lektűr

Szülőfalumban töltött hetemre több könyvet is hoztam. Tegnap egy gyerekeknek szólót (Tasnádi: A kőmajmok háza), ma pedig a tavalyi év nagy felfedezettjét, Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című regényét olvastam el. Ez utóbbi okozott nekem ismét dilemmát. Tudom, magára vessen az, aki nem válogatja meg az olvasmányait, és a nyárra nem habkönnyű limonádéval készül. De. Míg tavaly a Bartis Attila-könyvektől buktam annyira ki, hogy nem akartam tovább olvasni, most az Aludnod kellene viselt meg. Ha olvasott valaki Bodor Ádámot vagy Borbély Szilárdot, akkor lehet elképzelése arról az emberi nyomorúságról, amiről szól a könyv. Egy telep lakóit látjuk ábrázolva, ahol ideggyógyintézet bújik meg az erdőben, ám egy idő után teljesen elmosódik a határ a kintiek és a bentiek között, nem lehet tudni ki a bolondabb. S közben a mindennap ismétlődő monoton nyomorúság, mely a gyerekek sorsában is megy tovább – a pusztuló, már csak alig a felszínbe kapaszkodó, lecsúszó falvak világa. S miközben olvasom, körülnézve, pontosan tudom, hogy ez a valóság, sőt az még keményebb is akár – mégsem akarom ezt olvasni.
S innen adódik a kérdésem: Ti még olvastok ilyen műveket? Vagy már feladtátok, és inkább a szórakoztató lektűrök világához fordultatok?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.