hó elején

Ül Lujzi mellettem az ágyban, néha idejön megpihenni, majd percek múlva ismét továbbáll, képtelen a hosszas pihenésre, örök nyughatatlanságban rója apró macskaléte állandó köreit.

Pont mint én. Sok a hasonlóság köztünk, ráadásul – macskától szokatlanul – utánoz és reprodukál.

Én is ugyanazokat a köröket futom másfél, két évtized óta. Mindig ugyanazok a dolgok szerepelnek a listáimon. Ugyanaz a tíz évvel ezelőttin, mint a mostanin.

Semmi sem változott, és nem tudom, hogy mi a jó eget csináltam közben….

Minden dolog, amire vágyom, csak tőlem függ. Az én akaraterőmről, ami ezek szerint mindennel kapcsolatban működik, csak a saját vágyaim teljesítésénél tűnik el úgy, mintha sosem lett volna. Gyenge jellem lennék tehát? Vagy mire én jönnék a sorban, már “nincs erő, és oly szent akarat, hogy hiába sorvadozzunk egy átoksúly alatt?”

Mindenesetre ma már végre február van, vége a karácsonytól tegnap éjfélig tartó mocsárlétnek, ingoványnak, szürkeségnek, lehúzó időszaknak.

Tegnap lezajlott a szalagavató is, boldogan tűztem fel a szalagokat, volt kontyom is, így végre lesz olyan kép is rólam, ahol nem csak a felborotvált tarkóm látszódik.

Megvolt a kt-tanács választás is, sajnos nem lettem tag, pedig vágytam rá, igazán testhezálló feladat lett volna, de a tantestület harmada rám adta a szavazatát, amit csodálatosnak, nagyon jólesőnek érzek. Tudom, hogy ez akkor, amikor valaki felvállalja a konfliktusait, majd végig is viszi őket, mekkora gesztus.

Voltunk az osztállyal is színházban, végre sikerült olyan darabot (Harmadik Hullám, Bárka) választani, amely mindenkinek tetszett, sokkolva voltak tőle, és már meg is vettük a következő darabra a jegyet, beírattam őket tánciskolába, megyünk nyolcadik kerületi Tolerancia-sétára, Zsinagógába, és még rengeteg program vár minket ebben a félévben.

A férjemet előléptették, IT igazgató lett, így igazán nincs okunk panaszra, igazán szép évkezdetet zárunk.

Elégedett és boldog is lehetnék – de, és erre tegnap jöttem rá, nekem saját magammal van bajom, magammal nem vagyok kibékülve.

“Senki szeretete, szerelme nem tudja befoltozni a lyukat ha nem szereted önmagadat.” – írja Nezsi, és bólogatok.

Pedig nem állt pisztollyal a hátam mögött senki, hogy vágassam le a hajam, csináljam ezt vagy azt – mind az én döntésem volt. Még akkor is, ha nem döntöttem, csak sodródtam.

Most, hogy végre február van, lezárult egy csomó minden, akkor bele is kezdek abba, amit mindig is szerettem volna.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.