apa

Ma először jöttem úgy vissza Pestre, hogy nem apa vitt ki az állomásra.

Érdekes, hogy otthon alig sírom el magam, mert érzem mindenhol a jelenlétét. 

De ahogy kiteszem a lábam, azonnal érezhetővé válik a hiánya, és ahogy tudatosul, hogy ez már mindörökre így lesz – nem bírom ki sírás nélkül.

Egyszerűen érthetetlen, felfoghatatlan ez. 

Vasárnap este még nevetgélünk a telefonban, csütörtök reggel 6.50-kor még beszélünk, hogy ne aggódjon, anyát kiengedték a kórházból, délre otthon lesz, és este ötkor már ott ül a férjem, a kormánymegbízott, és együttes erővel nyugtatnak, ahogy kilépek az emelt szintű érettségiről.

Közben meg mentőhelikopter, rendőrség és a teljes falu szeme láttára. 

6.50-kor még beszélünk, negyed nyolckor még tojást ad az egyik falubelinek, fél nyolckor hívja anya, és már nem veszi fel.

Engem meg nem lehet értesíteni, nem tudhatom meg, csak a végén, mert akkor fel kell függeszteni az érettségit, ha kijövök. 

Mindig ettől rettegtem, hogy valakim érettségiztetés közben hal meg. 

De, azt nem gondoltam, hogy az apám lesz az.

Istenem, istenem, miért hagytál el minket?!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.