romok

30 jún 2013

Mostanában megtalálnak olyan dolgok, mint Bagdy Emőke könyve, és a békásmegyeri Református Templom papjának prédikációja. Tegnap, unokahúgom esküvőjén nagyon szimpatikusnak találtuk őt, gondolkodom, hogy eljárok majd templomba vasárnaponként. Sok dologra ráismerek, sok minden hat a felismerés erejével, sokszor meghatódom, és közben nem érzem magam egyedül, megszólítanak és emberi hangon beszélgetnek velem. 

Mert ez hiányzik legjobban. Hogy szólhassak valakihez, aki nem családtag, eltereli időlegesen a gondolataimat, kizökkent, de ha akarok róla beszélni, akkor meghallgat. 

Most értem meg, hogy a régi falusi közösségnek milyen megtartó ereje volt. Nem hagyták magára az egyedül maradottat, volt idő a gyászra, megélni az első év ünnepeit az eltávozott nélkül. 

Itt nincsenek közösségek, legalábbis nekem sosem volt. 

Pedig muszáj lesz találnom egyet, ahová tartozhatok. 

Sokan írják, hogy igyunk meg egy kávét, de nehéz attól elvonatkoztatnom, hogy ez nem nekem, hanem a helyzetnek szól. Persze, jólesik, de amennyire mennék, úgy lépek vissza rögtön kettőt hátra, ha a megszervezéséről van szó. 

Összedőlt a világom, a romokon üldögélek. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Telnek a napok, lelkileg az egyik rosszabb, mint a másik kategóriába esnek. A gyászhírt követő teljes sokk, tagadás, majd a temetésig tartó kontrollált szakasz után jelenleg a bűntudat, a gyászreakciók szakaszában vagyok. Váratlanul és teljesen szabályozhatatlanul tör elő a sírás, a düh, vagy épp a tehetetlenség érzése, nem tudom az indulataimat visszafogni, leginkább mindent és mindenkit utálok, akinek kicsit is jobb, mint most nekem. Lassan tudatosul, hogy ez végleges és visszavonhatatlan, hogy bármennyire is szeretném, ő már nem fog visszajönni, és SOHA TÖBBÉ nem láthatom, és nem találkozhatok vele. 

Közben nyomaszt a bűntudat, hogy nem vettem komolyan a panaszait, utólag mindenki azt hiszi, hogy összeállt a kép, egyenes folyománya volt a halál egy betegségsornak. De ki gondolná, hogy a hasmenés annak a jele, hogy kezd leállni a szív, mikor áprilisban volt szívultrahangon, terheléses ekg-n, teljes laboron, és mindent rendben lévőnek találtak? Nekem tudnom kellett volna, megéreznem, hogy ez tényleg komoly, tragikus, miközben anya a kórházban feküdt, én pedig emelt szintű érettségiztettem? 

Haza kellett volna rohannom, és nem csak megkérni, hogy menjen el orvoshoz, amit meg is tett? 

Másnap reggel meghalt. 

Egyedül, ő aki világéletében gyűlölte a magányt. Ez fáj a legjobban. Hogy egyedül halt meg. Hogy egyedül kellett szembenéznie a rettenettel, nem fogta senki a kezét, nem úgy távozott, hogy még elmondhattuk volna, mennyire szeretjük. Ebbe tényleg bele lehet őrülni. 

A harmadik, hogy negyvenegy év házasság után anya egyedül maradt. Hogy mi lesz vele, hogy fogom innét segíteni, ha valami baj van, mi lesz az éjszakákkal…Borsodi kis faluban képtelenség házat eladni, akármennyire is két éve lett felújítva….

Mindig rettegtem a júniustól, ez a tragédiák hónapja számunkra. Végre, ez az utolsó napja. 

Tudom, nem naptárfüggő.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

apa

26 jún 2013

Ma először jöttem úgy vissza Pestre, hogy nem apa vitt ki az állomásra.

Érdekes, hogy otthon alig sírom el magam, mert érzem mindenhol a jelenlétét. 

De ahogy kiteszem a lábam, azonnal érezhetővé válik a hiánya, és ahogy tudatosul, hogy ez már mindörökre így lesz – nem bírom ki sírás nélkül.

Egyszerűen érthetetlen, felfoghatatlan ez. 

Vasárnap este még nevetgélünk a telefonban, csütörtök reggel 6.50-kor még beszélünk, hogy ne aggódjon, anyát kiengedték a kórházból, délre otthon lesz, és este ötkor már ott ül a férjem, a kormánymegbízott, és együttes erővel nyugtatnak, ahogy kilépek az emelt szintű érettségiről.

Közben meg mentőhelikopter, rendőrség és a teljes falu szeme láttára. 

6.50-kor még beszélünk, negyed nyolckor még tojást ad az egyik falubelinek, fél nyolckor hívja anya, és már nem veszi fel.

Engem meg nem lehet értesíteni, nem tudhatom meg, csak a végén, mert akkor fel kell függeszteni az érettségit, ha kijövök. 

Mindig ettől rettegtem, hogy valakim érettségiztetés közben hal meg. 

De, azt nem gondoltam, hogy az apám lesz az.

Istenem, istenem, miért hagytál el minket?!

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

buszos

26 jún 2013

Miskolc környékén minden busz menetrendje úgy van meghatározva, hogy még véletlenül se érjék el a Budapestre menő vonatokat, így az utasok a leengedett sorompóknál figyelhetik, hogyan robog el előttük a kiválasztott szerelvény. Van ellenben minden faluban egy-két olyan ember, (régi Volánosok?) akik jó pénzért kivisznek a vonathoz. Mivel csak velük lehet elérni azt, így egyre kevesebben utaznak a menetrend szerinti buszokon, így kihasználatlanságra hivatkozva egyre többet szüntetnek meg belőlük, így munkába sincs mivel járni. Na, ki jár jól ezzel az egésszel?

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

itthon

25 jún 2013

Most, hogy itthon vagyok, a falutévével szórakoztatom magam. Figyelemmel kísérem a gólyapár és kicsinyei sorsát, a közfoglalkoztatottak által művelt konyhakert fejlődését, és az imént végignéztem az évzárót. 

Szürreális élmény volt látnom egykori tanáraimat, iskolámat, és szembesülni azzal, hogy milyen pici is valójában az a tornaterem, ahol nyolc éven keresztül minden nap sportoltam valamit. 

Furcsa volt, hogy az egész nyolc évfolyamon mindössze kilenc kitűnő volt, és nézve értettem meg azt, hogy mekkora mázlim volt a szüleimmel, nagyszüleimmel,  hogy ebből a sokszorosan hátrányos helyzetű kis borsodi faluból – az ő támogatásukkal, áldozatukkal – eljuthattam oda, ahol most vagyok. 

Mert nekik mindig fontos volt az, hogy nekem a legjobb legyen. 

Megszakad a szívem.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

intro

17 jún 2013

A szív segédigéi– bevezetés a szépirodalomba –

Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.

Ludwig Wittgenstein

Előszó

A manapság írt történetek mind nagyon szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak. Csak bevezetésük nincs. Ezért határoztam el, hogy ezt a történetet úgy írom meg: igényeljen bevezetést.

Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla vissza nem változik azzá a bárgyú szótlansággá, amellyel a halál hírére reagáltam.

Igen, dologra!, mert az igény, hogy anyámról írjak, néha nagyon váratlanul jelentkezik ugyan, de nagyon bizonytalan is, vagyis erőltessem meg magam, nehogy egyszerűen és pillanatnyi kedvem szerint egyetlen betűvel püföljem tele a papírt, m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m

Nem használom a nyelvet, nem akarom felismerni az igazat, és még kevésbé azt Önök elé tárni. Az sem jut eszembe, hogy megnevezzem a világot, következésképp az ég világon semmit sem nevezek meg, hisz néven nevezni annyi, mint a nevet örökösen feláldozni a megnevezett dolognak…

Nem beszélek; de nem is hallgatok: s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. – Itt talán kurziválható volna minden… A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! mmmm m m A férfiember búját nem tárja a világnak.

Megrémülök, közben megint jól érzem magam: nem fáj a múló idő.

Ami ilyen pillanatban a legrosszabb volna: bárki részvéte, csak egy tekintet, egy szó is. Rögtön másfelé nézni, vagy elhallgattatni a szólót, mert kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatatlan, amit épp átélek: csak úgy hihetem, hogy az iszonyat értelmes és igaz. Amint beszélni kezdenek róla, tüstént elfog megint az unalom, máris tárgytalan megint az egész. Itt-ott mégis emlegetem ennek-annak anyám halálát, pedig nincs értelme, s mérgelődöm, ha az elbeszélésemhez megjegyzéseket mernek fűzni. Olyankor tudniillik leginkább azt szeretném, ha elterelnék a figyelmemet, és ugratnának valamivel.

Legutóbbi filmjében, például, James Bond áthajította a lépcsőkorláton az ellenfelét, aztán azt kérdezték tőle, meghalt-e az illető, ő meg azt mondta: „Hát, remélem!” – mire én megkönnyebbülten nevettem. Halál- és hullavicc engem végképp nem zavar, még jól is esik meghallgatnom.

Vagyis azért hébe-hóba „kiborultam”: hirtelen szétestek a mindennapos elképzelések, a különben is csak évek-évtizedek óta iksszer eldarált kezdeti elképzelések ismétlései, aztán sajgott a tudatom, akkora űr támadt benne… Ez már elmúlt, már nem borulok ki. Ha írok, szükségképpen múltról írok, már olyasmiről, amit letudtam, arra az időre legalábbis le, amíg írok. A könyv bármiről szól is, érződjék benne egyfajta könnyedség, mely arra emlékeztet, hogy a mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem igény ésadomány.

Irodalmat csinálok, mint máskor is, emlékező- és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva. A világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle, mondja Mallarmé. Még csak nem is szégyenkezem; belenyugodtam, hogy olyan legyen az arcom, amilyennek a könyveim mutatják. Ezen változtatni fogok.

A szövegben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt, Apáti Miklós-, H. C. Artmann-, Babits Mihály-, Donald Barthelme-, Georges Bataille-, Thomas Bernhard-, Jorge Luis Borges-, Albert Camus-, Anton Csehov-, Dsida Jenő-, Füst Milán-, Hajnóczy Péter-, Peter Handke-, Illyés Gyula-, Jelenits István-, Juhász Ferenc-, Valentyin Katajev-, Kormos István-, Kosztolányi Dezső-, Lautréamont-, Stéphane Mallarmé-, Mándy Iván-, Mészöly Miklós-, Molnár Ferenc-, Robert Musil-, Orbán Ottó-, Ottlik Géza-, Szabó Lőrinc-, Szt. Pál-, Blaise Pascal-, Pilinszky János-, Arthur Rimbaud-, Jean-Paul Sartre-, Ronald Sukenick-, Lev Tolsztoj-, Georg Trakl-, Vas István-, Vasadi Péter-, Várady Szabolcs-, Weöres Sándor-, Ludwig Wittgenstein-idézetek vannak.

Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem.

Kelt Budán, június 16dikán

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

nem gondolkodni

16 jún 2013

Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy gyűlölöm most az egész világot. Ezt a kort, a személyes helyzetemet, a tehetetlenséget.

Az olyanokat is, mikor tehetséges emberként azon kell görcsölnöm, vaj`h lesz-e valaki, aki engem választ, és hozzám akar majd járni szakkörre….

Bár tudom, a bölcsészek csak szórakoztatásra valók. 

Talán jobb lett volna egy matekos vagy kémiás osztályfőnök nekik. 

Csak nem gondolkodni. Csak nem gondolkodni. 

Hideg fej, faarc. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

DOB ÉS TÁNC / WEÖRES SÁNDOR

csönd

béke

csönd

béke

fény

csönd fénye

béke csöndje

fény békéje csönd

fényes csönd béke

csönd béke fény

béke csöndes fénye

fény csöndje

csönd csöndje fény fénye béke

csönd fény

lombban kő

csönd köve

kövön fény csöndje

kőben csönd béke

kő békéje béke köve lombban

csönd fényes béke

kő lombban fény

kút csöndje fű

kútra hajló béke csönd

kút békéje inda

fű inda kő

lomb hintája kúton

fény ingája kútban

csönd dajkája

csepp

csepp

kút cseppje

cseppek csengő csöndje

csönd cseppje fény

kút habja kő lombja

fény csöndje béke

szél víz föld

kis patak irama

fény halmai

föld keblei

kút karjai

kő lábai

víztüdejü szél

lombtorkú csönd

fűruháju fény

kőarcú béke

reggel

dél

este

éj

hajnal karéja

dél sziklája

alkony karéja

éj sziklája

csönd

béke

fény hímzése

hab szövése

szél fonása

füst rovása

tűz írása

örökös szálak verejtéke

orsó

koporsó

kop

kop

harkály

óriási csönd órája

sok külön kis csönd ingája

kövön gyík

fénylő néma bálvány

béke veled

szeretőd lappang

virágzó ág rejtekében

párod rejlik

minden kapu hajlatában

rend

ünnep

béke

rend köve

ünnep lombja

csönd füve

béke kútja

szállj békés lomb csöndje

fényes ünnep ága lengj

ima irama

unalom fénye

csönd ünnep béke rend szállj

ima fény ünnnep lengj béke

fény csönd

béke

csönd

csönd

béke

béke

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Természetesen pedagógushallgatóként hosszú félévekig tanított engem is Vekerdy, és bizton állíthatom, sokunkkal majdnem megutáltatta választott hivatásunkat. Az ő interpretálásában minden tanár maga volt a sárkány, aki épp a kibontakozó tehetség útjában áll, s ez utóbbinak, a diáknak, egyszerűen le kell vágnia a szörny minden fejét, s még akkor sincs garancia, hogy nem nő a helyére újabb.

Szóval, négy félév alatt volt időm vitatkozni a Tanár Úr nézeteivel bőven, s a fentebbiek ellenére azért sok kérdésben igazat adok neki. Például abban, hogy igenis, nem mindenki közösségi lény, bár vágyik az oda tartozásra. Mivel az iskola kényszerközösség, amelyben mindennek előre meghatározott, hierarchizált és monoton rendje van, a hétköznapokban nem olyan mértékű probléma ez, mint ami akkor jelentkezik, ha kilépünk a megszokott rendből, ám mégis valamilyen szinten a formális szerkezetben maradunk – a kirándulások világa a “veszélyes” terep.

Abban a pillanatban, hogy felszállunk a buszra, nyilvánvalóvá válik a közösség kapcsolati dinamikája. Az erős emberek, a központi figurák, a “menők”, a hátsó traktusban foglalnak helyet. Legtöbbször mind fizikai adottságok, mind személyiségbeli vonások, illetve az érettség magasabb foka okán vindikálják ezt a kiváltságot. Ők azok, akik választanak, akik nagy valószínűséggel sosem lesznek magányosak életük folyamán, mert van bennük valami plusz, amire épp aktuális közösségük mindig felfigyel majd, és igazi, mély barátság köti össze benne a tagokat, hiszen nagyon hamar kikerül közülük az, aki mégsem odavaló.

Előttük, a közelükben ülnek azok, akik ehhez az előbbi társasághoz hasonlónak érzik magukat, rájuk akarnak hasonlítani, de ők maguk nem képesek azzá válni akikké szeretnének, s ennek gyakran neveltetésbeli okai vannak, melyek mindig személyiségbeli gátlásokat hoznak létre. 

Ahogy haladunk hátulról előre a buszban, egyre inkább az “alkalmi” társulások világába lépünk. Itt a barátság, a rokonszenv nem valódi, de ahhoz elég, hogy az utazás idejére mégse legyünk magányosak. Elvégre -legyünk őszinték – mégis jobb egy másik ember mellett zenét hallgatni, néha megjegyezni, hogy milyen szép a táj –  mint egyedül. 

S a busz belsejében, közvetlenül a tanárok háta mögött ülnek – egyesével, külön-külön – a magányosak, a közösség kitaszítottjai. Ők sem egységesek, vannak akik valóban nem közösségi emberek, nem hiányzik a társaság nekik, de vannak, akik csak nem találják meg a hangot a többiekkel, más kultúrkörből jönnek, más neveltetést kaptak, mint társaik, talán egykék, s nem volt lehetőségük a közösséghez tartozás szabályait megtanulni, kevésbé képesek alkalmazkodni – ők azok, akik teljes szívükből utálják a kirándulásokat. 

Ilyenkor ők még magányosabbak, s az utazás  minden perce kínszenvedés nekik.

Ez az utazás lehet konkrét, de jelképes is. Beletartozik az is, ha valaki úgy érzi, ő már nagyon sok mindent tett le arra a bizonyos asztalra, s a közösség mégsem veszi észre a benne rejlő képességeket, lehetőségeket – nem díjazza azokat, nincs visszacsatolás, pozitív megerősítés, mely egy idő után a motiváció teljes hiányához vezethet, maga után vonva a burn out-szindrómát. 

Ilyenkor az egyén vagy beletörődik, hogy ez van, s talán megváltozik egyszer a helyzet, ő is kaphat majd kitüntetést, vagy magába néz, s önmagában keresi az okát, miért nem díjazza erőfeszítéseit a közösség, melynek mellőzöttsége ellenére is meghatározó tagja, vagy elmegy abból, s megpróbál magának végső elkeseredettségében egy jobbat találni. 

Természetesen itt nem zárul le a játszma, az csak a filmekben opció, hogy egy “utazás” megold mindent. 

Lehet, hogy az új közösség még rosszabb lesz mint az előző volt, lehet, hogy a régi közösség a távozás után döbben rá, hogy volt tagja valójában mit jelentett a számára, mennyire határozta meg az életüket, s mindent elkövet azért, hogy visszaszerezze őt, lehet, hogy a “vándor” jön rá, hogy nem régi közösségével volt a baj, hanem az ő személyiségével.

S ha elfogadja Vekerdy azon tézisét, hogy nem mindenki közösségi lény – akkor a helyzet kihozható egy nulla összegű játszmára, melyben senki sem nyer, senki sem veszít. S ne legyünk nagyképűek, van, amikor ez maga a győzelem. 

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum