marlenblog

"hogy elérjek a napsütötte sávig"

Archive for március, 2015

24 március
1Comment

tegnap

A tegnapi nap után már tudom, hogy nekem ebben az életben nem önmagam megvalósítása, hanem a szolgálat a célom. Mindig, amikor már egy kicsit jól érezném magam, jön a sors/Isten/karma (akármi) a bunkósbotjával, és jól fejbe ver, hogy emlékeztessen arra, mi is az én igazi feladatom.

Néhány példa, hogy ez mindig is így volt. Mikor már nagyapám nagyon beteg volt, és hetek óta jártunk be a szikszói kórházba, (én csak hétvégén) rettentő állapotban voltam lelkileg. Főleg, mivel előtte másfél évvel (sem) vesztettük el mamit. De, egy csodálatos szeptemberi kedd délután elhatároztam, hogy gyönyörűen süt a nap, így sétálok egyet, megpróbálom jobban érezni magam. Húsz percen belül hívott anya, hogy meghalt nagyapám.

Mikor berendeztük végre az életünket a Síp utcában, és elengedtem magam egy kicsit, összeomlott körülöttem minden.

2013-ban végre emelt érettségiztethettem, s bár voltak figyelmeztető jelek, nevezetesen hogy anya kórházba került, de nem gondoltam én semmire, hogy mi készül. Vasárnap még jókedvűen búcsúztunk el apával, egy hétre valót megfőzve neki előre, nyugodt szívvel jöttem vissza érettségiztetni, hiszen tudtam, hogy anya csütörtökön már otthon lesz, azt a három napot kell apának kibírnia egyedül. Már készültem lélekben arra, hogy az érettségi végeztével végigsétálok a fél városon, a napfényben, fagyizok, és másnap megyek is haza anyáékhoz segíteni.

Furcsállottam, hogy lippi már délben sms-t küldött, hogy jön értem délután, de gondoltam, akkor majd legfeljebb együtt fagyizunk. Nem így lett persze. Ahogy kiléptem délután háromnegyed ötkor az ajtón, közölte, hogy apa meghalt. Bumm megint.

Minden egyes elhatározott életmódváltásomnál, sorsfordulatra készülésnél történt valami tragédia az életemben, vagy a kisebbeknél egyszerűen beteg lettem, hogy megint csúsztatni kelljen azt. A hétvégén végre ismét eldöntöttem, hogyan tovább, nem akarok sodródni, van célom, erre persze már tegnap bekövetkezett a katasztrófa.

Most már tudomásul veszem, hogy nekem egyetlen pillanatra sem szabad lazítanom, nem szabad nyaralást, utazást terveznem, mert úgyis le kell mondanom, hiába van már kifizetve.

Én tényleg őszinte tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akiknek vannak terveik, akik mernek elutazni hetekre, akik ki merik kapcsolni a telefont éjszakára. Én sajnos állandó készenlétben élek, forgatókönyvek, “a”, “b” és “c” tervek forognak a fejemben, nem kapcsolhatok ki, fogalmam sincs arról, mit jelent lazítani és igazán pihenni.

Sokszor fáj a szívem és magamtól nem tudok elaludni. Vagy ha sikerül, akkor rövid időn belül csuromvizesen, rémálomszerű kábulatban riadok föl.

Világéletemben görcsös, szorongó ember voltam, állandó társam a stressz, de most már tudom, hogy miért. Csak figyelmeztetni akar a sors, hogy eltértem kiszabott életcélomtól, a szolgálattól. Csak a félelemhez, a szorongáshoz van jogom.

17 március
0Comments

megtörtént

Tizenhat és fél évet kellett várni rá, de végül megtörtént: elvágódtam és térdre estem az egyik óra közben.

Az egyik rémálmom volt, a diákok és én is halálra rémültem, főleg, hogy ráestem a térdemre, és nem bírtam felállni. Így most vizes ruha a bedagadt térdemen és az oldalamon egy hatalmas kék folt.

Beleakadt a lábam a dobogóba…

16 március
0Comments

alapítványok

Egyre kevésbé szeretek kísérletezni, új dolgokat bevállalni. Illetve ez csak annyiban igaz, hogy már nem szeretek az osztályomhoz mindenféle alapítványoktól emberkéket fogadni, még akkor sem, ha életbe vágóan fontos az a téma, amiről beszélnek. Sajnos, mindig befürdünk velük, egyszerűen nem tudnak egy mai 17-18 évessel normálisan kommunikálni, kis hülyékként kezelik őket. Aztán nekem kellemetlen az egész, én számolom a perceket, hogy mennyi van még az általuk tartott ofői órából.

 

14 március
0Comments

nyugalom

Egészen a 306. oldalig nem értettem, hogy miért kínzom magam Bartis Attila A nyugalom című könyvével, mikor iszonyodom mindattól, amiről szól. De, ott ezt találtam, mintha csak a regény szövetébe beleírt volna valaki, az eredeti stílustól teljesen eltérően.

“Mindig is gyönge ember voltam, se kitartás bennem, se vallásos hit. Sokáig úgy véltem, hogy legalább egy bizonytalan és kusza álmom van valamiféle szépségről és rendről, és hogy ez végtére nem is olyan kevés, pedig de. Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok. Azt megítélni, hogy az építményem felér-e mondjuk a krétaival, vagy csak amolyan ügyesen nyírt kertészmunka, az nem az én dolgom. Viszont annak utánajárni, hogy ez a meglehetősen sivár építményt miért és miként húztam fel, az olyan feladat, amelyet rajtam kívül aligha végezhet el bárki is.”

10 március
0Comments

előadó

Ma egészen furcsa dolgot vettem észre a meghívott előadón, úgy kb. az óra 20. percétől kezdve. Láttam, hogy elfárad, nehezen veszi a levegőt, nehezére esik összpontosítani a 31 diák kérdése közepette arra, amiről beszélni akart. Óra után azt mondta, hogy ő sosem gondolta volna, hogy ennyire nehéz tanítani, és ilyen mértékű összeszedettséget kíván, mert ő teljesen elfáradt. Én csak csöndben mosolyogtam, majd mivel becsöngettek közben, (megint elment a szünetem) elköszöntem tőle, és bementem a következő órára.

Visszafordulva még láttam, ahogy pihegve lerogy az aula egyik székére.

Én közben kértem egy iskolai levélcímet, így mától odamennek a hivatalos, szülői levelek. És megpróbálom magam ahhoz tartani, hogy csak reggel nyolc és délután legkésőbb hat között nézek be oda, a szünetekben pedig sosem. Lehet, hogy régen meg kellett volna már lépnem.

Ők meg a Szépségek.

10887561_960920423964240_2431521417801985211_o

08 március
0Comments

utolsó

Ma van az utolsó olyan vasárnap, amikor szabadon eldönthetem azt, hogy akarok-e vásárolni. A hangsúly azon van, hogy dönthetek. Hogy van jogom ahhoz, hogy önálló, felnőtt vagy akár gyerekes döntést meghozhassak. Nem a vásárlás a cél, hanem a döntés szabadsága. Amit elvettek tőlem. Aki ennek örül, annak nincs helye az életemben, nincs helye a kapcsolataimban. Mint ahogy annak a volt gimis osztálytársnak sem, aki tegnap nyílt posztban kelt ki ellenem, Mammon isten földi helytartójának stb. nevezve engem, aki menekül a gondolkodás elől, ezért kényszervásárol….istenem, mennyire emlékszem még rá, mikor a lakhelye környékének egyetlen háziorvosa volt az apja, ő egyedüli gyerek, és minden héten új és baromi drága cuccokban villogott, és mindenkit lenézett, megalázott.

Akkor is, most is mindenki hülye volt, senkinek sem volt igaza, csak ő volt helikopter.

Most pedig a szellemi és spirituális dolgok nevében kér engem számon. Tényleg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek-e az egészen.

07 március
0Comments

eltalált

“- saját jóságomért – vívott mindennapi harcban a példázatbeli első fiú* szerepébe bonyolódom minduntalan, mert védeném körömszakadtáig a jogaimat, a szabadidőmet, az egyenlőséget – Liberté! Egalité! Fraternité! – s különben is, nem azt mondja minden valamire való szakember, meg kell tanulni nemet mondani?
mégis, úgy látom, úgy érzem, úgy tudom:
a sok nem árán szerzett, öncélú szabadság nem hoz békét, nem épít, nem tanít semmire,
s hogy mindig ilyen keserves vargabetűkkel jutok el saját, személyre szabott igenjeimhez talán csak a vezettetés része, működni mindenesetre így is működik:
először kiválasztom az útat, ami kényelmesebbnek tűnik, majd meggondolom magam, s elindulok szépen a másikon…”

http://prodanmarta.blogspot.hu/2015/03/a-josagert.html

01 március
4hozzászólás

tegnap

A laminálógép ötlete minden érettségiztetéskor felmerült, amikor drága diákjaim a feladatokat – a kérés, figyelmeztetés ellenére – mindig a kiadott tételen oldották meg, de aztán lezárultával el is felejtettem.

Most, viszont az öt napig tartó felvételiztetéskor hihetetlenül beleuntam abba, hogy minden nap nyomtathattam újra a feladatokat, így elszántam magam. Közelgő névnapom alkalmából egy laminálógépet kértem, és tegnap teljesült is ezen vágyam – nagyon örültem neki. Egészen másképp néznek így ki a tételek, jöhet  a nagy laminálóhullám!

A tegnapról még annyit, hogy miután este fél nyolckor fáradtan ledőltem a tévé elé mamámnál, csörgött a telefon. Az egyik szülő hívott abban az ügyben, hogy gyorsan üljek le a gép elé, írjak egy ajánlást a gyerekének a tegnap lejáró határidejű amerikai ösztöndíjhoz, nyomtassam ki, írjam alá, majd szkenneljem is be, hogy ő még tegnap este tudja csatolni mellékletként….este fél nyolckor, egy december 4-én nyilvánosságra hozott, tegnap lejáró határidejű ösztöndíjhoz, amely nekik fontos…..majd mellékesen megjegyzi, ha már úgy is írok, akkor írjak egyet a lánya barátjának is.

Igazából nem jutottam szóhoz a megdöbbenéstől, mozdulni nem bírtam, anyával épp tévét néztünk, így azt kértem, hogy írja be azt: hétfőn hiánypótlásként küldjük az ajánlást.

Két dolog merült fel bennem ezzel kapcsolatban: (nyilván több is, de ez a kettő hangsúlyos)

– ha lesz még valaha osztályom, nem adom meg a telefonszámot, keressen mindenki az iskolain, és csinálok külön e-mail címet is nekik,

– annak idején mi semmit sem tudtunk az osztályfőnökünkről,  (nem mondom azt, hogy ez jó) nem emlékszem, hogy lett volna olyan, hogy ofői óra, nem mentünk sehová együtt, mégis tisztelettel emlékszem rájuk vissza.