one (wo)man show

Tanárként én mindig is úgy gondoltam, hogy nemcsak a szaktárgyi órákat kell kiválóan megtartani, hanem azt is el kell tudni érni, hogy a diák kellemesen érezze magát, amikor részt vesz rajta, nevessen sokat, legyen boldog. Épp ezért rengeteget poénkodtam mindig, és csak mostanában kezdtem magamon érezni azt, hogy már akkor is  poénkodok, amikor semmi kedvem nincs hozzá – gondolván ezt várják el tőlem, ez hozzátartozik a rólam kialakult képhez.

Egyszerűen belefáradtam az állandó viccelésbe, harsánynak kezdtem érezni azt, ami előtte csak vidámság volt.

Megerősített ebben az, hogy  nem minden osztály vevő a fentebbire, és ha az ember azt érzi, hogy egy osztály nem érez rá a humorára, illetve sokszor nem is érti azt, akkor hajlamosabb először még jobban ráerősíteni erre a vonalra, mert mindenki magában keresi először a hibát. Könnyen kitalálható a végeredmény: az ember görcsös lesz, ráfeszül, és végül megutálja magát a tehetetlenségéért.

Pedig lehet, hogy csak nem kompatibilisek egymással, és egy másik emberrel ők is, én is kiválóan működnénk együtt.

Ekkor az ember megrázza magát, lélekben feladja, majd  megpróbál ismét önmaga lenni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.