nem lett volna blog, nem lett volna Lippi sem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

magány

19 okt 2012

Azt hiszem, ilyen légüres térben még sosem mozogtam. Sosem voltam egy körülrajongott társasági ember, leszámitva egy, az életem egészéhez mérten rövid időszakot, mikor tőlem sokkal őrültebb emberek  között én lehettem a hétköznapiság mércéje – de ilyen magánnyal azért  nem gondoltam, hogy valaha szembe kell néznem. Az, hogy eltelik egy nyár, amikor senki sem tud időt szánni rám egy kávéra, csak engem minősit: unalmas, szürke ember lettem. Nem táncolok, nem létesitek szellemekkel kapcsolatot, nem vagyok gasztro-, és kézművesblogger, nem vagyok az egészséges életmód hive, nem vagyok gazdag – valóban, szürke egér lettem, aki ráadásul még jó messze is lakik a Belvárostól, onnét, ahová mindenki felszaladt, s akik közül senki sem hivott vissza magához.

Nem politizálhatok, nem sztorizgathatok – igy ez a széles réteg sem találhat rám.

Jó, hogy ennyit dolgozok, különben bediliznék. A rokonaim sem foglalkoznak velem, annak ellenére,hogy több mint tiz éve itt élnek Pesten, még sosem kerestek, nem jöttek el, már a telefonszámaikat sem tudom. 

Ha van felesleges ember, akkor most annak érzem én magam. 

Ez a blog is csak csalódás. Szembenézni azzal, hogy elég egy tárhelyváltás, és eltűnnek az olvasók, annak, aki megszokta hat éve az állandó rászegeződő figyelmet, hogy fontos amit ir, nem olyan könnyű.

Hiszen mindenki elismerésre vágyik, s az ember lánya azért ilyenkor már tudja, hogy sosem lesz hires iró, újságiró, max. egy-két épp ingyenes, azonnal felhasználható cikkre jó.

Igazából kétségbe vagyok esve, hogy igy kell majd leélnem az életemet? Ilyen magányban? Sosem lesz lélek,  aki osztozik örömemben és bánatomban, nem lesz barátnőm, akivel elmehetnék vásárolni, beiratkoznánk jógázni vagy fecsegnének egy kicsit bármiről? Tényleg ez lesz a sorsom?!

Nem lesz. Már ez. Biztos megérdemeltem. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nyafogós

18 okt 2012

Azt hiszem, abbahagyom ezt a blogot.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum