London 2012

Négy évvel ezelőtt, egy nappal az akkori pekingi olimpiai megnyitó előtt házasodtunk össze. Érthető volt hát, hogy nem követtem túl nagy figyelemmel. De, nem csak ez volt az oka. Ismert, hogy nem rajongok túlságosan a Keletért. Nekem nem sokat mond, hogy négy emeletnyi sárkányszobrok vonulnak, az sem, hogy pelenkát kell viselniük a részt vevő szereplőknek, és milyen stadiont építenek – mert nem láttam benne az örömöt, csak a fegyelmet, a precizitást, az összeszorított fogakat. A kikényszerített teljesítményt. Nem éreztem magaménak.

Nem így a mostani olimpiát. Minden pillanatával azonosultam, onnan kezdve, mikor az egyik legnagyobb angol autós műsorban Danny Boyle bejelentette, hogy ő lesz a műsor rendezője. Akkor már tudtam, hogy a létező legprofibb és legextrémebb, legszórakoztatóbb olimpia lesz mind közül.

De azt, hogy ilyen csodát, örömöt, jókedvet, életkedvet tudnak teremteni, mely közben egyik ámulatból a másikba esem, mint egy kisgyerek, aki szabad bejárást nyer Csodaországba – sosem gondoltam.

Ez az elmúlt tizenhat nap végre az enyém is volt, és többről szólt nekem, mint “csak” egy olimpiáról. Az identitásról, a kulturális hovatartozásról is elmondott mindent.

Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.