perspektíva?

Valamikor a rendszerváltás után nem sokkal leszoktak a tanárok arról, hogy “Mit csináltam, merre jártam a nyáron?”- jellegű dolgozatot írassanak a diákokkal. Ekkora vált világossá, hogy a tanár és  diákjainak nyarai közé véglegesen szakadék ékelődött, melynek oka a szülők és a tanár eltérő jövedelmi helyzete és társadalmi státusza volt. 

Holott addig tényleg irigyelt helyzetben voltak a tanárok. Minden korombeli emlékszik a hatalmas pedagógusnapi virágcsokrokra, és a valóban két hónapig tartó nyári szünetre. A magam részéről mindig némi irigységgel tekintettem a tanárgyerekekre, akikkel minden szünetben otthon volt a mamájuk, míg az enyém reggel fél nyolctól dolgozott minden nap, s mire hazaért, már fáradt volt. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne így élni: kiszámítható, biztonságos módon, hiszen a rendszer maga adott volt, ritmusa volt, csak be kellett lépni, elfogadni a szabályokat – működött magától is.

De, mire odakerültem, minden megváltozott persze. A tanári pályának már nem volt presztizse, (pedig mikor felvételiztem, a jogra kevesebb ponttal lehetett bekerülni, mint magyar szakra) pénzt végképp nem lehetett keresni, (emlékszem első fizetésem huszonnégy ezer forint volt, míg az albérletem húszezer) – maradtak a szünetek, mint felmutatható, érdemi dolgok. 

Azonban anyagiak hiányában ezek is csak a kilátástalanság érzését erősítették. Kezdő tanárként sok helyen csak június 15-ig szóltak a munkaszerződések, a nyárra fizetést nem kapott a “gyakornok”, illetve maga a szerződéssel rendelkező tanár is csupán az alapilletményét, mely jóval alacsonyabb, mint az év közbeni. 

Sokan dolgoztak az ismerősök közül nyaranként, ekkor keresték meg a kieső részt, azonban minden “kihalásos” módszerrel működött, ha működött, és nem csődölt be rögtön az első évben a tábor például. 

Mára ezek is megszűntek már, kevesen maradtak ezen a piacon is. 

A napok mostanában gyötrelmesen lassan telnek, nyögvenyelősen múlnak, öröm és biztonság nélkül. Kegyetlen, gyilkos minden nyár, és egyre utálatosabb, ha gyerekkorom nyaraival vetem össze őket. Vagy épp az egyetemi évekével. 

Jó lenne most dolgozni, nem itthon magamat rágva töprengeni, okokat keresni önigazolásul. Mert miközben végtelennek tűnik a nyár, tudom, hogy el fog múlni ez is, mint minden, s ha a végén előveszem magam, hogy mit tudok felmutatni eredményként, csak a semmit fogja markolni a kezem. Ha megíratnák velem azt a dolgozatot a fentebbi címmel, üres lapot adnék be, s egyest kapnék.

Tudom, mert mindig így van. Ezt is gyűlölöm.

One thought on “perspektíva?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.