napi hála

31 dec 2013

meglátni  a szépséget és a jót mindenben

hálát adni minden nap a jó dolgokért:

– elindult mégis a mosógép, megspóroltunk egy csomó pénzt, idegességet, időt

– lezárult a másfél éve húzódó procedúra

– nem borult rám a forró babgulyás

– csodálatos a körömvirágos-csalános fürdőgolyó

 – a betegség miatt ajándékba kapott színházjegyekért, amelyekkel megvalósíthatom azt a régi álmomat, hogy szilveszterkor színházba menjek!

 – a KIK-ben vásárolt kis barna táskáért (nekem egyre inkább a kis barna a kis fekete)

 –  azért, hogy mindjárt vége van ennek az évnek!  

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

luc

31 dec 2013

Tűlevél erdőben gázolok, a lakás minden szegletébe jut belőle. 

El ne felejtsem feljegyezni, hogy jövőre csakis ezüst-vagy nordmann fenyőt vegyünk!

Nem nagyzolási hóbortból, csak azért, mert a december elsején a suliban levágott ezüst fenyő gallyak még egyetlen tűlevelet sem hullattak, míg a december 22-én vásárolt luc már a fentebbit produkálja. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szülőfalum

27 dec 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

mű és hó

27 dec 2013

Még az előző bejegyzéshez tartozik: nekem sajnos hó nélkül nem sikerül ráhangolódnom a karácsonyra. 

És bármennyire is próbáltam megszeretni a műfenyőt, (álmomból felkeltve is sorolom minden előnyét) nem megy. 

Még azt is tudom, hogy az illúzióra a műfenyőhöz kapható fenyősprayvel is rá lehet erősíteni, de akkor sem. 

Menthetetlenül régimódi vagyok. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

falun

26 dec 2013

Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki. 

Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva. 

Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei. 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés. 

Van benne nyilván valami “kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok. 

Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek. 

Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz. 

Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent. 

Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél. 

Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig. 

Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését. 

Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.

Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről. 

Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.

Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását. 

Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.

Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától. 

Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett. 

Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés. 

De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat. 

Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot. 

És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni. 

Én nem ilyen világot akartam.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

De senki se jut túla másikon, s rázárul a világ. 

Mindig a létre lesve, tükrözését

látjuk csak rajta, a lényünk takarta

Szabadságnak. Vagy hogy ránk néz nyugodtan,

keresztülnéz rajtunk egy néma állat.

És ez a Végzet: szemben állni, mindig

csak így, és soha másként, egyre szemben.”

Rilke sorai jártak végig a fejemben, miközben olvastam Jonathan Franzen Szabadság című kötetét. 

Egészen biztos vagyok abban, hogy sosem olvastam még ennyire zavarba ejtően jó könyvet. 

Abban is, hogy még sosem olvastam olyan könyvet, amelynek minden sora igaz. Még az is, ami éppen az ellenkezője annak, mint ami az előző oldalon volt igaz. 

Mintha minden pillanatban más és más rész kerülne nagyító alá, s azzal, hogy fény vetül rá, mintha rögtön is igazzá válna, hitelesítené magát. 

Az átlag szürke helyett a tényeknek, motivációknak hirtelen kontúrja lesz, s ez az élesség fájdalmasan pont oda szúr, ahová kell, ahol a legjobban fáj – de nem metszi ki azt, mint jó sebészkés, hanem csak megforgatja benne, hogy a felerősödő fájdalom által értelmet nyerjen a létezés.

Nincs még egy könyv, amelynek ennyire hálás lettem volna a 635. oldal alján azért, hogy nem hagyott nyitott kérdést, hanem elvarrta a szálakat. 

Nincs még egy, amelynek annyira örültem volna, mint ennek, hogy nem úgy ért véget, mint véget kellett volna érnie – mert csak így érhetett véget, így lett teljes, így állt össze az addig csak darabjaiban létező kirakós. 

Nem volt banális, nem volt brutális ez a vég. Hétköznapi és gyönyörű volt. Emberi volt. Nem vette el a hitet, a reményt, megmaradt hitelesnek a regény egészéhez. 

Végre egy regény, amelyet nem akarok megfejteni, a világ elé tárni az én értelmezésemet, mert tudom, hogy mindenki más értelmezése épp annyira tökéletesen igaz lenne rá. 

Számomra jelen pillanatban ez a világ legjobb, legszebb nagy regénye, amelynek egyetlen szereplőjét sem szeretem, mert mindannyian mi vagyunk, és borzalmas látni, hogy milyenek is vagyunk nagyító alá helyezve. 

Visszataszító és felemelő egyben ahogyan küzdünk a szabadságért, amelyet viszont csak akkor kaphatunk meg, ha mások kárára akarjuk azt. 

Történtek hibák. 

S végül aztán a nehezen megszerzettel ne tudjunk élni, és a pokolba kívánjuk még azt is, mikor először fogant meg bennünk a vágy, hogy szabadok legyünk. 

Szünet, pihenés, vakáció, elvont filozófiai fogalom, jog,magány? 

Mert ugyan mit is jelent manapság az a szó, hogy szabadság? 

Az én válaszom (az egyik lehetséges) ott van Rilke soraiban. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Rainer Maria Rilke: A nyolcadik elégia

Tárt szemmel szemlélik az állatok

a Nyitottat. Csupán a mi szemünk

fordult visszára, s áll létünk szabad

kijárata körül, mint egy kelepce.

Mi van kívül, nem tudjuk, csak az állat

képéről, hiszen már a csecsemőt

megfordítjuk, hogy váltig csak a formát

lássa – nem a Nyitottat, ami oly mély

az állat arcán. Nem tud a halálról.

Azt csak mi látjuk. De a szabad állat,

az más: mögötte rejlik pusztulása,

s előtte – Isten; s ha vonul, örök-

létben vonul, mint a vizek vonulnak.

De elénk soha, egy napra se tárul

a tiszta Tér, amelyben a virágok

örökké nyílnak. Mindig a világ,

soha nincs anélkül a Sehol:

a tiszta, ellenőrizetlen, mit az ember

beszív, s nem hajszol, csak tud végtelen.

A gyermek néha elmerül belé, de

kirántják. S egy-egy haldokló is az.

Mert holtunkban nem látjuk a halált már,

s túlra nézünk, tán nagy állat-szemekkel.

Szeretők – ha nem leplezné a másik – 

a közelében vannak és csodálják…

Rájuk nyílik, szinte véletlenül,

a másik mögül… De senki se jut túl

a másikon, s rázárul a világ. 

Mindig a létre lesve, tükrözését

látjuk csak rajta, a lényünk takarta

Szabadságnak. Vagy hogy ránk néz nyugodtan,

keresztülnéz rajtunk egy néma állat.

És ez a Végzet: szemben állni, mindig

csak így, és soha másként, egyre szemben.

Volna csak némi emberi tudat

a nyugodt állatban, mely másfelé

tartva jön szembe – vonulása vissza-

sodorna minket. De számára léte

végtelen, gáttalan, ön-létezése

módján nem töpreng: s mint látása: tiszta.

Hol mi jövőt: a Mindent látja ő ott,

s magát a Mindenben, örök-üdvözülten.

És mégis él az érző-meleg állat

szivében egy nagy bánat súlya-gondja.

Benne is ott lappang az, ami minket

gyakran eláraszt – az emlékezés,

hogy amiért törekszünk, valaha

közelebb volt, meghittebb, s ölelése

végtelen lágyabb. Itt minden külön-lét:

ott lélegzet volt. Az első után

széljárta, hitvány ez az új hazája.

Ó, milyen boldog a parányi lény,

mindig az ölben marad, mely kihordta;

ó, boldog szúnyog, mely belül repes még,

ha nászát üli is; mert minden Öl.

S nézd, csak fél-biztonságú a madár,

mely lénye szerint kintet s bentet ismer,

mintha csak etruszk lélek volna, egy

halotté, kit egy kőűr fogadott be,

de nyugvó teste rajta a födél.

S mily döbbent, kinek repülnie kell,

s ölből eredt! Önmagától riadtan

csapong a légben, ahogyan a csészén

fut végig a repedés. Így cikázik

a denevér az este porcelánján.

S mi, nézők, mindig, mindenütt a minden

felé fordulunk, soha kifelé!

Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik.

Újra rendezzük. S mi is szétesünk.

Ki fordított meg így, hogy bármit is

teszünk, olyanok vagyunk, mint aki

épp útra kél? Ahogy az visszanéz

a végső dombról, ahonnét utolszor

föltárul völgye még, s áll, tétovázik:

úgy élünk mi, örökös búcsúzásban.

Fordította Rónay György

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ígéret

23 dec 2013

Tegnap volt a téli napforduló, a nap, amelyen a fény legyőzte a sötétséget – innen már csak rövidülnek az  éjszakák. 

Ilyenkor szoktam minden tél közepén jácintot venni, mintegy ígéretként, hogy hamarosan itt a tavasz, él a remény – csodás illata betölti a szobát. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

jövőre

21 dec 2013

Én 30 centis fát akarok szinte díszek nélkül, lippi plafonig érőt megpakolva minden giccsel, hogy hajoljanak le az ágai – a negyedik vita után lett az idei fa 110 centi, erőteljesen “S” alakú görbülettel, az alját le kellett vágni, mert nem bírt megállni – sikerült megint hazahozni a legrondább, senkinek sem kellő csoffatag fát.

De, már megbeszéltük, hogy jövőre én november 30-án megveszem a 30 centis élő fát, és és december elsején feldíszítem szalmacsillaggal, habkarikával és mézeskaláccsal, lippi meg vesz magának plafonig érőt és telepakolja azzal, amivel csak szeretné. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

reflexió

19 dec 2013

Megnéztük újra az Annie Hall-t. A férjem szerint sok a hasonlóság köztem és Woody Allen között.

Például: “A napjaimat kétfelé osztom: a nyomorúságosokra és a rettenetesekre.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Mert túl gyakran kell fodrászhoz járni vele. S bármennyire is tündéri és kiváló kezű fodrásszal is futunk össze, nekem sajnos nem fér bele, (sem időben, sem anyagilag) hogy három hetenként utána igazíttassam a frizurámat. A rövid haj, az ugyanis nem mutat, ha már nő egy picit. Elveszti a formáját, a fazonját, itt lóg, ott lóg belőle, s akárhogy fésülöm, szárítom – nekem sosem fog úgy állni, mint amikor Zsuzsi fodrász szárítja be. 

Különösen fájdalmas a tarkórész, amelyet felborotváltattam, és ahol először csak borostás lett, majd most – a negyedik hónapban – elérte az egy centiméter hosszúságot…

Közben a haj többi része úgy kunkorodik, ahogy neki tetszik, és a sapka alatt úgy áll, mint a szalmakazal…ha épp nem lapul le. 

Reggelre mindig elalszom a hajamat, így iszonyatos mennyiségű hajlakk, hajhab, zselé fogy, hogy valahogyan kinézzen. 

Egy rövid hajjal sajnos én nem tudok sokat kezdeni. Nem lehet besütni, a kis csatok, hajráfok, díszek idiótává tesznek egy diák szemében, az alapfrizura pedig egy idő után unalmas. 

És sajnos, hiába minden ellenkező híresztelés, meg hogy a személyiség elviszi a rövid hajat – de, akkor sem nőies. 

Sajnos. 

Így, ha valaha az életben megnő még a hajam, én tényleg soha, de soha többé nem vágatom le se félhosszúra, se rövidre. 

(sátáni kacajokat kéretik nem hallatni) 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

első karácsony

14 dec 2013

Mindig ilyen karácsonyfára vágytam. 

Egyébként pedig minden egyes lenti sétámnál hihetetlen örömet okoznak a lakások ablakaiban felgyulladó adventi izzók, égősorok, és egyáltalán: mindenféle apró díszítés, mellyel az ember felveszi a harcot a sötétség, a kilátástalanság ellen. Én tényleg mindennek tudok örülni: a mikulásvirágnak, néhány apró ezüst-arany-törtfehér gömbnek, a hazahurcolt sok toboznak, ahogy át-és átpakolászom őket, a Lidl-s vödrös narancsnak, amely eszméletlenül finom és lédús, s pillanatok alatt szegfűszeges illatosítót lehet belőle készíteni, a minden napos iskolai adventi ablaknyitogatásnak..tényleg mindennek. 

De, emberek közé nem vágyom. Néha elábrándozom, hogy milyen jó lenne elmenni egy-egy vásárba, hidegtől kipirult arccal forralt bort inni, kolbászt enni, és nevetve végigrohanni a kézműves termékek során, és boldogan hazajönni, meggyújtani a harmadik gyertyát az adventi koszorún…de, nem érzek elég erőt magamban hozzá, mert minden pillanatban ott motoszkál a bizonyosság, hogy apa nincs többé, és életünk első olyan karácsonya lesz, amelyet nélküle kell eltöltenünk, és ezt még nem tudom, hogyan fogjuk kibírni. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szabadság

13 dec 2013

Azt hiszem, kolléganőmtől az ideális téli szüneti olvasmányt kaptam kölcsön. 

Jonathan Franzen Szabadság című nagyregényét, amelyről eddig mindenki azt mondta, hogy talán a legjobb regény, amit valaha olvasott. 

Benne van minden, ami az elmúlt harminc évben új irányt jelenthetett volna az életünknek, új medret szabott volna a világ fejlődésének, és az  is, hogyan váltották fel mindezt aprópénzre, és lett csak egy kipipálható “trend”. 

S hogy hol a szabadság mostanában? 

Nagyon várom, hogy el tudjam kezdeni olvasni

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ideális

11 dec 2013

Ha minden napom ilyen lenne, mint a mai, akkor szavam nem lenne, megszűnne az örökös lelkiismeret-furdalás, miközben az íróasztalon pakolgatott számonkérések láttán fog időnként el. 

Végeztem egykor, hazajöttem, megebédeltem, majd nekiültem javítani, és öt órakor készen lett a ma íratott dolgozatkupac, így holnap erőteljes és azonnali megerősítést adhatok a diákok munkájára. 

Azt hiszem, ez az a kép, amit egy átlagember a tanárok munkavégzésről elképzel. 

A dolog szépséghibája csak annyi, hogy azért végeztem egykor, mert nem vettem részt a suli által, a Down-kóros gyerekek számára szervezett karácsonyon. 

Különben megint este hatkor végeztem volna. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nagyvonalúság

10 dec 2013

Abból az alkalomból, hogy megnyertük a versenyt, köszönőlevelet írtam a kollégáknak, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy eredmény hátterében sosem csak egy szaktanár áll, hanem ez bizony csapatmunka. 

Ha nincsenek a matekosok, akik rutint adnak a rengeteg versennyel, amelyre folyton járnak, (magyarból összesen négy versenyre lehet nevezni) ha nincs a könyvtár, amely a hátteret biztosítja az állandó mese-és novellaíró pályázatokkal, közös felolvasásokkal, kézműveskedéssel – akkor lehet, hogy nem érünk el ilyen eredményt. 

Érdekes volt a kollégák reagálása. Kivétel nélkül megköszönték az én köszönetemet, és így két dologra jöttem rá. 

Az egyik, hogy a tanári pályán az hiányzik a legjobban, hogy valamikor visszacsatolást kapjon az a munkájára, hogy megköszönjék neki a sokszor a szabadidejéből való önfeláldozást, a másik pedig, hogy sokkal jobb nagyvonalúnak lenni, mert nekem semmibe sem kerül, és a másik sokkal jobban érzi magát tőle. 

Jobb, mint folyton rágódni a miérteken. 

Így, advent idején pedig, mikor csak nő a sötétség karácsonyig, még időszerű is. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

elsők

08 dec 2013

Tegnap eljutottam végre orvoshoz, (nagy csalódás volt, sok időt nem szánt rám a doktornő, úgy látszik, ha nem magánrendelésre megyek, akkor a kutyát sem érdekli az ember…ami azért érdekes, mert az oktatásban ezt nem tapasztalom) ahol az orvos szerint minden tünetem a stressztől van, (ez az itt fáj, ott fáj,zsibbad, hasmenés, betegségek) semmi köze a kávéhoz, és olyan normális a vérnyomásom, amit bárki megirigyelhet. 

A szervezet így védekezik a normálistól, elviselhetőtől jócskán eltérő, magas stressz miatt. Nekem kellene megtanulnom bizonyos stresszoldó technikákat, átgondolnom az életemet….a baj csak az, hogy ahányszor átgondoltam az életemet, felállítottam a kereteit, abban a pillanatban történt valami olyan tragédia, ami fél, uszkve egy évre megint hazavágott lelkileg, és kezdődött elölről megint a mókuskerék…

Már bele sem merek gondolni egy igazán radikális életmód változtatásba, mert ki tudja mivel büntetne cserébe az ég, hogy merem egy kicsit jól érezni magam a világban, merek magammal törődni…mint a görög sorstragédiák hősnői, komolyan. Mindenért megbűnhődöm, minden jóért megvan cserébe a büntetés…

Pedig olyan egyszerűen hangzik: napi ötszöri étkezés, heti három torna, egy kis kardió vagy jóga, nagy séták, sok finom gyógytea, minőségi ételek, a stressztől való függetlenítés….etc. 

Ha ilyen egyszerű, vajon miért nem megy senkinek? 

Ma is felébredtem fél ötkor, azóta próbálom meg elütni az időt. 

Lippi Varsóban, jutalomút a kollégáival, belvárosi luxusszálló, épp reggelizik szerintem. 

Rossz, hogy nincs itt, hiányzik. Minden pillanatban mondanék valamit, kommentálnám az apróbb történéseket…aztán rájövök, hogy nincs kinek, max. Pöttyösék néznek rám furán és morcosan, amiért legkedveltebb foglalatosságukból, a napi huszonhárom óra alvásból kizökkentem őket.

Van azonban pozitív stressz is, amely inspirálóan hat, és amelytől annyira izgatott lesz az ember, hogy képtelen aludni. 

Például az, hogy a hetedikeseim megnyerték az Bolyai országos döntőjét, és max. pontos lett a szóbelire vitt színdarab jelenet! 

Na, az ilyen dolgok miatt marad az ember a tanári pályán.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

koffein

05 dec 2013

Ma miután megittam a második méregerős kávémat, hirtelen bevérzett a szemem, lezsibbadt a bal karom, és azt hittem, hogy helyben kapok valami olyasmit, ami két perc alatt végez velem.

Nagyon megijedtem, úgy érzem, nem én beszélek, nem én cselekszem, hanem valaki, aki épp bennem őrültként tombol. Megváltozott a hangom, elnagyoltak lettek a mozdulataim, és az istennek sem tudtam leállni, lelassítani a lélegzetemet, a kezemet tornáztatva, nyomkodva pedig a jéghideg,merev lilából életteli, meleg, normál színűt csinálni.

Félelmetes volt.

Kinn a levegőn, órák múlva jobb lett, de csak időlegesen. Délután még egyszer visszatért, egyre hevesebb szívdobogással. Közel négy liter vizet ittam meg, hogy semlegesítsem, és valahogyan a vérből, a szervezetből kijuttassam a kávét.

Így tiltottak el tőle, nem ihatok több valódi kávét. 

Vége az én közel négy évtizedig stabil 120/80-as vérnyomásomnak. 

Vége annak, hogy nem kell ilyen jelekkel törődni, mert két nap után úgyis regenerálódik majd a szervezet. 

Visszavonhatatlanul elkezdődött az öregedés? 

Visszavonhatatlanul elkezdődött az öregedés.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

vissza a gyökerekhez

04 dec 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

újra és újra

02 dec 2013

Én csak újra szép, nőies, vonzó, energikus, tökéletesen egészséges és tervekkel teli szeretnék lenni. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum