talált szavak

“Tanárok rőfökben és bájtokban
Pályám kezdete óta foglalkoztat, mitől jó vagy nem jó egy tanár, és ez a minőség mérhető-e. A múlt évszázadban szokás lett mindent számokban kifejezni, adatok alapján összehasonlítani, rekordokat feljegyezni. GDP-k, kilojoule-ok, megabyte-ok határozzák meg életünk minőségét, teszteredmények döntik el fiatalok jövőjét. Racionális énünk azt sugallja, kell lennie számszerűsíthető, adatokban kifejezhető összetevőknek a tanári munkában is. Tegyük félre hát ösztönösségünket, az egzaktságoktól idegenkedő humán lelkünket, netán presztizsféltésünket, és keressük meg munkánk minőségének adatolható kritériumait!

A jó tanár először is pontos, megbízható. Nézzük meg tehát, hány percet késik az óráiról. De mi legyen akkor, ha éppen egy szülővel beszél, vagy elhúzódik a másolása? Az indulást vagy az érkezést mérjük-e? És egyáltalán ki mérje és tartsa számon mindezt? Lássunk inkább mást.
Hány dolgozatot írat, hány jegyet ad, mennyire ellenőrzi a füzeteket, sokat ír-e a táblára, használ-e segédanyagokat, szemléltet-e? A számos probléma közül, amit a fentiek mérése felvet, csak kettőt emelek ki. Először is a tantárgyak különbözősége, a tanulócsoportok létszáma túlzottan bonyolulttá tenné a számszerűsítést, már ami egyáltalán számokban kifejezhető (táblai munka?). Másodszor, ha egy tanár sok dolgozatot írat, sokszor ellenőrzi a füzeteket, attól javul a tanítás minősége? Ezt semmilyen felmérés nem bizonyította eddig, mint ahogy az ellenkezőjét sem. A tanóra szervezettsége valóban fontos része a tanári munka minőségének, de ezt számokban kifejezni lehetetlen, pontosabban irreleváns.

Nézzük akkor a „hozzáadott érték” problémáját. Ez már közelebb áll munkánk minőségének kérdéséhez. Részletes, sokoldalú felmérést kellene hozzá végezni (a szóbeliséget sem kihagyva) az egyes diákokról a tanév elején és végén. Már ennek kivitelezése sem egyszerű. Fő gondom mégis az értelmezésével van. Ki döntheti el, hogy egy tanuló fejlődésében, stagnálásában, esetleg megtorpanásában mennyi szerepe van egy szaktanárnak? Ennek megítéléséhez ismernünk kellene az otthoni körülményeket, az osztályon belüli viszonyokat, sőt a tanuló fizikai, lelki, szellemi állapotát. Ki méri ezt, és milyen mértékegységgel?

Ha semmi nem mérhető, honnan tudjuk mégis, hogy valaki jó tanár-e? Ha magamnak felteszem ezt a kérdést, egyértelmű választ nem tudok adni. De ha úgy alakítom a kérdést, hogy „Mikor vagyok jó tanár?”, már könnyebb rá válaszolni. Akkor vagyok jó tanár, ha szívós munkával, hiteles és következetes magatartással meggyőzöm tanítványaimat, hogy érdemes legyőzniük kényelmüket azért, hogy erőfeszítéseket tegyenek a világ és benne önmaguk jobb megismeréséért, környezetük és önmaguk gazdagításáért. Ha legalább néha sikerül legyőznöm saját fáradtságomat, rutinomat, az áldatlan iskolai körülményeket, a külvilág kultúraellenes csábításait, és megcsillogtatni diákjaim előtt szakterületem értékeit. Ha elfeledtetem velük, hogy a katedra két ellentétes oldalán foglalunk helyet, és együtt értünk meg, oldunk meg, alkotunk meg valamit.

És akkor vagyok rossz tanár, ha csak „vesszük” a tankönyv következő feladatát, öncélúan megoldatjuk, és ezzel megelégszünk. Ha lustának és ostobának tekintem az előttem unatkozó diákot, dolgozatírással és ellenőrzőbe írással fenyegetőzöm. Ha formálisan elvégzem a kötelességemet: „leadom az anyagot”, feleltetek, de nem beszélgetek velük őket érdeklő témákról, semmibe veszem emberi igényeiket, nem érdeklődöm igazán irántuk.
Mondja meg nekem valaki, hogyan, milyen mértékegységekkel lehet ez utóbbiakat mérni?

Ha visszagondolok saját diákéveimre, még több évtized után is világosan emlékszem, kik voltak jó tanáraink. Arra a kérdésre, hogy miért voltak azok, először természetesen közhelyek jutnak eszembe: mert jól tudott magyarázni, igazságos, következetes volt. Már ezeket sem lehet igazán mérni. De ha őszintébben belegondolok, nem ezek voltak a legfontosabbak. Cs. bácsit azért szerettük, mert szelíd volt, mindent elnézett nekünk. V. tanár úr eleganciájával, kiállásával imponált. É. néni abszolút nőies volt, hamiskás mosolyát szerettük. R. néni pedig elvitathatatlanul a második édesanyánk volt, teljesen megbízhattunk benne. Ha mérték volna valakik, Cs. bácsit rossz tanárnak minősítették volna, mert sokszor elbeszélgettük az órákat, és hagyta, hogy puskázzunk. R. nénit ósdi, tyúkanyós módszerei miatt sorolták volna hátra.

Attól tartok, bele kell nyugodnunk, hogy a tanári munka mérhetetlen, számokkal ki nem fejezhető. Ami nem jelenti azt, hogy nem minősíthető. Leginkább tanítványaink minősítenek bennünket. Ez persze nagyon szubjektív, de ha egy tanárról összesítenénk több év több tucat diákjának a véleményét, abból eléggé reális képet kapnánk.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.