A szamurájokról

“A szamurájokról szinte mindenki hallott már, lehet őket szeretni vagy nem szeretni, egy dolog azonban vitathatatlan. Mesterei voltak a harcnak, de ezen kívül képezték magukat a művészetekben, versírásban, zenében és sok más olyan dologban is, aminek semmi köze nem volt a hadviseléshez. Kezdetben paraszt, tehát alacsony származású katona is lehetett szamuráj, később azonban ez a tisztség öröklődött, és nemesi kiváltságokkal, így földbirtokkal és vagyonnal is járt. Legendás, művészi eljárással készült kardjuk, nem csak az életük szimbóluma de ezen kettős élet jelképe is volt számukra. Gondolok ezalatt az kemény életvitelre és mondjuk a művészetre való hajlamra, mert ez valóban furcsa ugyebár. Amikor a modernizáció és az új automata és egyéb fegyverek elérték Japánt, a szamurájok létjogosultsága megszűnni látszott, hisz minek oda kard, ahol puska is lehet. Egy életen át tartó képzés, hitvallás, erény, bölcsesség, bátorság- szembenézni a halállal méltó módon, vagyis legyőzni a legősibb félelmeinket, egyszerre minden amit egy ilyen élet képviselt, értelmét kezdte veszíteni, az addig eszményként vagy példának tartott “népesség” számára. Harchoz nem értő emberek jöttek, géppuskával sok golyóval, ami nem más volt, mint az akkori fejlődés útja, a tömegcikk vagy ki tudja, mi lenne rá a megfelelő szó, ha egyáltalán létezik rá. A szamurájok első számú becsületszabálya a szolgálat volt, szolgálni mint tudjuk, nemes dolog, így volt ez régen, és így van ez most is. Szolgálni lehet egy eszmét, egy országot, családot, vagy bármit amiben hisz az ember. Sokan elveszítették az egyik legfontosabb szolgálatot, a saját magunkét. Akkor amikor egy ország vagy egy nemzet, mélyponton van, az összes igazi értékeit hajlamos a szamurájok sorsára adni. Eladja, vagy ellöki egy távoli világba, a modernizáció vagyis a fejlődés a legfontosabb ugyebár. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerek jelen kori szamurájokat, letűnt idők templomos lovagjait, mesterembereket, művészeket, szakmájuk és életművük büszke és képzett tanítóit. Sokan közülük jóval idősebbek, mint jómagam, sokan közülük, már egy másik földön adják át a tudásukat, mert jobb világot szeretnének maguknak és szeretteiknek. Amikor esik az eső, vagy vihar tombol, jusson eszünkbe az, hogy senki sem fogja megtenni azt helyettünk, amit gyávaságból sosem mertünk. Mert a szolgálat, a becsület, és az, hogy tudásunk legjavát adjuk akkor is, ha ezer karom tép, ez egy értékes ember vagy nemzet igazi ereje. Tudnunk kell, hogy ezek a szamurájok köztünk élnek, tudásuk megmenthet minket, rajtunk áll, hogy használjuk vagy elhasználjuk hamis, és értéktelen utánzatokat bálványozva és követve. Úgy mint egykor régen, ők készen állnak, ha hátat fordítunk nekik, saját magunkkal kell majd elszámolnunk, és úgy vélem, bánni fogjuk, hogy egyszer az életben, nem mertünk bátran kiállni valamiért vagy valakiért, amiben hittünk vagy akit szerettünk. Ez volt, a kis történelemóra, és még valami végezetül. A szamurájok, nem voltak szomorúak. Vidáman éltek, mert tudták, hogy a holnap talán sosem jön el. Talán ezért van az, hogy a “Japán” naplementénél, nincs szebb a világon.”

Sergio Santos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.