a nulla összegű játszma

Természetesen pedagógushallgatóként hosszú félévekig tanított engem is Vekerdy, és bizton állíthatom, sokunkkal majdnem megutáltatta választott hivatásunkat. Az ő interpretálásában minden tanár maga volt a sárkány, aki épp a kibontakozó tehetség útjában áll, s ez utóbbinak, a diáknak, egyszerűen le kell vágnia a szörny minden fejét, s még akkor sincs garancia, hogy nem nő a helyére újabb.

Szóval, négy félév alatt volt időm vitatkozni a Tanár Úr nézeteivel bőven, s a fentebbiek ellenére azért sok kérdésben igazat adok neki. Például abban, hogy igenis, nem mindenki közösségi lény, bár vágyik az oda tartozásra. Mivel az iskola kényszerközösség, amelyben mindennek előre meghatározott, hierarchizált és monoton rendje van, a hétköznapokban nem olyan mértékű probléma ez, mint ami akkor jelentkezik, ha kilépünk a megszokott rendből, ám mégis valamilyen szinten a formális szerkezetben maradunk – a kirándulások világa a “veszélyes” terep.

Abban a pillanatban, hogy felszállunk a buszra, nyilvánvalóvá válik a közösség kapcsolati dinamikája. Az erős emberek, a központi figurák, a “menők”, a hátsó traktusban foglalnak helyet. Legtöbbször mind fizikai adottságok, mind személyiségbeli vonások, illetve az érettség magasabb foka okán vindikálják ezt a kiváltságot. Ők azok, akik választanak, akik nagy valószínűséggel sosem lesznek magányosak életük folyamán, mert van bennük valami plusz, amire épp aktuális közösségük mindig felfigyel majd, és igazi, mély barátság köti össze benne a tagokat, hiszen nagyon hamar kikerül közülük az, aki mégsem odavaló.

Előttük, a közelükben ülnek azok, akik ehhez az előbbi társasághoz hasonlónak érzik magukat, rájuk akarnak hasonlítani, de ők maguk nem képesek azzá válni akikké szeretnének, s ennek gyakran neveltetésbeli okai vannak, melyek mindig személyiségbeli gátlásokat hoznak létre. 

Ahogy haladunk hátulról előre a buszban, egyre inkább az “alkalmi” társulások világába lépünk. Itt a barátság, a rokonszenv nem valódi, de ahhoz elég, hogy az utazás idejére mégse legyünk magányosak. Elvégre -legyünk őszinték – mégis jobb egy másik ember mellett zenét hallgatni, néha megjegyezni, hogy milyen szép a táj –  mint egyedül. 

S a busz belsejében, közvetlenül a tanárok háta mögött ülnek – egyesével, külön-külön – a magányosak, a közösség kitaszítottjai. Ők sem egységesek, vannak akik valóban nem közösségi emberek, nem hiányzik a társaság nekik, de vannak, akik csak nem találják meg a hangot a többiekkel, más kultúrkörből jönnek, más neveltetést kaptak, mint társaik, talán egykék, s nem volt lehetőségük a közösséghez tartozás szabályait megtanulni, kevésbé képesek alkalmazkodni – ők azok, akik teljes szívükből utálják a kirándulásokat. 

Ilyenkor ők még magányosabbak, s az utazás  minden perce kínszenvedés nekik.

Ez az utazás lehet konkrét, de jelképes is. Beletartozik az is, ha valaki úgy érzi, ő már nagyon sok mindent tett le arra a bizonyos asztalra, s a közösség mégsem veszi észre a benne rejlő képességeket, lehetőségeket – nem díjazza azokat, nincs visszacsatolás, pozitív megerősítés, mely egy idő után a motiváció teljes hiányához vezethet, maga után vonva a burn out-szindrómát. 

Ilyenkor az egyén vagy beletörődik, hogy ez van, s talán megváltozik egyszer a helyzet, ő is kaphat majd kitüntetést, vagy magába néz, s önmagában keresi az okát, miért nem díjazza erőfeszítéseit a közösség, melynek mellőzöttsége ellenére is meghatározó tagja, vagy elmegy abból, s megpróbál magának végső elkeseredettségében egy jobbat találni. 

Természetesen itt nem zárul le a játszma, az csak a filmekben opció, hogy egy “utazás” megold mindent. 

Lehet, hogy az új közösség még rosszabb lesz mint az előző volt, lehet, hogy a régi közösség a távozás után döbben rá, hogy volt tagja valójában mit jelentett a számára, mennyire határozta meg az életüket, s mindent elkövet azért, hogy visszaszerezze őt, lehet, hogy a “vándor” jön rá, hogy nem régi közösségével volt a baj, hanem az ő személyiségével.

S ha elfogadja Vekerdy azon tézisét, hogy nem mindenki közösségi lény – akkor a helyzet kihozható egy nulla összegű játszmára, melyben senki sem nyer, senki sem veszít. S ne legyünk nagyképűek, van, amikor ez maga a győzelem. 

6 thoughts on “a nulla összegű játszma

  1. szerintem is szuper írás, csak egy dologgal nem érte egyet:) " és igazi, mély barátság köti össze benne a tagokat…."…szerintem nincs benne a legkevésbé sem igazi, mély barátság..az pont hogy a középső sorok környékén köttetik:)

  2. valóban zseniális írás, felismertem benne magamat is. hála Istennek nekem a következő közösség, az egyetem összehasonlíthatatlanul jobb volt mint a gimi 8 éve 🙂
    annyit még hozzátennék: nem csak a magányos kitaszítottak ülnek elöl, hanem azok is, akiknek hányingerük lesz a buszon utazás közben 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.