a szürke minden árnyalata

Nincs jó kedvem. Bár, tudom, hogy a Húsvét nem a jókedvről kell, hogy szóljon, azért ez is beleférhet(ne). 

De, most nem vagyok ráhangolódva az elmélyülésre, a megbocsátásra, a kegyelemre. 

Elfáradtam ebben a végtelen hosszú télben, a hónapokig tartó szürkeségben, a várakozásban, melyben minden sejtem sikítva követelte már a napfényt, a meleget, a megújulást – és az istennek sem jött. 

Mikor már végkimerülésben biztattam magamat, hogy már csak ezt a kicsi időt kell kibírni, és pihenhetünk, akkor mindig újrakezdődött, és egyre messzebb tolódott az új kezdet, és mindent elfedett, beborított a hó. 

Mint valami elfojtás, állandó kibeszéletlenség. Távolságtartás a vágyak és a valóság között. 

Következményeként az ablakok még mindig koszosak, a madaraknak már a sokadik csomag kaját vesszük, a muskátlik benn szomorkodnak a munkahelyemen, az otthoni kert bevetetlen, minden a hó és sár rabságában nyomorog, vegetál. Közben elrohant egy böjt, melyben nem bírtam magam rávenni, hogy csináljam, mert mindenem a meleg ételt, a levest, a dús táplálékot kívánta, s nem a salátákat. Elhagyott minket egy március 15-e, s teljesen kimaradt a tavasz. November óta hordom a téli dzsekit, a sapka-sál-kesztyű kombó már szinte második bőrömmé vált, s ugyanígy a közöny, a csömör, az undor, a kilátástalanság, mely a gyors változások közepette ért el engem. 

Sokszor tartottam ott, hogy csak hagyjanak békén, hadd kuckózzak be, s vesszek el a szoba mélyén, melegében, a frissen felhúzott ágynemű tiszta illatában, az állatok kedvességében, férjem védelmében. 

Talán ezért voltam idén többször olyan beteg, hogy hang nem jött ki a torkomon. Talán mindezt nem tudtam elmondani, megfogalmazni, s a változatlanságot sugallta az időjárás is. 

Vártam a tavaszi szünetet. Vártam, hogy ki lehessen menni, futni a levegőre, beleszagolni a friss, virágillatú tájba, rácsodálkozni a színekre, hagyni, hogy a nap megcirógassa az arcom, csak egy padon ülni, és nézni az embereket, “csak lenni”, boldogan, örülve a pillanatnak, hogy tavasz van, megint tavasz van, hogy élünk, örülünk, most is megúsztuk, s vár még ránk a jövő, van még remény. 

Mert minden tavasz egyben a remény hírnöke is, a legszebb ajándék, a szerelem kezdete, mikor még bármi lehet, még nem látjuk a másikat egy az egyben, de amit igen, az elbűvölő és részegítő, és csak igent lehet rá mondani. 

Ebből úgy tűnik, egy hétig megint nem lesz semmi. Már szakad az eső órák óta, így lesz ez napokig, közben eltelik a szünet, ülve benn a szobában, kifelé bámulva, de minek, mert kinn sem mozog senki, olvassunk, nem  akaródzik, nézzünk filmet, nem bírok koncentrálni rá, nézzük meg mi van az ismerősökkel a facebook-on…jé, mással sem történik semmi…

Ez lesz. Nincs jó kedvem. Belefáradtam ebbe a szürkeségbe. 

4 thoughts on “a szürke minden árnyalata

  1. ssssüüühhhüüüttttttt a NAAAAAAAAAP 🙂
    jó bazi hideg a szél, de két pulcsi elég volt a védettebb helyen a görényt sétáltatni! mars kifele, éljen a fotoszintézis :)))

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.