házikabát

2012 is mögöttünk van, pár óra múlva már 2013-at írunk, a babonások egész évben “retteghetnek” majd, előttünk remények, vágyak, félelmek. Mint az elmúlt évben is. Nem változik szinte semmi, elhatározások fogalmazódnak meg, tendenciák folytatódnak, ez utóbbit most fontosabbnak érzem, így ezzel foglalkoznék inkább, ezeket szeretném folytatni, szélesíteni a körüket, hangsúlyokat viszont nem akarok tenni, bizonyos szempontból mindegyik fontos. 

2012-őt legjobban egy szó írja le számomra: a házikabát. A kényelmes otthoniság, a félig elkészültség, súlyos szóval az igénytelenség árnya. 

Elkezdtem egy alapruhatárat építeni, s bár még nem jutottam el a teljes sötétséghez, elképesztőnek tartom, hogy régebben mennyire tudtam, ösztönösen jól csináltam, a stílusomhoz illő ruhákat választottam, s mennyire hagytam magam meggyőzni arról, hogy szeretem a színeket, a sportosabb cuccokat is. 

Nem, nem szeretem, ez mára már egészen nyilvánvalóvá vált, igazolja ezt a rengeteg felhalmozott, sosem hordott öltözet. Míg régebben volt egy-két méregdrága, de elegánsabb ruhám, stílusában hozzám illő viseletem, most van sok, amelyek olcsók voltak, de nem szeretem dolgok. Illetve már nincs sok, elhatároztam, hogy amint veszek egy újat, kidobok belőlük mindig egy régit, így apad már a készlet, és sokat el is ajándékoztam. 

Elkezdtem felszámolni a bizsukészletemet is, minden számomra kislányosnak tűnő ékszert keresztlányomnak ajándékoztam, maradtak a nemesebb, szebb darabok, karácsonykor így is sok újat kaptam, hál`stennek mind szép, elegáns darab. 

Az biztos, hogy soha többé nem fogok megvenni egy új ruhát, ékszert, táskát, csak azért, mert most olcsó. 

Mindig felteszem majd magamnak a kérdést, hogy ha drága lenne, akkor is meg akarnám-e venni? 

Elfelejtem azt is, hogy mindig ki kell próbálni többféle stílust, próbáljunk fel  egyéniségünktől eltérő dolgokat is, mert hátha gazdagodunk általa. Nekem nem jött be, köszönöm, lásd fentebb, milyen eredményekkel járt. 

Vagyok, aki vagyok, egyedül a  – mások által lehet unalmasnak tartott – klasszikus eleganciát bírom elviselni, az az én stílusom. Meghagyom másnak a többit, már nem akarok kalandokat ezen a téren. 

Úgy tűnhet, szinte csak erről szólnak az utóbbi hónapok bejegyzései, másnak talán lényegtelen semmiségekről locsogok, pedig nekem ebben az évben ez okozta a legnagyobb problémát. Most sorolhatnám persze az anyagi nehézségeket, váratlan kiadásokat, a kiszámíthatatlanságot, de ezzel mostanában sokan néznek szembe, és nehéz rajta változtatni. 

Ehhez kapcsolódóan a spórolást említeném meg, mint megtanulandó dolgot, mert a legkiborítóbb az, amikor az ember mindenféle tartalék nélkül vág neki a következő évnek, hónapnak, napnak. Remélem, lesz arra lehetőségünk 2013-ban, hogy a fizetésünk öt-tíz százalékát félretegyük. 

De, vissza az öltözködéshez, ugyanis ez egy sokkal fontosabb dologgal, a nőiesség megélésével van összefüggésben, hogy mennyire érzem jól vagy nem jól magam a bőrömben. 

Ugyanis kicsit sem érzem jól magam. Ellustultam, nincsenek kontúrjaim, elengedtem magam, régi határozottságom tovatűnőben, s nehezen ismerem fel magam a tükörben. Néha köszönni lenne kedvem magamhoz, megkérdezve, hogy “Helló, te ki is vagy?” 

A hajammal való állandó foglalkozás is erre vezet vissza. Amennyiszer én átfestettem, leszívattam,  levágattam, megnövesztettem – nincs élő ember, aki követni tudná! Sosem voltam vele elégedett, mindig más tetszett, nyilván ez is saját magam el nem fogadását jelenti. 

Egy hónappal ezelőtt befestettem ismét, teljesen sötétbarna lett persze, de most megálltam, hogy ne szívassam le, “konzultáltam” három fodrásszal is, és mostanra már az eredetire igen hasonlító színe van. 

Ha minden igaz, akkor még egyszer le kell vágatnom az alját, mert ez a rengeteg festés tönkretette azért. 

Sosem gondoltam volna, csak most, – a fodrász megkért rá, számoljam össze – hogy közel húsz éve festem a hajam. 

Kimondani is sok. 

Összefoglalva tehát: nem nyűgnek akarom érezni a fentebbieket, hanem örömnek, hogy jóleső érzés töltsön el, mikor tükörbe nézek. 

Kontúrokat akarok, s erre nagyszerű alkalom is kínálkozik, június 28-án ugyanis férjhez megy unokatestvérem, aki szebb mint Penelopé Cruz, leendő férje pedig Brad Pitt, és nem akarok a rokonság előtt szégyenkezni. Addig még pontosan egy félév van, elegendő idő arra, hogy “felépítsem ismét magam”. 

Nem akarok még utolsó pillanatban is ruháért rohangálni, mert aktuálisan épp nem jön rám valamelyik, nem akarok megalkudni, hogy “jó lesz ez is”, vagy épp mégsem elmenni valahová, mert nem tetszem magamnak. 

Sokszor volt ilyen is, s épp ezért súlyos probléma, amiről írok. 

Amikor már az emberi kapcsolataimra is hatással van, amikor már visszahúzódóvá tesz – az már nagy baj. 

És 2012-ben ez a területe is hátrányosan változott az életemnek. 

Borzasztó volt, mikor nyertem egy két személyes vacsorát, divatbemutatóval, ruhapróbákkal, karácsonyi ajándéksorsolásokkal – és nem tudtam elmenni, vissza kellett mondanom, mert nem volt egyetlen női ismerősöm sem, aki eljött volna velem. Akkor és ott valami eltörött bennem, és feltettem a kérdést, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe, hol vannak az emberek körülem, mi van a sok ismerőssel, a volt barátokkal, hol vannak a rokonok? 

A választ egyértelműen nem lehet megfogalmazni, sokrétű és bonyolult ez, de mindennek a sugarában ott vagyok én is. Én is vagyok az oka. Nem akarom csak magam vádolni, mert nem ilyen egyszerű azért. 

Végignéztem, csak ebben az évben hányan köszöntek el tőlem, vagy csak váltak meg tőlem, egyetlen szó nélkül. Volt, akit megkerestem, és helyre tudtuk állítani a beszélőviszonyt, volt, aki annyira nem ismert sohasem, hogy nem lett volna értelme a megkeresésnek. 

Nagy segítség volt egyébként az okok visszakeresésében az idővonal is. Csak legyen idő egyszer végigolvasni, megdöbbentő látni, hogy hányszor írtam rá, pillanatnyi érzelmi felindulásomban mennyi értelmetlen, felesleges, negatív, lehúzó, másnapra elavulttá váló üzenetet osztottam meg, sokszor gondolkodás nélkül, megbántva ezzel mások érzéseit. Pedig mindig is tudtam, hogy felesleges, változtatni szinte semmin sem tudunk, beskatulyázásra viszont nagyon alkalmas ez a tevékenység. 

Ezt sem akarom folytatni már 2013-ban, megvannak rá a fórumok, közösségek, nem tartozik a nyilvánosságra. 

Ezzel ellentétesen viszont  egyre több közösségi akcióban szeretnék részt venni: ruha-és könyvcserék, fesztiválok, baráti sörözések, túrák. Megkeresem a rokonokat is,  hiányoznak.  Eldöntöttem azt  is, hogy kéthetente elolvasok egy könyvet, ami nem tűnik nagy vállalásnak, de mellette sokszor át kell néznem a már olvasott kötelezőket, felfrissíteni a szakmai dolgokat, sokáig is dolgozom – így már érthetőbb az óvatosabb mértékű vállalás. 

Nagyon kell a sportolás is, minden izületem fáj, félek, hogy a nem használatban tönkremennek teljesen. 

Most elfáradtam, majd folytatom. 

S mindenkinek, aki erre jár, nagyon boldog, szép új esztendőt! 

12 thoughts on “házikabát

  1. én értem, hogy mit mondasz. de esetleg nem lehetne, hogy azok a mások így fogadjanak el? ilyen egyenes beszéddel, köntörfalazás nélkül. persze, kicsit simulni kell, egyetértek.
    de nem lehetne, hogy a "legyél tekintettel másokra" egy kicsit azt jelentse, hogy ők is tekintettel vannak ránk?

  2. nagyon fura volt olvasni ezt a posztot. 99%-ban magamra ismertem! az elmúlt évre való visszatekintés, az újévi elhatározások. csak az 1 könyv/2 hét nem stimmel. 🙂
    és ha esetleg megint nyerne egy vacsorát vagy valamilyen "eseményt", ahova női kísérő kellene, szívesen Önnel tartok. 🙂
    (és remélem, hogy minél előbb megérkezik az a képeslap! :-))

  3. bocsánat, hogy névtelenül kommenteltem, de valami nem stimmelt a TypePad-os kommenteléssel. 🙁

  4. kívánom, hogy mindent tudj megvalósítani, amit szeretnél és úgy, ahogy TE szeretnéd!…és hogy kedvenc koleszos örök klasszikusom idézzem, de légyszíves láss a sorok mögé ám:D , szóval: " igazából senkit nem érdekel, ha boldogtalan vagy…ezen az alapon akár boldog is lehetsz:)"
    BÚÉK!

  5. Nezd meg a Pozitiv sokk nevu dokumentumfilmet, nekem igazi pozitiv sokkot adott es uj lenduletet az uj evre.A youtube-on megtalalod. BUEK!Bobita

  6. Kedves Erika, ma megérkezett a képeslap, köszönöm szépen, és örülök nagyon, ha más is magára ismer egy-egy írásban! 🙂
    Monka, köszönöm szépen neked is!:)
    Sheila, sosem fognak elfogadni, a magány van csak.

  7. akkor ezeket az embereket el kell hagyni, és keresni kell olyanokat, akik szeretnek. ha ez kevesebb, mint gondolnánk, az "ez van megírva".
    és vannak, akik egész életükben magányosnak érzik magukat.
    bár én azt tapasztaltam, hogy az sem feltétlenül igaz, amit oly vágyakozva néznek: bulizó társaságok, mindenki szeret mindenkit. ezek a társaságok legtöbbször csak "kényszerből" léteznek, és az első nehézségre eltűnnek. hidd el, tudom.

  8. Így igaz ezeket az embereket el kell felejteni , ezek mind érdek emberek.Magányos nem lehetsz , mivel van férjed és szerető családod akik mindenben melletted vannak.Tanuld meg nem az az igazi barát aki veled nevet hanem az aki veled is sir.A bulizó társaságot egyszer elltünnek és marad a MAGÁNY.

  9. Egy olyan Boldog Új Esztendőt kívánok, amelyben már megszeretted önmagadat és annak örülsz ami van és nem keseregsz annak a hiányán ami nincs. Szeretettel, Irén

  10. Köszönöm kedves alteregó!
    A többiekén még rágódom egy kicsit, mielőtt válaszolnék…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.