marlenblog

"hogy elérjek a napsütötte sávig"

Archive for május, 2013

31 május
0Comments

kakukkfű

Tihanyt, a Rege cukrászdát, a vízimalmot Örvényesen, a temető szélén talált hihetetlen mennyiségű kakukkfüvet, a finom ételeket, a folyton elázást, a szivárványt, a Balatont, de legfőképp a csodálatos kollégáimat szerettem ma (is) 🙂

31 május
0Comments
20 május
0Comments

elnöki

Tavalyelőtt focistáknál, tavaly zenészeknél voltam érettségi elnök. Idén varrónőkhöz és divattervezőkhöz megyek. Jövőre talán a matrózok, vagy a rendőrök jönnek?

19 május
0Comments

Erdély II.

Negyedik nap. Békás-szoros, Gyilkos-tó, Csíksomlyó. Ez volt a leggyilkosabb napunk, a legfárasztóbb, ekkor utaztunk a legtöbbet. Mert nem úgy van az, ahogyan a naiv kis budapesti városlakó elképzeli, hogy a száz kilométert majd megtesszük kb. másfél óra alatt! Nem, a száz kilométer hegynek felfelé, szerpentineken minimum három óra, és akkor még jó időt mentünk. Így viszont a távoli helyszínek még távolabb kerültek egymástól…s ezen felismerésünk csak akkor nem volt csalódás, mikor átfutott előttünk egy koromfekete kis medvebocs! Nem ecsetelem, hogy ehhez mekkora szerencse kell, még akkor is, ha állítólag túlszaporodtak a Hargitán. 

Megtettük becsülettel a túrát gyalogosan ismét 32 fokban hegynek fel, át a Békás-szoroson, végig a szerpentinen, de keveset adott. Inkább csak egyetlen momentum: az út kellős közepén álló szikla, melyen egy önálló kis erdő dacolt mindennel – ő megható volt. 

A Gyilkos-tó is csalódás volt számomra, többet vártam, igaz nem is olvastam utána, hogy mire kellene számítanom. Csíksomlyót pedig a gyerekek nem élvezték, így sok örömöt mi sem találhattunk benne, rohantak tovább, miután bejárták…egyszer talán még vissza kellene menni ide, nélkülük. 

Akkor már mindenki ezerrel készült a búcsúra, ma pedig már el is kezdődött. 

Este visszatérve nekünk ismét szabad program volt, így a városban sétálgattunk, fagyiztunk, és megegyeztünk, hogy másnap reggel igazi kávéházi reggelit költünk el, ugyanis reggel hatkor már nyitva vannak, a pici iskolás gyerekek náluk veszik meg a friss kiflit, tejet – ez irigylésre méltó, hiszen beleszületnek az igazi polgári, kávéházi miliőbe. 

Sétánk során tűnt fel az is, hogy mennyire törekszik mindenki a jól öltözöttségre, a város tele kiskosztümöket, blézereket árusító boltokkal. 

Reggel tehát várt a kávéház igazi kávéval, (Erdélyben a kávékultúrát a babkávé jelenti, amelyet nagyon sok vízzel, sokszor isznak, mivel gyenge) finom sütikkel, és indultunk is taplózni, utána pedig fazekaskodni, mindkettőt Korondon. Végtelenül kedvesek voltak velünk mindkét helyen, igazán sokat tanultunk ezen kihalófélben lévő szakmákról. 

Este már Torockón voltunk a Gyopár Vendégház és Panzióban, melyet ismét teljes szívvel ajánlok mindenkinek, a tulajok csodálatosok, a hely egyszerűen gyönyörű, három sziklafallal körülvett völgyben van, viszont arra fel kell készülni, hogy semmiféle mobil-vagy adatjel nem jut át ezeken a sziklákon, így internetezni végképp nem lehet, de még sms-t sem küldeni nagyon. 

Tényleg úgy kell odamenni, hogy mindennel számolni kell – ha baj van, csak magára számíthat az ember, és a legközelebbi falu messze, ha azonnal kell a segítség. 

Ebből tanultam, soha többé nem viszek osztályt olyan helyre, ahol nincs térerő….

Másnap reggel még körbejártuk Torockó műemlék faluját, megnéztük a helyi Népművészeti Múzeumot, és elindultunk haza. Este fél nyolcra meg is érkeztünk. 

Két napig tartott amíg szegény, sokkot kapott szervezetem végre megértette, hogy nem kell vigyázzban állnia, izmaim érezhetnek izomlázat, nem lesz rájuk másnap szükség – de mind a mai napig nagyon fáj mindenem. 

Összegzésképpen azt mondhatom el, hogy Erdély varázslatos, gyönyörű, mindenképpen látni kell egyszer, de én nem tudnék ott élni. A települések között nincs közlekedés, ha nincs autód, leélheted úgy az életet, hogy egyszer sem hagyod el, bicikli sincs, nincs munka, és minden olyan, mint a magyar falvakban, amelyek a túlélésért küzdenek. 

Ellenben van rengeteg félbehagyott panzió, ház, és egy olyan időn és téren kívüliség, amely biztos, hogy megérinti az embert. 

Nem véletlenül lett Babits is Fogarason a bergsoni filozófia híve. 

19 május
0Comments
19 május
0Comments

Erdély I.

Az elmúlt hetek igen zajosra, pörgősre sikeredtek, de így van ez minden tanév vége felé. Először az április eleji havat és fagyot váltotta fel a hirtelen berobbant kánikula, (most már tényleg feleslegesek a szekrényben lapuló tavaszi kabátok, mert olyan, hogy tavasz már nem létezik, télikabát és fürdőruha között váltogatunk) két nap alatt virágba borult minden, majd ugyanannyi alatt el is virágzott, majd ebben az őrületes évszakváltásban kellett az iskolai Néptáncgálára koncentrálnunk, ahol kis osztályom tordaskeddi váska táncot járt. Aki nem tudná, a váska az egy bot, amelyet lánccal látnak el, és a nagyon óvatosan kell használni. Ezzel el is érkeztünk a ballagáshoz és az érettségikhez, valamint az osztálykiránduláshoz, Erdélyben. 

Nagyon féltem tőle, ugyanis csak egyszer voltam ott, akkor is összesen két óra erejéig, és megdöbbentő volt a rengeteg kéregető gyerek, a patakban mosó asszonyok látványa, és a kosz mindenhol. Most pedig hat napra mentem, úgy, hogy minden felelősség az én vállamon nyugodott. 

Vasárnap indultunk, és aznap este már Kolozsvárott sétálgattunk, útközben megállva Csucsán, az Ady-emlékháznál, és a Goga-mauzóleumnál. Mivel kifogtuk az ortodox húsvét időszakát, (nekem eszembe sem jutott, hogy ez még csak most van) szinte minden zárva volt, viszont élvezhettünk ortodox misét kivetítőn, hosszú órákon keresztül. 

Már útközben is furcsa, szürreális benyomásaink voltak arról, hogy milyen hatalmas házakat terveznek errefelé az emberek, mintha a gazdasági válság meg sem érintette volna ezt a vidéket, s vele ellentétben mennyire nem törődnek azzal, hogy be is fejezzék: vakolatlanok a falak, mállik a homlokzat, és minden, mintha egy letűnt korból maradt volna ott. Ez a kettősség végig megmaradt, később buszsofőrünk és vendéglátónk mesélt erről rengeteget, hogy csupán a látszat számít, az, hogy ki tud nagyobb, impozánsabb házat építtetni, amelyben szinte nem is lakik, mert nem tudja kifűteni. 

Legjobb példái ennek a lentebb látható Bánffyhunyadon fotózott cigánypaloták, és a Kolozsváron épülő rengeteg ortodox templom. Közöttük sétálgatva folyton olyan érzésünk volt, mintha a 12 majom című film díszletei lennének; valami titokzatos katasztrófa miatt félbemaradtak. 

Az első éjszaka a Bethlen Kata Diakóniai Központban ért minket, ahol az ünnep miatt teljesen egyedül voltunk, ezt a szállást egyébként tudom mindenkinek ajánlani. Tiszta, tágas, rendezett, szépen felújított, a város méregdrága zöldövezetében van, ráadásul fillérekbe kerül, és nagyon bőséges az étel – igen jól és kényelmesen éreztük itt magunkat, s eszünkbe sem jutott, hogy mi vár ránk másnap este! 

Reggeli után továbbindultunk, s ahogy a sínekre hajtottunk, ahol épp majdnem belénk jött egy vonat, azt is megtanultuk, hogy Erdélyben a buszoknak elsőbbsége van, s a vonatnak kell megállnia. Nekem kisebbfajta sokkot okozott ez, de a sofőr csak nevetett rajtunk. 

Úticélunk aznap a tordai sóbánya és a Tordai-hasadék volt. A sóbánya egyszerűen fantasztikus élmény, szavakkal nem lehet leírni azt, ami ott látható, több száz méterrel a föld alatt egy csodavilág: bányatóval, óriáskerékkel, tízemeletnyi lifttel – nekem ez volt az egyik legnagyobb élmény az utazás során. 

A Tordai-hasadék szinte semmit sem adott, a rekordmelegben (32 fok volt, emberemlékezet óta nem volt Erdélyben ilyen hőség május elején!) kilométereket túrázni felfelé inkább volt bosszantó, semmint öröm. Főleg akkor, amikor kiderült, hogy a másfél órás séta után még csak épp elértük a hasadék bejáratát, s onnan még másfél óra oda és másfél óra vissza lett volna az átkelés. Nekünk erre sajnos nem volt időnk, mert vártak minket a fogadó családok Székelyudvarhelyen, így visszafordultunk. Megérkezve a gyerekeket hamar elkapkodták a vendéglátó szülők, s mi egyedül maradtunk, megkaptuk a szállásunkat – egy öregotthon harmadik emeletén, egy pár négyzetméteres manzárdszobában….és elfelejtettek szólni, hogy biztonsági okokból a vizet lezárják este tízkor, így zuhanyozni sem tudtunk az egész napos utazás után…

Vendéglátónk elvitt még minket egy víztározóhoz, amelyet a kis erdélyi falvak elárasztása céljából hoztak létre, s visszafelé a Dagi nevezetű kisvendéglőben ettünk helyi ételeket, például csorbát. Végig igyekeztünk egyébként helyi étkeket enni, így például a felejthetetlen miccset, puliszkát, és az eredeti székelykáposztát is. 

Másnap reggel átköltöztünk egy panzióba, mert nem tudtuk elviselni a pizsamás öregeket, és azt a jellegzetes öregség-szagot, amely a pisi és a gyógyszerek sajátos keveréke – még nem érzem magam érettnek arra, hogy ebben kelljen napokig léteznem. 

Kiszabadulva ismét a városból várt ránk a Szent Anna-tó, a másik legszebb élmény. A kristálytiszta, vulkanikus eredetű, a hegytetőn található, teljes egészében körbejárható hegyi tó csodálatos. Olyan színeket láttunk, mint sehol másutt még, a zöldek ezerféle árnyalata egészen elképesztő, valamint az a csönd és nyugalom is, ami itt szállja meg az embert. Sokáig időztünk itt, senki sem hagyta el szívesen a helyet. Természetesen végigjártuk a tőzeglápot is, ahol egészen komoly biológia órát tartottak nekünk, kísérteties élmény látni milyen volt a világunk eredetileg. A törpefenyők látványát sosem felejtem el. 

Furcsa egyébként, hogy Erdélyben mindenhol rengeteg kutya van, így a tónál is. Ezek azonban a mieinktől eltérőn teljesen nyugodtak, nagyon barátságosak, és mindenhová követnek. Egyébként is jellemző az, hogy egész idő alatt semmiféle rosszindulattal nem találkoztunk, mindenki segítőkész volt és nyíltszívű, a politika hülyeségeit pedig nem hagytuk, hogy éket verjen közénk. Amint erről akartak beszélni, azonnal másra tereltük a szót, vagy épp     azt mondtuk, hogy ebben a kérdésben nem vagyunk kompetensek. 

Nagy az olcsóság is, a mi árainkhoz képest tényleg fillérekbe kerül minden. Gyönyörű dolgokat sikerült vennem: fonott kosarat és káposztafőző edényeket, különböző pálinkákat és lekvárokat, eceteket, gyöngyből készült ékszereket és olyan sálat, amit két éve kerestem már. 

Visszatérve a tótól, várt minket a táncház, és eljött a negyedik nap, és vele a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, és a Csíksomlyói-templom ideje is. 

12 május
0Comments

erdélyi idő és táv

Azt is megtanultam, hogy egy erdélyinek egészen más fogalmai vannak az időről és a távolságról, mint nekem. Nekem az 500 méter az 500 méter, és a negyed óra egyenlő tizenöt perccel. 

Erdélyben nem. Ott az 500 méter az lehet másfél kilométer vagy akár három is. Mindenesetre nekik nem nagy táv, ami nekünk végtelen gyaloglásnak tetszik felfelé a hegyi szerpentinen. Ugyanígy az idő sem annyi, amennyit órával mérünk, hanem folyamatosan változó, képlékeny valami – hol sok, hol kevés. 

Valamennyi, ami igazából nem lényeges – talán a mindig jelenlevés, létezés a legjobb szó rá. 

Valami, amiről tudjuk, hogy van, de az életünkben nem játszik szerepet. 

Nehéz azért erre átállni olyan embereknek, akiknek élete szorosan beosztott negyvenöt perces órák, és tíz perces szünetek jól szabályozott medrében zajlik. 

11 május
1Comment

új építészeti stílus

Új építészeti stílus van terjedőben Erdély egyes falvaiban. A házaknak csak a fala áll, semmi sincs benne, se víz, se áram, a család a paloták mögötti putrikban lakik. Hiedelmük szerint, aki először alszik a házban, az reggelre meghal – így senki sem költözik be – felépítik őket, hirdetik az illető gazdagságát, majd szépen amortizálódnak, tönkremennek.Ez is egy olyan dolog, amit sosem fogok megérteni. 

01 május
0Comments

palánta

Egyszer még jó lenne megérni azt, hogy novembertől már gyűjteni kelljen a kefíres –  joghurtos dobozokat a kis palántáknak. 

Az azt jelentené, hogy kertes házban lakunk, és van fóliasátrunk is.