marlenblog

papucs orrán pamutbojt

30 december
0Comments

évértékelő

2018, te mocsok. Röviden és tömören ennyit lehet elmondani erről az évről. És még mindig nincs vége.

Ez volt az az év, amikor minden a feje tetejére állt, amikor mindenben megingott a hitem. Ennyit még sosem sírtam, és ennyire még sosem voltam magányos. Gyakorlatilag anyán kívül senkivel sem tudtam beszélni, elmondani azt a rengeteg fájdalmat, ami ért. Volt, hogy húsz percen keresztül csak a sírásomat hallgatta a telefonban. Mert persze messze lakunk egymástól, nekünk nem opció, hogy csak gyere át, vagy felugornék egy kicsit. Ő ott, én itt vagyok magányos.

Sok szép pillanatra nem tudok visszaemlékezni, vagy ha igen, az egyik sem  a magánélettel kapcsolatos. Csak és kizárólag a munkában vannak sikereim, bár ott is sokszor harcok árán.

Igazából 2018 nekem már tavaly áprilisban elkezdődött, mikor a férjem levelet írt nekem. Én ott elvesztettem a talajt a lábam alól. Végtelenül megbántva éreztem magamat tőle. Természetesen utólag visszagondolva igazat kell adnom neki, olyan távol kerültünk akkorra mindentől és mindenkitől, hogy meg kellett szólaljon a vészcsengő.

Minden fronton elbuktam. Olyan kövérre híztam, hogy az egyébként is meglévő tanári üldözési mániám szinte betegessé vált. Mindenkiről azt gondoltam, hogy rólam beszél, összesúg a hátam mögött, és minden találkozómat lemondtam, hogy senkinek ne kelljen így látnia. Igazából gyűlöltem mindenkit, aki szép, csinos és mérhetetlen módon irigykedtem rájuk.

A testi restség természetesen először a szellemit, majd a mentális elhanyagolást is maga után vonta. Tényleg nem érdekelt semmi, nem bírtam elolvasni egy könyvet sem. Volt, amit kitettem, hogy vigyék el, mert annyira fájt olvasni a benne lévő igazságot. Utólag is bocsánat Bartis Attila, hogy A vége című könyved így végezte.

Borzasztó volt, hogy semmi sem érdekel. Nem szerveztem programokat, a meglévőeket lemondtam,  (rendszeresen) nem szerettem kilépni a lakásból vagy annak biztonságot adó pár száz méteres sugarából.

Gyakorlatilag minden időmet a fb-bámulásával töltöttem.

Nem olvastam szakmai könyveket, minden kortárs szépirodalmat sznobnak és művészieskedő eredetieskedésnek tartottam, látni sem bírtam őket.

Nem érdekeltek már a szép ruhák, lefogyni sem akartam, sőt, időnként megfordult a fejemben, hogy így legalább gyorsan elvisz a szívroham, nem kell annyit szenvednem.

Minden téren feladtam a harcot. A napokat nem megéltem, csak túléltem.

Nem segítettem a férjemnek sem, pedig akkor már diagnosztizált cukorbetegsége volt, és elkezdtem az életmódváltást. Konditerembe járt, fogyni kezdett, és én ahelyett, hogy példát vettem volna róla, még inkább ettem, nem mozogtam, rosszindulatú, sőt gonosz lettem.

Nagyon elkeseredett voltam. Pedig ez még csak a legeleje volt. Mit tudtam még ekkor arról, hogy mi minden következik?

Hogy a tét a házasságunk? Hogy együtt maradunk-e vagy mindketten tévedtünk a másikat illetően?

 

 
No comments

Place your comment

Please fill your data and comment below.
Name
Email
Website
Your comment