Békés Ünnepet Mindenkinek!

Rainer Maria Rilke: A nyolcadik elégia

Tárt szemmel szemlélik az állatok

a Nyitottat. Csupán a mi szemünk

fordult visszára, s áll létünk szabad

kijárata körül, mint egy kelepce.

Mi van kívül, nem tudjuk, csak az állat

képéről, hiszen már a csecsemőt

megfordítjuk, hogy váltig csak a formát

lássa – nem a Nyitottat, ami oly mély

az állat arcán. Nem tud a halálról.

Azt csak mi látjuk. De a szabad állat,

az más: mögötte rejlik pusztulása,

s előtte – Isten; s ha vonul, örök-

létben vonul, mint a vizek vonulnak.

De elénk soha, egy napra se tárul

a tiszta Tér, amelyben a virágok

örökké nyílnak. Mindig a világ,

soha nincs anélkül a Sehol:

a tiszta, ellenőrizetlen, mit az ember

beszív, s nem hajszol, csak tud végtelen.

A gyermek néha elmerül belé, de

kirántják. S egy-egy haldokló is az.

Mert holtunkban nem látjuk a halált már,

s túlra nézünk, tán nagy állat-szemekkel.

Szeretők – ha nem leplezné a másik – 

a közelében vannak és csodálják…

Rájuk nyílik, szinte véletlenül,

a másik mögül… De senki se jut túl

a másikon, s rázárul a világ. 

Mindig a létre lesve, tükrözését

látjuk csak rajta, a lényünk takarta

Szabadságnak. Vagy hogy ránk néz nyugodtan,

keresztülnéz rajtunk egy néma állat.

És ez a Végzet: szemben állni, mindig

csak így, és soha másként, egyre szemben.

Volna csak némi emberi tudat

a nyugodt állatban, mely másfelé

tartva jön szembe – vonulása vissza-

sodorna minket. De számára léte

végtelen, gáttalan, ön-létezése

módján nem töpreng: s mint látása: tiszta.

Hol mi jövőt: a Mindent látja ő ott,

s magát a Mindenben, örök-üdvözülten.

És mégis él az érző-meleg állat

szivében egy nagy bánat súlya-gondja.

Benne is ott lappang az, ami minket

gyakran eláraszt – az emlékezés,

hogy amiért törekszünk, valaha

közelebb volt, meghittebb, s ölelése

végtelen lágyabb. Itt minden külön-lét:

ott lélegzet volt. Az első után

széljárta, hitvány ez az új hazája.

Ó, milyen boldog a parányi lény,

mindig az ölben marad, mely kihordta;

ó, boldog szúnyog, mely belül repes még,

ha nászát üli is; mert minden Öl.

S nézd, csak fél-biztonságú a madár,

mely lénye szerint kintet s bentet ismer,

mintha csak etruszk lélek volna, egy

halotté, kit egy kőűr fogadott be,

de nyugvó teste rajta a födél.

S mily döbbent, kinek repülnie kell,

s ölből eredt! Önmagától riadtan

csapong a légben, ahogyan a csészén

fut végig a repedés. Így cikázik

a denevér az este porcelánján.

S mi, nézők, mindig, mindenütt a minden

felé fordulunk, soha kifelé!

Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik.

Újra rendezzük. S mi is szétesünk.

Ki fordított meg így, hogy bármit is

teszünk, olyanok vagyunk, mint aki

épp útra kél? Ahogy az visszanéz

a végső dombról, ahonnét utolszor

föltárul völgye még, s áll, tétovázik:

úgy élünk mi, örökös búcsúzásban.

Fordította Rónay György

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.