· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

reggeli készülődés

31 Júl 2013

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

fordulat

29 Júl 2013

“If a person is gay and seeks God and has good will, who am I to judge him?”                                                                                                  Pope Francis 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

azonosul

25 Júl 2013

“Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.” 

Prof. Dr. Bagdy Emőke

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Én ma sokáig bámultam ezt a csodát a konyhaablakban. Olyan megnyugtató, pihentető látvány volt, el is felejtettem, hogy kinn kánikula van.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

41.

23 Júl 2013

Tegnap lett volna szüleim negyvenegyedik házassági évfordulója….mivel sosem ünnepelték igazán, én egészen mostanáig úgy tudtam, hogy ma azaz huszonharmadikán, anya névnapján van, s nem huszonkettedikén…Meg kellett volna ünnepelni legalább a tavalyit, a negyvenediket. 

Durva ez. Nagyszüleim házasságuk ötvenedik évfordulóját is megérték, sőt nem is tudom, talán ötvennégyet is. Szüleim negyvenet. 

Mi, lippivel augusztus kilencedikén ünnepeljük az ötödiket. Vajon nekünk mennyi jut? 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

rend és rendetlenség

21 Júl 2013

Nagyon szeretném elolvasni Polcz Alaine: Rend és rendetlenség című könyvét, de egyelőre csak a Karácsonyi utazásig jutottam. Ebben találtam, így vagyok én is vele: “Szabadulni, szabadulni a tárgyaktól, egyre sürgetőbben érzem. Fölém nőnek, nyomnak, unalmasak, értelmetlenek. Folytonos miértként néznek rám, és gondozást igényelnek. A tárgyak olyanok, mint a kutyák és a macskák, törődni kell velük. Egy macskát sem lehet csak úgy tartani a házban, hogy nem törődsz vele. Az összepiszkolódott, összedobált tárgyak nyugtalanná tesznek. A túl sok ruhától pedig egyszerűen félelem és életundor fog el.” 

A piszoktól, kosztól, a rendetlenségtől mindig undorodtam, de ez a tárgyaktól való szabadulási kényszer az utóbbi években jelentkezett csupán. De, persze muszáj kordában tartanom, nem dobálhatok ki mindent. Bár, a  költözéseknél azért elgondolkodtam. Mi mindentől váltam meg, s még így is mennyi felesleges dolgot cipelek magammal, hordom a múltat, a régi képeslapokat, fotókat, holott az emberek, akiktől kaptam, akik rajta vannak, már rég kikoptak az életemből. Emlék. Az emlékkel mindig együtt jár valami édes-bús fájdalom. De, miért “szenvednék”?  Kinek, miért? 

Én már nem őrzöm a papíralapú emlékeket. 

De, rosszul vagyok a “majd jó lesz még valamire”-féle gyűjtögetéstől is. Majd csak belefogyok/belehízok, egyszer még divatos lesz, jó lesz a rokonoknak, alkatrészt tudok belőle kinyerni, és így tovább…. nem, nem lesz jó, sosem fogod hordani, megeszi a  moly a szekrényben, szétrohad a garázsban, s végül majd zsákokba kerül, és a halálod után másnak lesz vele dolga. S így neki még fájdalmasabb az elválás, mert a tárgyakban benne vagy te is, hiszen érintetted, dolgoztál vele, viselted, tőled kapta karácsonyra, névnapra, s ha kidobod, olyan mintha a személyisége egy darabját semmisítenéd meg…De, még is meg kell tenni. Nem lehet örökké a múltban élni, letűnt korokban, melyeknek emlékeit őrizgetjük, mert a tárgyak hazudnak. Elhitetik, hogy velük teljes a személyiség, de nem bennük élsz tovább, hanem az emberekben, akik gondolnak rád. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

perspektíva?

20 Júl 2013

Valamikor a rendszerváltás után nem sokkal leszoktak a tanárok arról, hogy “Mit csináltam, merre jártam a nyáron?”- jellegű dolgozatot írassanak a diákokkal. Ekkora vált világossá, hogy a tanár és  diákjainak nyarai közé véglegesen szakadék ékelődött, melynek oka a szülők és a tanár eltérő jövedelmi helyzete és társadalmi státusza volt. 

Holott addig tényleg irigyelt helyzetben voltak a tanárok. Minden korombeli emlékszik a hatalmas pedagógusnapi virágcsokrokra, és a valóban két hónapig tartó nyári szünetre. A magam részéről mindig némi irigységgel tekintettem a tanárgyerekekre, akikkel minden szünetben otthon volt a mamájuk, míg az enyém reggel fél nyolctól dolgozott minden nap, s mire hazaért, már fáradt volt. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne így élni: kiszámítható, biztonságos módon, hiszen a rendszer maga adott volt, ritmusa volt, csak be kellett lépni, elfogadni a szabályokat – működött magától is.

De, mire odakerültem, minden megváltozott persze. A tanári pályának már nem volt presztizse, (pedig mikor felvételiztem, a jogra kevesebb ponttal lehetett bekerülni, mint magyar szakra) pénzt végképp nem lehetett keresni, (emlékszem első fizetésem huszonnégy ezer forint volt, míg az albérletem húszezer) – maradtak a szünetek, mint felmutatható, érdemi dolgok. 

Azonban anyagiak hiányában ezek is csak a kilátástalanság érzését erősítették. Kezdő tanárként sok helyen csak június 15-ig szóltak a munkaszerződések, a nyárra fizetést nem kapott a “gyakornok”, illetve maga a szerződéssel rendelkező tanár is csupán az alapilletményét, mely jóval alacsonyabb, mint az év közbeni. 

Sokan dolgoztak az ismerősök közül nyaranként, ekkor keresték meg a kieső részt, azonban minden “kihalásos” módszerrel működött, ha működött, és nem csődölt be rögtön az első évben a tábor például. 

Mára ezek is megszűntek már, kevesen maradtak ezen a piacon is. 

A napok mostanában gyötrelmesen lassan telnek, nyögvenyelősen múlnak, öröm és biztonság nélkül. Kegyetlen, gyilkos minden nyár, és egyre utálatosabb, ha gyerekkorom nyaraival vetem össze őket. Vagy épp az egyetemi évekével. 

Jó lenne most dolgozni, nem itthon magamat rágva töprengeni, okokat keresni önigazolásul. Mert miközben végtelennek tűnik a nyár, tudom, hogy el fog múlni ez is, mint minden, s ha a végén előveszem magam, hogy mit tudok felmutatni eredményként, csak a semmit fogja markolni a kezem. Ha megíratnák velem azt a dolgozatot a fentebbi címmel, üres lapot adnék be, s egyest kapnék.

Tudom, mert mindig így van. Ezt is gyűlölöm.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

vidéki

14 Júl 2013

Azt hiszem, ha a teljes nyarat vidéken tölteném, és semmi mást nem csinálnék, mint az udvart és a kertet tartanám rendben, nem lenne szükségem személyi edzőre. Igen kemény munka ez. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

darvasi

13 Júl 2013

Ami eddig tetszett a Darvasi-könyvben, az most épp annyira idegesít. Beleuntam az öncélú művészieskedésbe, az agyoncsiszolt mondatokba, a rengeteg perverzió állandó jelenlétébe, és a káromkodásokba. Mindazonáltal a könyv zseniális, igazi író a szerző, nála jobban kevesen értik az írás művészetét – de, úgy jártam,  mint két éve a Virágzabálókkal, ezt is abbahagyom most. 

Az is idegesít, hogy a száznyolcvanadik oldalnál járva sem tudom, hogy kik a könnymutatványosok, és miért jelennek meg időnként. Talán ők a halál hírnökei, de nem vagyok benne biztos.(“Kutyánk a halál, okos és hűséges lény. Jár a nyomunkban, őrzi az udvarunkat. S ha üt az óra, a mellünkre fekszik és lenyalja az arcunkról az öröm és a bánat maskaráját. Kinyalja pillantásunkból az összes könnyet, csak hogy az örökkévalóság költözhessen a szemgödrünkbe.”(Darvasi László) )

Halál. Ma egy hónapja halt meg apa, és még mindig nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Minden ébredéskor arra gondolok, hogy ez csak egy rossz álom volt, és mindjárt összefutunk a konyhában, vagy az udvaron. 

A következő másodpercben már tudom persze, hogy nem. Kegyetlen érzés egyébként megszüntetni egy ember számláját, lemondani a telefon előfizetését, törölni őt a közösségi oldalakról….nem kívánom senkinek. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Ilyen regényt olvasok, és el vagyok andalodva egészen. 

A regény jellemzője a baljós, szorongató, lázálomszerű atmoszféra, a véres, erőszakos események nagy száma.A regény egyik fő erénye a csodás elemek nagy mennyisége, a varázslatoknak és az irracionális eseményeknek a kifogyhatatlan bősége. A dolgok nem engedelmeskednek a fizikai törvényszerűségeknek: Jozef Bezdán egy alkalommal pl. egy olyan követ helyez vetélytársa mellkasára, ami annak minden szívdobbanásától nő egy kicsit. Az élet és a halál közötti határvonal sem abszolút egyértelmű, Brazina, a kém pl. képes meghalni és feltámadni, ahogy éppen akarja.A regény meghatározója a kidolgozott, erősen metaforizált nyelv, pl.: „Az egyik pimaszul magasra csapó lángnyelv az istenen is nyomot hagy, igaz, éppen csak akkorát, mint egy holtan született gyerekember szembogara.” „Fájdalmas jajgatásukból jégcsapok lesznek az órán.”Az az irracionalitás, ami a történetekre jellemző, mondatszinten is jelentkezik: a mondat második fele gyakran megkérdőjelezi vagy visszavonja az első felében állítottakat. Ilyen pl.: „A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket. Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.” Vagyis a mondat azt állítja, hogy magukra a csodákra van értelmes magyarázat, vagyis a csodák ésszerűek, ez viszont éppen a csoda lényegének mond ellent.A regény nyelvére az emelkedett, patetikus, máshol kifinomult nyelvhasználat és a visszataszító témák, trágár szavak együttes alkalmazása is jellemző. „Harákolva ballag a ház felé, torkának keserű váladékát kiköpi. Szép és pontos köpés, íve nem lehetne szabályosabb.”A mondatok gyakran egy-egy kisebb anekdotává alakulnak, kisebb történetek embrióivá válnak, pl.: „A kapitány úgy rajong a fiatal fejedelemért, hogy egyszer, legalábbis úgy beszélik, a kardjával szabdalt darabokra egy ügyetlen felhőt, ami árnyékot merészelt vonni a homlokára.”

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

szelekció

08 Júl 2013

Ma bicikliztem egy kicsit, virágcsokrokat kötöttem papámnak, szőlőt tetejeltem, zsákokba pakoltam a nagyszülők egész életükben felhalmozott ruhakészletét (15 nagy zsák lett), elvittem a szelektívbe 315 darab befőttes üveget, beszélgettem két régi ismerős nénivel, olvasgattam is, holnap jönnek bekötni a vonalas telefont – mondhatom, hogy eredményes nap volt. 

Még sok ilyet. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

kész, komplex

07 Júl 2013

Kész, komplex tervekkel készültem még májusban a nyárra. Pontosan tudtam, hogy min és mekkora mértékben akarok változtatni, hogy az ajándékba kapott hat hetet igazi tartalommal töltsem meg.

Aztán meghalt apa, és teljesen összetörtem. Nem számítottak a tervek, hiszen ha minden ilyen váratlanul, kiszámíthatatlanul megtörténhet, akkor minek tervezgetni a jövővel foglalkozni? Nem annak van igaza, aki csak él bele a világba, nem foglalkozik a következményekkel? 

Sokat töprengtem ezen, és úgy gondolom, voltak jelek. De ezek csak utólag értelmezhetőek, s talán csupán az agy korrigálja a történéseket, teszi egy logikus folyamat legutolsó elemévé.

De, ha ez valóban egy sorozat, melynek variálható elemei vannak, akkor van értelme a terveknek. S akkor talán nem kellene veszni hagyni ezt a hat hetet.

Minden szakkönyv szerint egy új szokás kialakításához és rögzüléséhez huszonegy napra van szükség. Az három hét. Nekem kétszer annyi áll a rendelkezésemre. Július nyolcadikától augusztus 18-ig. 

Én semmi egyebet nem akarok, mint végre könnyedebben járni, hogy legyen kedvem kimozdulni, emberek közé menni, lihegés nélkül lépcsőzni, utálkozás nélkül a tükörbe nézni, önuralmat gyakorolni konfliktusos helyzetekben, megcsinálni a minősítő vizsgára a portfóliómat, és nagyobb távlatban ugyan, de jobb ember lenni.

Ennek látok hát neki.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum