Úgy vagyok

31 jan 2017

…ezzel a januárral is, mint a nem kívánatos vendéggel: addig nem vagyok biztos benne, hogy elment, amíg ki nem kísértem, és rá nem fordítottam sietősen a zárat.

(Azért még így utoljára egy kiadós havazásnak és ónos esőnek  kellett esnie.)

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Annak ellenére, hogy egy nappal kevesebbet dolgoztunk, mégis hosszúnak tűnt ez a hét, eléggé elfáradtam péntekre. Kedden rögtön egy fél hatig tartó munkanap várt, de véget ért már legalább az általános iskolások tehetséggondozása. Cserébe kaptam is rögtön felvételiztetést, így január 21-től 259 darab dolgozatot kell kijavítanom egy hét alatt, amit elképzelni sem tudok, hogyan fogom megcsinálni. Jó, ebből 125 “csak” az enyém direkt javításra, a másik 125 pedig kontrollozás, de akkor is. Most nem esik jól ebbe belegondolni.

Volt újévi koncert is a suliban, most is gyönyörű, és lett izomlázam is az új év első gyógytesijétől is. Leadtam két munkanaplót is a kipróbálásra, és alig várom, hogy egyszer már lezáruljon. Soha többé ilyenbe nem hagyom magam belerángatni, az biztos.

Tegnap eljutottam fodrászhoz is, csodát művelt Zsuzsi. Nem akartam a szalagavató napján menni, mert akkor nagyon kapkodós lenne, hiszen aznap lesz a félévzáró értekezlet is – csak hogy megalapozza a hangulatot estére.

Egyébként pedig a vízkereszt elmúlásával beköszöntött a farsang is, ami idén extrém hosszú lesz. Ennek örömére nálunk továbbra is áll a fa, és ha férjuramon múlik, talán húsvétkor lebontjuk, én pedig a nagy leértékelésekben vettem egy adventi, huszonnégy, különböző teát tartalmazó teát, így most – némi fáziskéséssel – azt iszogatom, szertartásosan minden nap egyet. S hogy örömünk teljes legyen, pénteken még a mosógépünk is beadta végleg a kulcsot hat év után, így azt is vehettünk. Hála érte, hogy megtehettük.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

2017. Elkezdődött. Ilyenkor úgy illő, hogy az ember számvetést készítsen, rendszerezzen, fogadjon meg sok szép dolgot. Részemről ez nagyon is rendben van, tegnap már el is kezdtem. Vettem hozzá szép határidőnaplót, végigolvastam a blog tavalyi írásait, és kategóriánként helyes kis listákat készítettem. Összeírva az apróságokat,  mindig meglepődöm, hogy végül mennyi mindent csináltam. Januárban ilyenkor már lázasan készültem én is a szalagavatóra, és a minősítésre, miközben vártam a tanfelügyeleti értékelésemet. Közben írásbeli felvételiztettem, majd februárban részt vettem a kockásinges pedagógus tüntetésen, sírtam a Saul Oscar-díján, és a Pakold el!- egy személyes mozgalmamat hajtottam végre. Márciusban több okom is volt az idegességre: a férjem munkahelyet váltott, a bank minden pénzünket átutalta a társasháznak, a Vízművek pedig közel négy milliós számlát küldött egy ember figyelmetlen és hanyag munkavégzése miatt. A férjemnek közben kiválóan bevált a régi-új munkahely, a Vízművekkel pedig közel fél éves kötélhúzásunk után július közepén lezáródtak a jóváírások. Még márciusban eltörölték a minősítésemet, amelyre már a 13. időpontom volt kijelölve, így 2013 óta ez lett az első, olyan szabad szünetem, amelyet nem árnyékolt be a portfólió szó. Áprilisban a férjem egy heves betegségen esett át, bankot váltottunk, Pöttyösön életmentő műtétet kellett végrehajtani, beszélgettem Háy Jánossal, részt vettem életem első sztrájkján, kínlódtunk sokat a tablóval, majd kaptam csodálatos szerenádot, és hímzett szülői abroszt, és elballagtunk négy, rengeteg sírással teli kemény év után. Bár ekkor még úgy láttam, hogy soha többé nem szeretnék osztályfőnök lenni, most már annál inkább. Végiggondoltam minden hibámat, és jobban szeretném csinálni. Remélem, adódik rá még lehetőség. Májusban az érettségi kötötte le minden gondolatomat, ez folytatódott júniusban is, majd mindenki sikeresen befejezte a tanulmányait, és egy csodás bankett keretében elbúcsúztunk egymástól. Szó szerint, mert van, akit azóta sem láttam. Lett végre légkondi is a hálóban, az időjárás szeszélye miatt azonban nyár helyett csak ősszel kellett használni, akkor viszont egész szeptemberben. A hónap végén életem első irodalmi táborán is túl estem, amiből annyira elegem lett, hogy a saját, szakmai táboromra már nem is mentem el. Júliusban kiment a bokám, becsípődött a derekam, és leváltották a közös képviseletünket. Tulajdonképpen itt kezdődött a vízórás  kálváriánk, mert azt meg cserélni kellett volna, de nem volt kinek. Újabb fél éves tortúra következett, sok-sok sírással, de decemberben ez is lezárult. A hónapban meghalt Esterházy, akinek halálával ismét elsirattam apát, és volt ponthúzás is, ahol egy szülő rettenetesen megbántott, és elfordította tőlem a gyerekét – fájt és fáj még mindig. Augusztusban pihentünk pár napot a férjemmel, aki pontosan látta, hogy ha most nem visz el levegőváltozásra, akkor bekattanok – ekkor akartam a blogot ismét bezárni. Szeptemberben pedig kezdődött minden elölről, immár osztály nélkül, lippi pedig cukorbeteg lett. De az előző poszt erről a négy hónapról szól. Ami kimaradt belőle, hogy lett mamám révén csodás sütőnk, felfedeztük a Piros Lábas-Fesztivált, voltunk Mátraszentimrén pár napot telelni és mesés volt, láttam a La la Land-ot, és az elmúlt év utolsó és az új első napja is pont ugyanolyan nyugisan telt, mint amire mindig is vágytam. Ma pedig nagyon jólesett még egy kicsit itthon lenni, bár már dolgoztam, végiggondoltam az elkövetkezendő hónapokat, összeírtam, hogy kivel mennyi órám van még, és mit tudok elvégezni. Most úgy látom, hogy minden rendben lesz szakmai téren. Az egészségemre pedig nagyon kell ügyelnem, ezt most a fő csapásirány ebben az évben.  Épp ezért most úgy döntöttem, hogy nem is írom le, miket tervezek, hanem majd csak utólag, hogy büszkén mondhassam, ezt sikerült elvégeznem. 2017, szeretni akarlak, légy jó hozzám!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum