nehéz és súlyos

Nagyon nehéz szeretni Alföldi-feldolgozását, mert nagyon nehéz szeretni önmagunkat az eltelt huszonhárom év tükrében. Nehéz pátosz , hangzatos szólamok, és a szó hagyományos értelmében vett katarzis nélkül élni. Nehéz, hogy nem történelmi, monumentális keretek között kell előrehaladnunk, s nem látni tetteinkben a távlatot, hanem csak a jelen szűk és sokszor ellentmondásos világában mozoghatunk, beismerni, hogy egy szép szóért,  haszonnal kecsegtető helyzetért azonnal sutba dobjuk az eszméket – bezárva ezzel saját magunkat az általunk kreált börtönbe.

A darab szerzői (Bródy és Szörényi) két egymással teljesen ellentétes úton indultak el huszonhárom évvel ezelőtt, mégis – a fentebbieket végiggondolva – ugyanoda érkeztek.

Én úgy gondolom, Alföldi megragadta a lényeget, ami így hangzik: “unom a politikát”! Ez a központi gondolat szerintem, ezért lettek prózai színészek kiválasztva,itt már nem az andalító, édes, illuzórikus dal a fontos, hanem a PRÓZAI valóság – ennek a feldolgozásnak nem a dalok voltak a középpontjában, hanem a szöveg – ezért lényegtelen az, hogy tud-e például egyik vagy másik színész énekelni. Ami lényeges volt, az mind mondva volt a darabban, nem énekelve, mondhatnám azt is, hogy “kimondatott”.

Fölösleges a 20 évvel ezelőttivel összehasonlítgatni, hiszen megváltozott közben a világ, a szép illúziók (dalok) kora lejárt, maradt a PRÓZAI valóság. 

Alföldi műve kivételesen jó szembesítés az elmúlt 23 évünkről, arról, hogy az egykori szép eszmék hogyan silányultak semmivé, fordultak az ellentettjükre. És csak magunknak köszönhető, a végén a korona/börtön is mi vagyunk – csak nézőpont kérdése, hogy minek látjuk.

 Mint ahogy a győzelem is relatív, és sokszor túl nagy az ára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.