mocsár

31 Júl 2014

Ahogy a férjem is írta már a nagy közösségi oldalon: kritikus naphoz érkeztünk. Július vége van, holnap már augusztus, vagyis a nyári szünet felén túl vagyunk.

Már körvonalazódik az, hogy semmit sem sikerül megvalósítani abból, amit elterveztem, látom, ahogyan szétforgácsoltam megint a napjaimat, az erőmet, túl sok dolgot akartam egyszerre megváltoztatni, megjobbítani – és ilyenkor szoktam hagyni inkább mindent a fenébe. Ilyenkor fordul meg  trend, hiszen eddig azért keseregtem, hogy hosszúak a napok, most azért fogok, mert rövidek, és gyorsan elszaladnak – nekem pedig megint kudarccal ér véget a nyár.

Természetesen nem ennyire tragikus a kép, csak az, ami megvalósult a tervekből, senkit – engem is beleszámítva – sem érdekel. Azok a tényezők ellenben, amelyek a jókedvet, az örömet jelentik, jelentenék, teljességgel változatlanok, sőt, még talán romlott is a helyzet.

Nagy és erős akaratú ismerőseim szerint biztosan olcsó kifogás az időjárásra panaszkodni, de engem teljesen kicsinál ez a pára. Egyszerűen gyűlölöm, és semmihez sincs kedvem tőle. Legfőképp a Lukácsba járni nem, ahol rángathatom fel magamra a ruhákat, miközben csorog rám a nedvesség pára és izzadság formájában, néha esővel kombinálva.

Bár eredetileg úgy terveztem, hogy nem jövök haza utána, annyira nehezek a vizes cuccok és annyira kiveszi minden erőmet a víz, hogy húzok gyorsan haza vizes hajjal, mivel nem érdemes hajszárítózni, úgysem szárad meg benn a haj.

Egyéb kellemetlenségekről meg ne is beszéljünk.

Egyre több dolog dühít mostanában, el is akadtam mentálisan, belegabalyodtam a saját gondolataimba, foglya vagyok saját elmémnek – ez is dühít természetesen, ez az állandó körbejárás, vagy ellenkezőleg helyben járás, változatlanság, mintha a mocsárba ragadt volna a lábam.

Épp ezért, ha valaki még egyszer azzal jön nekem, hogy “minden fejben dől el”, megkérem, hogy hagyjon engem békén, nem tudunk miről beszélgetni.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

váltás

27 Júl 2014

A váltás valószínűleg abban a generációban következett be, amelyhez én is tartozom. Mi vagyunk azok, akik a rendszerváltás idején lettünk gimnazisták, kaptuk totálba az MTV-t, és az értékrelativizálódást – és megtanultuk, hogy csak magunkra számíthatunk, akkor is,  ha nők vagyunk.

A váltás nemcsak a rendszerben, de a fejekben is bekövetkezett.

Az  idősebb generáció viszont másképp nevelkedett és épp ezért számára csak egy férfi véleménye a mérvadó mindenben, és képtelen arra, hogy számítson neki egy nő szava, akkor is, ha ő maga is történetesen nő.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

elviszi az ördög

17 Júl 2014

Nekem is van ám véleményem az Ördögről, de van ám! Nagyon naiv lehet akkor, ha elhiszi, hogy magának köszönheti mindazt, amiben az elmúlt tizenhárom évben része volt, és nincs tisztában azzal, hogy ő csak egy kiválóan sikerült marketing “terméke” az RTL kiváló menedzsmentjének. Biztos vagyok benne, hogy el fog tűnni hamarosan, és nagyon rossz lóra tett.

A másik, hogy – tartsanak régimódinak – így, ilyen gerinctelenül nem vágjuk át azt, aki tizenhárom éve az életünk.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Lukács

17 Júl 2014

A tanári pályán eltöltött idő és az öregedés csalhatatlan jele az, amikor már a volt tanítvánnyal is a Lukácsban futsz össze, és nem valami fesztiválon….és tegyük hozzá, hogy nagyon tud fájni, amikor negyedszerre is szembetalálkoztok, és ő akkor sem köszön. 

Főleg úgy, hogy éveken keresztül segítetted te is, a férjed is.

Sajnos, vannak emberek, akiknek két percnyi hírnév roppant mód el tudja venni az eszét.

De, magasról lehet nagyot esni, mint tudjuk.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

megyek utánad

13 Júl 2014

Franzen katartikus Szabadsága után egy újabb olyan könyv, amely letehetetlen. Annak mindenképpen, aki ugyanazokat a köröket járta végig életében, mint Daru, a regény főhőse. Vidéki falusi gyerekkor, kisvárosi középiskolás kollégium, nagyobb városi egyetemista évek – és már sehol sincs otthon az ember.

Erről az otthonkeresésről szól a legújabb Grecsó-kötet, amely már címében is idézi József Attila Óda című versének Mellékdalát.

“6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)”

Csodálatos könyv, az eddigi legszemélyesebb – bár Grecsó külön elbeszélőként is megjelenik benne, mintegy eltávolításként, de azért érezhető, hogy “ez a sok szerelem mind én vagyok.”

Csodálatos abból a szempontból is, hogyan jutott el a Pletykaanyu posztmodern “locsogásától” ehhez a tömény, de mégis kifinomult, érett lírai nyelvig.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nyaralás

13 Júl 2014

Hétfő reggel indultunk nyaralni Misefára, amely nagyjából egyenlő távolságra van Zalaegerszegtől, Kehidakustánytól, Hévíztől és Keszthelytől is – ideális helyen tehát annak, aki nemcsak pihenni akar a kastélyszállóban, hanem a környéket is szeretné megismerni. Mivel mi eleve ezzel a szándékkal mentünk, így nem nagyon kötött le a kinti medence, a szobabicikli, a csak a mi kedvünkért beüzemelt pezsgőfürdő és szauna sem, legtöbbet a csodálatos könyvtárszobában voltunk, és sétálgattunk, illetve egyszer megnéztük az “arborétumot” is. Első nap reggel, induláskor egyébként még itthon belenyúltam a konnektorba és jól megrázott az áram, majd este a kastélyszálló egyik kontra nélküli biciklijével borultam be az első bokorba, végül a pezsgőfürdőben szenvedtünk klórgáz mérgezést, minek következtében semmit sem láttam, és belevertem az első vasrúdba a combomat, így most tele vagyok majdnem (már) fekete foltokkal. Hoztam tehát a formámat, de ezt leszámítva nagyon nyugisan telt ez a pár nap. Hétfőn – mivel csak délutántól lehetett elfoglalni a szállást – megálltunk a Balatonon, Bogláron, a Platán strandon. Nekem a négy napból ez volt a legjobb élmény, felidézte  a gyerekkori nyarakat, amikor a családdal a vállalati üdülőben két hétig együtt nyaraltunk. (Bár az Ezüstpartra nem mertem megkérni Lippit, hogy kanyarodjunk le. Itt voltunk utoljára együtt apával, rengeteg fotó van róla.) Sikerült végleg legyőznöm azt a félelmemet, amely nyafogásban fejeződött ki nálam, hogy “a Balaton hideg”, amire a Lukácsba járás következtében “szoktam rá”, és még én is ultrasznobságnak érzem magamban. A Balaton csodálatos volt, tiszta, és huszonhat fokos – gyakorlatilag egész nap ki sem jöttünk a vízből. Csak annyira, hogy az isteni saslikot megegyük ebédre. Közben arról beszélgettünk, hogy ma már senki sem merne kivenni két teljes hetet a munkahelyén azért, hogy nyaralni menjen. Régen volt arra idő, hogy a két hét alatt kapcsolatokat építsen ki az ember, sokat beszélgessen, alkalmazkodott a szervezete a könnyedebb, stresszmentes életmódhoz – volt idő mindenre. Most ebben is csak a rohanás van, hogy minél több dolog férjen bele a vakációba. A legtöbb “gondot” egyébként a kajálás jelentette nekünk. Én mindig azt hittem, hogy sokat eszünk, de most már látom, hogy ez egyáltalán nincs így.  Nem tudunk végig enni például egy teljes menüsort, amely áll előételből, levesből, főételből és desszertből vagy gyümölcsből – hiába mikroszkopikus adagok. Kidőltünk minden este a szállóban is, a strandon és az étteremben is. Ez utóbbiban már akkor rosszul lettem, mikor megláttam, hogy mekkora adagot hoznak ki. Továbbmegyek: már a szombati kínai kajáldában kapott fél adagot sem bírtam megenni. Kedden – az előzetes hévízi tervekkel szakítva – a szálló ajánlatára a zalaszentgróti Szent Gróth Termálfürdő-és Strandra mentünk, és nem bántuk meg. Kevesen voltak, sok volt az élménymedence, kifogástalanul tiszta volt minden. Itt is elkerült minket a vihar, mint ahogy bárhová is mentünk, óriási mázlink volt. Szerdán a szintén zalaszentgróti Kis Korona étteremben ebédeltünk, amely békebeli hely, kockás asztalokkal és hatalmas adagokkal. A maradék időben Keszthelyen mászkáltunk. Órákig ültünk a mólón, néztük a kacsákat, sétáltunk a belvárosban, és megállapítottuk, hogy az egy főre eső múzeumok száma az országban itt a legmagasabb. Jegeskávét ittam és “szalmakalapot”  vettem, amelyről kiderült a benne lévő címke alapján, hogy újrahasznosított papír és sapka. Másnap hazafelé Tihanyban álltunk meg, a Rege cukrászda teraszáról nézhettük, ahogyan elrajtol az idei Kék szalag, kicsit sétálgattunk itt is, majd elindultunk Gyöngyösre az állatokért. Nagyon szép napok vannak mögöttünk.

Azóta voltunk a Gyradikóban, a Lukácsban, megnéztem végre Az éhezők viadalának második részét és egy igazán jó francia vígjáték-kamaradarabot, a Hogyan nevezzelek?-címűt. Ajánlom mindenkinek.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

jegeskávé

12 Júl 2014

Én igazán finom jegeskávét tudok készíteni, mivel az eredetinek ennyi a receptje: egy adag eszpresszó kávé, 1 dl darált jég, 1-2 gombóc vanília fagylalt.  Ha valaki nagyon édesszájú, akkor tehet még rá némi csokiforgácsot, de én nem lelkesedem érte.

Ezért nem értem, hogy a jegeskávé címén a cukrászdákban miért komplett fagyikelyheket hoznak ki, a tetején tripla (!) tejszínhabbal, amikor én tényleg kávét akarok inni, nem desszertet enni…. Ráadásul nem házi tejszínhabot tesznek rá, hanem a műanyag ízű legolcsóbb flakonost. 

S mindezt majdnem egy ezresért adják. Brrrr!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ma ezt szerettem

04 Júl 2014

Én ma olyan boldog voltam, ahogyan a Lukács élménymedencéjében sütött rám a nap.

Olyan könnyűnek, gondtalannak éreztem magam.

Jó volt.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum