friss levegő

Friss, kristálytiszta levegő áramlik be az ablakon, így már nem bánom annyira, hogy az év utolsó napján is hatkor ébresztett a macska. Visszaaludni nincs kedvem, nem is hiszem, hogy működne – kiváló alkalom arra, hogy valami évértékelésfélét írjak.

2015 – nem volt egy könnyű év. Sajgós, itt fáj, ott fáj-év volt. Nem állandóan keserű, de a mélyben tompán sajgó év volt.  Ebben az évben a középpontban az egészség volt. Illetve annak hiánya – és ez nem mehet így tovább. Bár én egyáltalán nem érzékeltem, de a vérnyomásméréskor elég magas értékeket is mértek többször. Három hónapig most napi egy szem gyógyszert szedek, és március végén újra megismételjük a vizsgálatot. Három hónap most az első etap a változásból. Addig meg kell tanulnom fele akkora adagokkal létezni, mint eddig, mert nekem sajnos nem jön be az egyoldalú fogyókúra – azonnal elkezdek vágyakozni az után, amit nem ehetek. Nekem igazából tényleg az adagok mennyiségével van a baj, illetve az esti nassolgatásokkal. Minőségi ételt eszek, sok zöldséget és gyümölcsöt, szeretem a leveseket, napi két-két és fél liter folyadékot iszom – viszont nem figyelek eléggé a testem jelzéseire – akkor is tovább eszem, ha már rég tele vagyok. Ezt hívják bánatevésnek, sajnos. Minden többi problémám emiatt jött létre, ezt most már be kell látnom. Mivel nem bírok mozogni fájós térdekkel rendesen, nincs állóképességem, könnyen kifáradok, és legyengül az immunrendszerem, így könnyebben kapok el betegségeket, amikkel pedig kezdődik az ördögi kör ismét. Meg kell törni valahol – és ez a kontrollálás. Fejben dől el a dolgok nagy része, bármennyire is utálom ezt a kijelentést.

Az én vérnyomásingadozásom stresszes jellegű, és ez kellőképp jellemzi is ezt az évet. Szakmailag mintha egy hullámvasúton ültem volna, és állandóan a frászt hozták rám, és hoztam magamra. Úgy éreztem sokszor, hogy magamra vagyok hagyva, és igazából egyáltalán nem érdekli a legfontosabb szereplőket az, amit csinálok. Emiatt persze rosszul éreztem magam, és szenvedtem. Azt gondolom, az osztályfőnökség manapság kicsit túlértékelt dolog, és sok sérüléssel jár, és csak annak jó, aki nem veszi túl komolyan az emberi kapcsolatokat, nem akar kötődni, és képes munkaként tekinteni rá. Én nem tudok, és épp ezért nem is akarok többé osztályt – furcsa lesz, hogy szeptembertől nem lesznek ezek a plusz teendők, és négy órával csökken majd az óraszámom. Rettenetesen fárasztó egyébként a huszonhat óra a sok osztállyal, faktokkal. Remélhetőleg nem lesz portfóliózás és tanfelügyelet sem. Most úgy tűnik, hogy valamikor februárban lezárul a minősítéssel ez az immár két éve tartó folyamat. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb és könnyebb, ha nem siránkozok miatta, hogy miért kell ez, (mivel nem tudom megváltoztatni a dolgokat) hanem azonnal, a lehető legkevesebb energiafelhasználással megcsinálom. Robot üzemmódban, értelem nélkül. Nagy halogató vagyok, emiatt aztán megint stresszelek,  a vérnyomásom meg repül az egekbe. Megtanultam ezt a leckét is, mostanában rögtön ébredés után lenyelem a békát – azzal a munkával kezdem, amit a leginkább utálok. Hatékonyság az egyik új jelszavam, mert ez a húzzuk-halasszuk: borzalmas.

Nagy leckéket kaptam a szakmai oldallal összefüggő kommunikációval kapcsolatban is. Meg kellett tanulnom selyempapírba csomagolni a mondanivalóm, pedig sokszor belevágnám a kirakatba. Ja igen, ezt a bennem élő anarchistát is vissza kell fognom, mivel én valójában egy gyáva anarchista vagyok. Azonnal rettegni kezdek a következményektől, mihelyst meggondolatlanul elkövettem valamit. Hogy miért csinálok akkor ilyen dolgokat?! Adrenalinfüggő vagyok állítólag, pedig csak beteggé tesz. A stressz meg viszi az egekbe a vérnyomásomat.

Rá kellett arra is jönnöm, hogy mennyi mindent elrontottam  – és ez mind kommunikáció. Az igazság nagy bajnokaként azt hittem, hogy másnak is jó, ha rávilágítok anomáliákra, rosszul működő gócokra. De meg kellett értenem, hogy nem mindenki szeret szembenézni a dolgokkal, sokaknak kényelmes a langyos víz, és annyi összetevője van annak, hogy ki és miért van ott, ahol én éppen – hogy én ezt sem tudom megváltoztatni, és nem is látom át. Igen, lehettem volna sokkal kedvesebb. Azt hiszem, akkor már nem itt tartanék, és nem idegelném  magam azon, hogy mások pedig miért igen.  Azt hiszem, ez a hajó már elment. Annyi konfliktusom volt, hogy már csak enyhíteni, árnyalni tudom a túl kontúros képet, ami rólam kialakult.

Nagy öröm is ért egyébként. Olyan csodálatos levelet kaptam egy, az életem első osztályában érettségizett diáktól, amire minden tanár vágyik. Elnézést kért a többiek helyett is azért, ahogyan viselkedtek velem, mert ő csak mostanában értette meg, hogy mit akartam. Ez az igazi portfólió, az ilyen dolgok. Ez a szép a tanári pályában. A nagy és sötét mélységek után egyszer, hirtelenül, a legkevésbé várt helyről jön a fény, és beragyog mindent. Ez ad értelmet mindennek.

Folyt. köv.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.