hegyek között, völgyek között

Jó lenne ezt látni magam előtt, mert azt jelentené, hogy megtettem az utat, fenn vagyok a csúcson, és megpihenhetek. Majd szépen lesétálnék, és a lefelé tartó út már jóval könnyebb lenne azzal a tudattal, hogy végigvittem, én győztem. 

Az igazság az, hogy a jelen helyzet pont ennek a fordítottja. Igazából a hegy lábánál állok, és még előttem a kihívás, az út, amely piszok nehéz lesz. Persze az is igaz, hogy mindannyian csak nyernénk azzal, ha sikerülne – ha nekem jó, akkor másnak is körülöttem. 

A férjem szerint nemes egyszerűséggel lusta vagyok, elkényelmesedtem – és persze hogy igaza van. 

(Néha azért jó lenne, ha azt is mondaná, amit hallani akarok, nem csak azt, ami igaz….)

Ha már én nem vagyok képes önreflexióra, akkor ő megteszi helyettem azt. Tudtátok, hogy a portfólió egyik legfontosabb eleme ez az előbbi? Vajon hogyan lehet az ember objektív magával, hogyan ítélheti meg érzelmek nélkül azt, amit csinált? 

De, lassan elkanyarodom. Lusta, kényelmes, és senki ne arra gondoljon, hogy nem tip-top a lakás, nincs minden merőleges párhuzamosan, vagy épp a munkában lenne elmaradásom. 

Nem, én magammal vagyok lusta és kényelmes, és egy csomó jó dologról maradok így le. 

Eleinte kevéssé zavart, hogy lemondok programokat, melyeket én kutattam fel, megküzdöttem azért, hogy bejussak, majd lazán legyintettem, elkezdtem keresni a kifogásokat, hogy miért nem, és végül nem mentem el. Pedig kellett volna, előrevitt volna szakmailag, kibillentett volna az épp aktuális apátiából, más nézőpontot mutatott volna – én túlságosan ráálltam a centrálásra. 

Azt hiszem, egy jó időre elvesztettem a humoromat, a spontaneitásra való készségemet és úgy nagyjából mindent, amit nekem a kreatív ember jelent.

Nem akartam én körbenézni, meglátni, amit úgyis tudtam. De, a napokban annyi hatás ért, hogy bele kellett néznem abba a tükörbe, vagy a fényképezőgép kamerájába, és  el kellett gondolkodjam, tényleg így akarom-e még, mikor pár évvel ezelőtt még enyém volt a világ, sokan irigyeltek, felnéztek rám, minta voltam, választási lehetőség, alternatíva. 

Most pedig azt vettem észre, hogy a világ elhúzott mellettem, én pedig erősen kapkodva veszem a levegőt a magassarkúban – négy év után először.  Ez a kapkodás egyébként is jellemző – és a következményei is. Az összetört dolgok, a félig meghallott kérdések, a félig megoldások, az egyszerre a négy dologra párhuzamos figyelés. És hogy nem várom meg, amíg a kérdés elhangzik, vagy sokkal több információt adok, mint amit kérdeztek. 

Hogy mindig kiadom az információt, zúdítom rá,  mikor hagyhatnám nyerni is a másikat. 

Én nem akarom, hogy csak ezzel azonosítsanak. 

Nekem mindig a nyugodt, megfontolt ember volt az ideálom, aki maga körül is nyugalmat teremt – de én csak vibrálok, kapkodok össze-vissza. 

Mindig a letisztult formavilágú, bizonyos esetekben már szinte monokróm öltözetű, sok embernek már szinte túl egyszerű, elegáns, önmagával békében élő nő volt az elérendő célom, akit valami méltóság jellemez, akire mindenki felfigyel, aki mellett jó lenni, s tapasztalatom szerint ez mindig együtt jár a csinossággal is. 

Én azt akarom, hogy ez a fentebbi kép legyek én. De még lenn vagyok a völgyben, szoktatom szívem a csendhez és a magaslati levegőhöz. 

2 thoughts on “hegyek között, völgyek között

  1. miert lett sotet a hatter ? igy nehezen olvashato. vartam, hogy irsz az iskolakezdesrol is. nem szeretem hogy ilyen borongos hangulatod van. de hulyen nez ki ekezetek nelkul ez a szoveg! de hat nincs mas klaviaturam, bocsi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.