slam-regény

Kemény Zsófi Én még sosem című regénye egy slam-regény. Kicsit sajnálkozva írom ezt le, mivel így be is skatulyázom ezzel. De nehéz lenne elkerülni, mikor minden probléma megoldása csak a slam poetry által lehetséges benne, a szereplők ebben a közegben élnek igazán – s mivel a magyar slam egyik királynője írta a művet. Több problémám is volt olvasás közben. Az első, – ami hihetetlenül idegesítő és amatőr dolog – hogy a három főszereplő három különböző betűtípust kapott, és a kurzivált dőlttől a szemem folyt ki. Nekem ez nem könnyítette meg a dolgomat, sőt jobban kellett figyelnem, hogy éppen ki beszél. Ebből következik, hogy hárman mesélik el ugyanazt az eseménysort, ami akár izgalmas is lehetne, de itt – mivel tipizál az írónő a karaktereket illetően, akik elég sablonosak egyébként – kiszámítható lesz egy idő után. A harmadik problémám pont ez a mesélés volt, hogy semmit sem bízott a fantáziámra, mindent értelmezett, és háromszor ugye. Ettől időnként olyan érzésem volt, mint amikor tinilányok hatvanszor lejátsszák egymás között ugyanazt a dialógust, és mindig más jelentést tulajdonítanak neki. Sajnos, időnként a beszédmód is kicsit chatszerű lesz ettől, megtörve a jobban megírt mondatfüzéreket. De, végül is ezek teszik élőbeszédszerűvé is ezt a szöveget. A következő gondom volt az a végtelen üresség, amiben ez a három 17 éves létezik. A család, az iskola alig jelenik meg, ha mégis igen, akkor is csak időtöltésként és idegesítő mozzanatként a szereplők számára. Itt mindenki olyan, mintha ezer éve már felnőtt lenne, végtelenül kiégett és cinikus, és egyetlen öröme, hogy másokat kihasználjon és nevetségessé tegyen. Egyetlen pozitív dolgot tud felmutatni a regény, és ez a szerelem. Félve írom ezt a kifejezést le, mert azért értelmezés és ízlés kérdése, hogy szerelemnek definiáljuk-e, ami itt a szereplők között kialakul. Maradjunk inkább annál, hogy valami olyasmi, de ez olyan, mint amikor a csúnya nőre illendőségből azt mondjuk, hogy “érdekes”.
A helyszíneket tekintve elég változatos a tér, ami elénk tárul, és itt azért egyértelműen kiderül az irodalmi jártasság: minden helyszín szimbolikus, logikailag jól felfűzhető sorban jönnek egymás után.
Összegezve: a regény mindenképpen tehetségről árulkodik, de elsőre – a slam – után túl nagy vállalkozásnak érzem a 18 évesen megírt 318 oldalt – biztos vagyok benne, hogy pár év múlva már Zsófi is másképp írná meg. Azt is hozzá kell tennem, hogy én nem járok slamestekre, így nem szippantott be ez a világ. Még.

2 thoughts on “slam-regény

  1. Az bizony igaz, hogy elég sok lett a kiégett fiatalokból. De milyen kicsi a világ, hiszen a kezdeti slamesek pont oda jártak, ahova anno még wiener schnitzelezni jártam. Azt viszont már csak megkérdezem, hogy két regény olvasása között átlagban mennyi időt hagysz ki, hogy utána teljes értékben érdekeljenek és lekössenek a következők? Jut még eszembe, hogy a Filmkockánk azért lesz még folytatása?

  2. A filmkocka most is jelen van a fb-on, de posztok írására most nem nagyon van ideje lippinek – hiányzik is neki. Két mű elolvasása közötti idő? Teljesen hektikusan alakul, sajnos. Van, hogy egy héten kettőt is elolvasok, van, hogy hónapokig csak a “kötelezőket”. Nagyon ritkán találok sajnos olyat, ami leköt. Most is épp két könyvvel küzdök, de egyiknél sem érzem azt, hogy mindent félretéve olvasni akarjam 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.