Jó lenne ezt látni magam előtt, mert azt jelentené, hogy megtettem az utat, fenn vagyok a csúcson, és megpihenhetek. Majd szépen lesétálnék, és a lefelé tartó út már jóval könnyebb lenne azzal a tudattal, hogy végigvittem, én győztem. 

Az igazság az, hogy a jelen helyzet pont ennek a fordítottja. Igazából a hegy lábánál állok, és még előttem a kihívás, az út, amely piszok nehéz lesz. Persze az is igaz, hogy mindannyian csak nyernénk azzal, ha sikerülne – ha nekem jó, akkor másnak is körülöttem. 

A férjem szerint nemes egyszerűséggel lusta vagyok, elkényelmesedtem – és persze hogy igaza van. 

(Néha azért jó lenne, ha azt is mondaná, amit hallani akarok, nem csak azt, ami igaz….)

Ha már én nem vagyok képes önreflexióra, akkor ő megteszi helyettem azt. Tudtátok, hogy a portfólió egyik legfontosabb eleme ez az előbbi? Vajon hogyan lehet az ember objektív magával, hogyan ítélheti meg érzelmek nélkül azt, amit csinált? 

De, lassan elkanyarodom. Lusta, kényelmes, és senki ne arra gondoljon, hogy nem tip-top a lakás, nincs minden merőleges párhuzamosan, vagy épp a munkában lenne elmaradásom. 

Nem, én magammal vagyok lusta és kényelmes, és egy csomó jó dologról maradok így le. 

Eleinte kevéssé zavart, hogy lemondok programokat, melyeket én kutattam fel, megküzdöttem azért, hogy bejussak, majd lazán legyintettem, elkezdtem keresni a kifogásokat, hogy miért nem, és végül nem mentem el. Pedig kellett volna, előrevitt volna szakmailag, kibillentett volna az épp aktuális apátiából, más nézőpontot mutatott volna – én túlságosan ráálltam a centrálásra. 

Azt hiszem, egy jó időre elvesztettem a humoromat, a spontaneitásra való készségemet és úgy nagyjából mindent, amit nekem a kreatív ember jelent.

Nem akartam én körbenézni, meglátni, amit úgyis tudtam. De, a napokban annyi hatás ért, hogy bele kellett néznem abba a tükörbe, vagy a fényképezőgép kamerájába, és  el kellett gondolkodjam, tényleg így akarom-e még, mikor pár évvel ezelőtt még enyém volt a világ, sokan irigyeltek, felnéztek rám, minta voltam, választási lehetőség, alternatíva. 

Most pedig azt vettem észre, hogy a világ elhúzott mellettem, én pedig erősen kapkodva veszem a levegőt a magassarkúban – négy év után először.  Ez a kapkodás egyébként is jellemző – és a következményei is. Az összetört dolgok, a félig meghallott kérdések, a félig megoldások, az egyszerre a négy dologra párhuzamos figyelés. És hogy nem várom meg, amíg a kérdés elhangzik, vagy sokkal több információt adok, mint amit kérdeztek. 

Hogy mindig kiadom az információt, zúdítom rá,  mikor hagyhatnám nyerni is a másikat. 

Én nem akarom, hogy csak ezzel azonosítsanak. 

Nekem mindig a nyugodt, megfontolt ember volt az ideálom, aki maga körül is nyugalmat teremt – de én csak vibrálok, kapkodok össze-vissza. 

Mindig a letisztult formavilágú, bizonyos esetekben már szinte monokróm öltözetű, sok embernek már szinte túl egyszerű, elegáns, önmagával békében élő nő volt az elérendő célom, akit valami méltóság jellemez, akire mindenki felfigyel, aki mellett jó lenni, s tapasztalatom szerint ez mindig együtt jár a csinossággal is. 

Én azt akarom, hogy ez a fentebbi kép legyek én. De még lenn vagyok a völgyben, szoktatom szívem a csendhez és a magaslati levegőhöz. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

ez nyár?

25 aug 2013

A nagy nyárimádókat meg végképp nem értem. Abban mi az élvezet, hogy az ember két hónapon keresztül (sajnos már több) kuksol a leengedett redőnyű, bezárt ablakú szobában, ahol éjjel sem lehet pihenni, mert a hőmérséklet nem megy 31 fok alá? Hogy több mint másfél hónapja egy szem eső sem esett, kiégett minden,  és olyan drágaság lesz/van a piacokon, mint még soha? 

Tényleg nehezen tudom megérteni, mi a jó ebben…

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

második évad

25 aug 2013

Kedvenc sorozatom, a Newsroom pedig erőteljesen megváltozott a második évadra. Már a főcím is jelzi ezt, amely sokat visszavett patetikusságából, és sokkal lassabb is lett. Úgy tűnik, hogy az eddigi epizódszerűséget egyre inkább felváltja a több részen át történetmesélés, jobban megismerjük a szereplőket, kontextusba helyezi őket Sorkin, vállalva azt, hogy így a két főszereplő háttérbe szorul egy kicsit.

Ami nekem kevésbé tetszik, hogy teljesen amerikai lett a sorozat, s mivel abszolúte nem foglalkoztam a belügyeikkel, így a számukra életbevágóan fontos ügyek számomra keveset mondanak.

Érdekes ez így, de sajnos már nem sírok minden rész végén.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

egy kép

24 aug 2013

Elmúlt hát  ez is. Az első  szülinap apa nélkül. Az első úgy, hogy nem kiabált be a telefonba, mikor anyával beszéltem, hogy “pusziiiiiiii!”…ép ésszel kibírni nem lehet, hát próbálok nem gondolni rá. Elmenekülök a városból, ne legyen családi ünneplés, mert a fogalom már úgysem azt jelenti, amit régen. Nincs torta, csak jelképes ajándékok, csöndben, minden felhajtás nélkül az erdőben vagyunk kettesben. Visszaviszem lippit a gyerekkorába, kisvasutazunk, sétálunk a Mátrában, megebédelünk egy kisvendéglőben, szétnézünk a Kékesen, sokat fotózunk. 

Végre van igazi közös képünk is. 

Szeretem, ahogyan ezen a képen rácsodálkozunk a világra. Hogy boldognak látszunk rajta.Rajtam például nem látszik, hogy mit gondolok arról, ami körülvesz. Nem látszik a csalódás, a düh, az agresszivitás, hogy számtalanszor átvertek már, és még mindig reménykedem abban, hogy egyszer csak történik valami, és helyreáll a rend a fejekben és a szívekben is.Ez annyira nehéz. Tizenöt éve tanítok hősökről, hétköznapiakról is, magam pedig nem merek azzá válni, hiába tudom, hogy utálni fogom magam érte. Így szimplán csak szeretem, hogy a kép megragadta az örökkévalóságnak azt, ahogyan két ember egy boldog pillanatban egyesül.Remélem, apa is látja valahol, és örül neki. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nehéz és súlyos

21 aug 2013

Nagyon nehéz szeretni Alföldi-feldolgozását, mert nagyon nehéz szeretni önmagunkat az eltelt huszonhárom év tükrében. Nehéz pátosz , hangzatos szólamok, és a szó hagyományos értelmében vett katarzis nélkül élni. Nehéz, hogy nem történelmi, monumentális keretek között kell előrehaladnunk, s nem látni tetteinkben a távlatot, hanem csak a jelen szűk és sokszor ellentmondásos világában mozoghatunk, beismerni, hogy egy szép szóért,  haszonnal kecsegtető helyzetért azonnal sutba dobjuk az eszméket – bezárva ezzel saját magunkat az általunk kreált börtönbe.

A darab szerzői (Bródy és Szörényi) két egymással teljesen ellentétes úton indultak el huszonhárom évvel ezelőtt, mégis – a fentebbieket végiggondolva – ugyanoda érkeztek.

Én úgy gondolom, Alföldi megragadta a lényeget, ami így hangzik: “unom a politikát”! Ez a központi gondolat szerintem, ezért lettek prózai színészek kiválasztva,itt már nem az andalító, édes, illuzórikus dal a fontos, hanem a PRÓZAI valóság – ennek a feldolgozásnak nem a dalok voltak a középpontjában, hanem a szöveg – ezért lényegtelen az, hogy tud-e például egyik vagy másik színész énekelni. Ami lényeges volt, az mind mondva volt a darabban, nem énekelve, mondhatnám azt is, hogy “kimondatott”.

Fölösleges a 20 évvel ezelőttivel összehasonlítgatni, hiszen megváltozott közben a világ, a szép illúziók (dalok) kora lejárt, maradt a PRÓZAI valóság. 

Alföldi műve kivételesen jó szembesítés az elmúlt 23 évünkről, arról, hogy az egykori szép eszmék hogyan silányultak semmivé, fordultak az ellentettjükre. És csak magunknak köszönhető, a végén a korona/börtön is mi vagyunk – csak nézőpont kérdése, hogy minek látjuk.

 Mint ahogy a győzelem is relatív, és sokszor túl nagy az ára.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

teli

20 aug 2013

Félig nyár, félig ősz van az országban, s leginkább ezt a határvonalat, kettősséget érzem én is. Félig még a nyárban, a múltban vagyok, megszokott érzéseimmel, kapaszkodnék az eltelt időbe, s félig már az őszre, a tanévre figyelek. Életemben először nem tudom, hogyan és miképp lesz az év, nem látom magam előtt a vezérvonalat, az irányt, hogy merre és hogyan fog tartani az év. Különös, különös nyáréjszaka ez. 

Talán csak a telihold teszi.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

füle, farka

15 aug 2013

Tíz nappal hamarabb indultak el a gólyák, annyira nem találnak eleséget maguknak. A kert teljesen kiégett, elszáradt minden, szilva viszont rengeteg van, de tényleg olyan sok, hogy folyton letörnek súlya alatt a fák ágai. Virág sincsen, úgy kell gyűjtögetni pár szálat, hogy legyen a sírra, melyen már ott apa neve is – két hónap alatt véglegessé vált minden, már a hagyatéki eljárás is időpontja is megvan, pont a harmadik hónapfordulóra, és péntek tizenharmadikára esik. Már ősszel. Rohamtempóban közeledik az ősz, az eddig ólomlábakon, csigatempóban vánszorgó elviselhetetlen forró napokat, frissebb, kevésbé harsány, de elfoglaltabb napok váltják fel. A fények már szinte tompák, az éjszakák hűvösebbek, s csak azt sajnálom a nyár múltával, hogy nem jutott hamarabb az eszünkbe aszalványokat készíteni, nem úgy mint a spagettiszósz, melyet ma főztünk anyával. Erről persze eszembe jut, hogy tavaly persze jól összevesztünk azon, hogy passzírozni vagy csak darabolni, s csak apának köszönhető, hogy nem vesztünk jobban össze….ma nem történt ilyen, már nincs aki békítgessen, magunkat kell lecsillapítani, türelemre inteni hasonló helyzetben.

Anya, aki sosem dobott ki semmit, már összepakolta a ruháit, hogy átadja másoknak – értelmetlen lenne őrizgetni, míg másoknak segíthet, szolgálhat.

Sokszor néztem szembe ezen a nyáron az értelmetlenséggel, azzal, hogy mi értelme egyáltalán felkelni, csinálni a dolgokat, hiszen bármikor áthúzhatja a sors a terveinket – és nem győződtem meg az ellenkezőjéről, nem kapott el egyszer sem a hurráoptimizmus – azt hiszem, véglegesen letettem arról, hogy a tervek és tettek embere legyek, így sokszor módosítottam menetközben a július eleji terveket, és sok olyan dolog belekerült, ami soha eszembe sem jutott volna.

Megértük az ötödik házassági évfordulónkat is, remélem, ez így is marad mindörökre. 

Már van tanári zsebkönyvem, beírtam a névsorokat, készülök lélekben a következő tanévre, ahol igyekszem majd magamból visszavenni mint osztályfőnök, és előtérbe kerülni, mint szaktanár, mert sok dolog fáj ott, sok bizony. S ahhoz, hogy ne sérüljek érzelmileg, távolabb kell húzódnom.

Nincs pedagógus portfólióm, és nem is látom magam előtt hogyan fog körvonalazódni ez a tanév…talán jövő héten, a két napos évnyitó konferencián megtudom.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Liberace

09 aug 2013

Tegnap a Liberace-film előtt elmondta Fáy Miklós, hogy a forgatás kb. 90%-a Zsazsa Gabor házában történt. Nem tudom, ki mennyire ismeri Liberace munkásságát, valamint a saját maga által “palota-giccsnek” aposztrofált stílust, de ennyi barokk pufók angyalt, aranydíszítést és osztrák hegyikristály-kollekciót, mint Zsazsa házában láthatunk, nincs élő ember, aki kibírja émelygés nélkül – brrrr! 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nyár van, nyár

07 aug 2013

Rettenetesen távolinak és idegennek tűnik az tőlem, hogy volt idő, amikor egész nyáron képes voltam reggeltől estig a napon feküdni, hogy szép barna legyek. Vagy azok nem ilyen brutális nyarak voltak?! 

Nekem csal az emlékezetem, hogy csak ritkán volt harminc fok felett a hőmérséklet, és viszonylag rövid kihagyással, de rendszeresen esett az eső?! 

Gyűlölöm ezt az időt, és azokat is, akik víz mellett vészelik át, meg azokat is, akik a facebook-ra posztolgatják, hogy most kell  örülni a nyárnak, hiszen erre vágytunk! 

Vágyott a halál, az. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

krumplihéj

06 aug 2013

Olyan apró dolgokban nyilvánul az meg, hogy menthetetlenül és örökre vidéki (falusi) maradok, hogy még mindig szenvedek, ha a krumplihéjat a szemétbe kell dobnom.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

heat

06 aug 2013

Nincs és nem is volt olyan szünet, nyaralás – szabadon helyettesíthető esemény – amit jobban vártam volna, mint ennek az ocsmány trópusi hőségnek a végét! Legalább lenne éjszakánként eső! De három és fél hete az sem esett már. 

Állítólag tíz éven belül minden második nyári nap hőségriasztással fog indulni. Ha valóban így lesz, nem kell attól félni, hogy túl sok nyugdíjas lesz.

Mindenesetre egyszerűen jövőre muszáj, be kell szereltetni az egyik szobába a klímát. Az nem állapot, hogy minden éjszaka kettőig, háromig forgolódunk, majd hatkor már felvagyunk, s napközben zombiként lézengünk. 

Kell a pihenés a szervezetnek éjszaka. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum