Egyébként pedig (az itt sokszor kommentelő) Henie felcsapott fondant-cukrásznak, indított egy honlapot is, mi pedig tőle `rendeltük meg` mamám tortáját. Ki hinné, hogy rövidke történetének ez még csak a harmadik alkotása? Az oldalon az is olvasható, hogyan készült a mi királyliliomos (mamám kedvenc virága) tortánk. Kicsit szégyellem is magam, hogy ekkora macerába rángattam bele a szirmokkal…..de, remélem, kárpótolja, hogy nagyon-nagyon finom volt! Köszönjük!
Hazaérve a fejemre esett az esküvői tortáról maradt vőlegény-menyasszony figura, természetesen a vőlegény. Kicsit elszédültem, aztán észrevettem, hogy az `ütközés` akkora volt, hogy a vőlegényfigurának letört a feje, miközben majdnem betörte az én fejemet. Lehet, hogy ez valami előjel?:)
Hallgatva az egyre riasztóbb és kétségbeejtőbb beszámolókat a borsodi kisfalvakból, napról napra jobban rettegek attól, hogy valóra válnak újra azok az éhséglázadások, melyeket Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című regényében írt meg.
Vannak ezek a pillanatok, mikor mindenki egyszerre tűnik el, kihal a facebook is, kiürül minden, megszűnik a zaj, elcsendesedik a város, lehet kényelmesen parkolni, s ilyenkor mintha mindig húsleves és rántott hús-szag szállna a levegőben, mintha a bemondók nyakát is ezerrel szorítaná a nyakkendő, mikor a magányos emberek kínokat állnak ki az egyedülléttől, s az emberek úgy tesznek, mintha ez is természetes lenne, ez is az ünnep egyik arca, s legfőképp ez a nyomasztó csend a legborzasztóbb az egészben. Idegen a várostól.
`Végül Woland is felöltötte valódi alakját. Margarita nem tudta volna megmondani, miből van lovának szerszáma, talán holdsugárból, gondolta; talán a ló maga is csak gomolygó sötétség, sörénye felhő, lovasának sarkantyúja pedig fehér fényű csillag.Így repültek szótlanul, sokáig, amíg alattuk megváltozott a táj. A bús erdők sötétségbe fúltak, magukkal vitték a folyók tompa fényű pengéit is. Hatalmas terméskövek csillantak odalenn, köztük mély hasadékok feketéllettek, ahová nem hatolt be a holdsugár.Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hatalmas, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketésbíbor tócsa sötétlik.Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:– Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.– Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.– Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért… mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van… néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátééval, a toprongyos csavargóéval.– Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért… nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.– Megismétlődik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon. Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!– Bocsássa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:– A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma. Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kívánt beszélgetni. – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét!A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csak úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:– Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sok ezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugárösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindult a holdsugárösvényen.– Nekem is vele kell mennem… amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva lova kantárszárát.– Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?– Akkor hát… arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.– Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, és amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra – folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihunyt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban. Woland szelíden, meggyőzően folytatta beszédét: – Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne barátnőjével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig Schubertet hallgatni? Nem esnék jól gyertyafénynél, lúdtollal írnia új műveit? Nem akarna, mint Faust, lombikok fölé görnyedni abban a reményben, hogy sikerül új homunculust létrehoznia? Oda menjen, oda, oda! Ott már várja a háza, öreg szolgája, már égnek a gyertyák, s nemsokára kialszanak, mert jő a hajnal. Ezen az úton induljon el, Mester, csakis ezen! Éljen boldogul, mennem kell, itt az időm!– Éljen boldogul! – válaszolt egyszerre a Mester és Margarita. A fekete Woland ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az űrbe, s egész kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A Mester és barátnője megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban. A patak elmaradt mögöttük, homokos úton haladtak tovább.– Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örök hajlékuk felé haladt, és a Mesternek úgy tetszett, Margarita szavai éppúgy áradnak, csobognak, ahogy csobogott, suttogott az imént elhagyott patak. Emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul eltűnt a homályban, miután megbocsájtottak neki vasárnapra virradó éjjel; eltűnt a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag.`
Azon pedig, hogy a mai tizennyolc-tizenkilenc évesek is néztek annó (és szerették is) Váratlan utazás-t és Hetedik mennyországot, annyira elcsodálkoztam, hogy még kérdezni is elfelejtettem. Pedig érdekelt volna, hogy talán a Szívtipró Gimit is nézték-e.
Megérkeztek ma a nyulaim is! Hadd ajánljam figyelmetekbe Tanó Móni, enteriőrtervező oldalát, ahonnét ők is jöttek! Sok hasonló apró szépség vár mindenkit nála.
Nagycsütörtököt mondok. 🙂Most olvastam Bálint gazdánál, hogy ma ennek alkalmából mindenképpen zöldet kell enni, mert vidéken `Zöldcsütörtöknek` is hívják, így adta magát, hogy medvehagymás-spenótos tészta legyen az ebéd párolt pangáziusszal. Ez utóbbi is `zöldben` él, ugyebár 🙂Jövő héten csalánlevest készülök főzni. Csak az keserít el, hogy tudom: nagyapám öt évig evett csalánlevest szinte minden nap a szibériai hadifogságban…
Hiányérzetem van, mert elvesztek az Ünnep pillanatai teljesen. Falun még ünnep a Húsvét. Igazi, testet-lelket melengető, hosszú időszak előzi meg a tavasz első napsugarának kibukkanásával. Mindennek megvan a maga rendje. Előbb a kert, aztán a ház előtti gyep, a virágok, majd a ház következik. Az ablakok roppant lényegesek. Mintha a kosz, a piszok eltüntetésével véget érne valóban a sötétség, lezárulna egy tetszhalotti és néma időszak. Igen, az ablakpucolás a jövő ígéretét rejti magában. Általa tárulnak fel az új kilátások. Nélküle nincs igazi tavaszi nagytakarítás, lélekfényezés, lélekfényesítés.Majd következik a drapériák átmosása, a sikálás, a súrolás, s a nagy munkák végeztével: a sütés. Sütemények sokasága illatozik egy magára valamit is adó háziasszony kamrájában. Sose feledem el azt a jellegzetes, mandulás édességet, melyet a bokrok zöld levelével díszítettek. Mint egy ígéret, melyet kizárólag csak Húsvétkor és esküvőkkor váltanak be. Folytathatnám…De, értitek. Ez hiányzik, ez a `rutin`, az évek letisztult rendje, a szokások életmegtartó szabályrendszere, egyszóval az igazi, a rendszeres, a valódi, az ütemes élet. A falusi.
Koltai Lajos Sorstalansága akárki akármit mond, jó film. Meg tudja szólítani az emberek lelkét, s ez a legfontosabb.
Az Összeomlás (Falling Down) még mindig az egyik legjobb film, amelyet valaha készítettek, s ma még aktuálisabb, mint a forgatása idején.
Életünk első irodalmi csereberéjén a Rohamban, a kedves hölgynek köszönhetően sikerült szert tennem egy 1910-es Edmondo Amicis: A szív című könyvére, egy olyan kiadásban, melyet Pacskovszky József Esti Kornél csodálatos utazása című filmjében az ifjú Esti ad ajándékba szíve bajor hölgyének. S melyet, később, immár öregen: megtagad, az újbóli találkozáskor. Meglepően sok volt a régi könyv, például láttam 1903-as algebra tankönyvet és 1913-as Zelma (így Z-vel) Lagerlöf-kötetet is. Mi egyébként tizenkét könyvet vittünk, sikeresen tizenegy újat visszahoznunk helyettük, de kb. még ötöt-hatot elhoztam volna szívesen! Bevallom, néha azzal küzdöttem, hogy hazahozom azokat, amelyeket cserére vittünk. Tiszta Örkény-novella vagyok már!Zseniális ötlet! Mármint az irodalmi cserebere.
Most, hogy mára egyedül maradtam, hirtelen óriási csönd lett. S bár, igyekszem okosan eltölteni a magányos időt, (reggel kilenctől fél négyig tételeket irtam) mégis rosszul tűröm. Folyton mesélnék, majd ráeszmélve, hogy nincs kinek, nincs lippi – abbahagyom a megkezdett mondatot. Kutyaárnyakat vélek elsuhanni, képzeletben már látom, ahogyan ugrik és kucorodik az ágyba. Irigységgel nézem a szomszéd ház ablakában a macskát simogató tulajdonost. Minden pillanatban a telefont várom, s a pár perces beszélgetés alkalmával igyekszem csak a leglényegesebbre szoritkozni.Nem, nem jó egyedül.
Néptáncgála volt a suliban, ez az utolsó tánc a huszonnégyből, sajnos a darab cimét elfelejtettem, a programot pedig nem hoztam haza. Nekem ez tetszett a legjobban, a néptánc közelitése, keverése a kortárs táncokkal. Az első fél perc direkt sötét, dramaturgiai okokból. Nézzétek! Egyelőre csak link van, mert nem lehet beágyazni ide.http://www.youtube.com/watch?v=WIDMt-2_4dY&feature=player_embedded#at=134
Ma a rádióban egy székesfehérvári hölggyel beszélgettek, aki anyagi okokból, megfontolton készül az öngyilkosságra. Nem jószántából, hanem mert nem talál két éve állást, hónapok óta nem tudja fizetni a közüzemi számláit. Azt találta ki, hogy marad a Magánnyugdijpénztárban, melyben a megtakaritása halála esetén örökölhető. Igy a fia vissza tudja fizetni az adósságait, s még marad is annyija, hogy pár hónapig nyugodtan élhet egyetemistaként…Csak ehhez meg kell halnia. Magyarország, 2011.
még mindig `na, ide lőjetek!`-szindrómában szenvedek. pedig mennyivel egyszerűbb lenne észrevétlen élni, mindenféle (lippi szerint) kötözködés és kekeckedés helyett. megtanulni pihenni, kerülni a konfliktusos helyzeteket. akkor talán aludni is nyugodtan tudnék, nem csak igy, óránként fel-felébredve.
Nem nagyon haladnak mostanában a dolgaim, leginkább úgy érzem magam, mintha egy helyben dagasztanám a sarat, s ez elég elkeseritő. Sok tényezőre visszavezethető ez: időhiány, fáradtság, rossz közérzet, és a lustaság. Az is lehet, hogy túl sokat akarok egyszerre, s igy szükségképpen keveset fogok, de kipróbálva ezt a zónázást, (mindig csak egy részfeladatot oldok meg minden területről) csak növeltem a káoszt. Lassan tényleg elönt a sok tennivaló, s mivel minden nap van újabb rés az eltervezett s véghez nem vitt dolgok között, igy ezzel egyenesen arányosan nő a kudarcélmény is. Hónapok óta nyűgös vagyok, ideges, lehangolt s másokat lehangoló. Nem tudom mi fog ezen átlenditeni végre.
Dolgozatjavitás közben azon elmélkedek, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna a felvilágosodás korában az ortológusoknak és neológusoknak, ha lett volna már facebook, hiszen mindkettő csak megcsinálta volna a maga fb-csoportját, aztán lehetett volna őket lájkolni.
Három üveg, olivaolajban eltett, apróra vágott medvehagyma. Már ma is volt értelme.
A héten folytatódott a két hete megkezdett beavató szinházi program, az előadással és az azt követő rendezői-dramaturg- szinészek beszélgetéssel. Mivel többször volt már rossz tapasztalatom ilyen esetekben, egy idő óta szinte kizárólag csak `klasszikus, nagyszinházi` előadásokat választok. A Katona Kamrájában voltunk egyébként, s Dorota Maslowska: Két lengyelül beszélő szegény román cimű darabját néztük meg Kovács Dániel rendezésében. Az előadás sok eleme nagyon tetszett: a vetitett falak, az állandó csavarok, a szinészi játék, de őszintén nem értettem, hogy miért ezt a darabot választotta a rendező, amely szerintem rettenetesen gyenge. Annak ellenére, hogy polgárpukkasztónak szánta Maslowska, hiszen róla szól, (pl.a sokszor a drámaszöveg helyett használt káromkodások, a visszataszitó és nagyon is mai alakok) mégis sablonos benne szinte minden. De, mondom, jó volt az összhatás, ajánlom. A hét másik kulturális élménye Mátyássy Áron Karinthy filmje, a T.Ú.K.! azaz a Tanár Úr Kérem volt. Pacskovszky József Esti Kornél-filmje óta nem láttam ennyire szuggesztiv, magával ragadó irodalmi `adaptációt`. (Sajnos a Csáth-filmek nem sikerültek jól.) Sokat mond, hogy a diákok annyira belemerültek a nézésébe, hogy a végén rövidnek találták az egy órás filmet, sajnálták, hogy ilyen hamar véget ért. Annak pedig külön örültem, hogy végre valaki megmutatta azt a Karinthyt, aki nihilista-szürrealista verseket irt, s aki mindig komoly költő akart lenni, de erre a közönség már nem volt kiváncsi.Holnap pedig Mrozek Tangóját nézzük meg iskolánk szinjátszóköröseinek előadásában, hétfőn pedig Költészet Napja, ahol idén először felolvasunk, majd pedig a Nyugat cimű darabot mutatják be az eltések.
Kezdek a magam számára (is) ijesztő lenni. Ha gondolok valakire, két perc múlva felszáll mellém a metróra, minél jobban akarom kerülni a találkozást, annál nagyobb az esélye, hogy belefutok. Ha gondolok valamire, bekövetkezik. De úgy, hogy egy előtte a pillanat töredékrészéig még le is játszódik a szemem előtt a jelenet. És egyre rosszabb.
Egyre jobban rájövök, mekkora zseni is Tarr Béla. Ma például Musil Törless című művének `operai` nyitányával foglalkoztunk, (mérnök volt a szentem, mindent mindig megtervezett előre) s azzal, hogyan működik mindez a filmben. Mivel a Schlöndorff-féle film megszerezhetetlen, az `épp kéznél lévő` Werckmeisterben vizsgáltuk meg. Legnagyobb meglepetésemre, (bár lehet, hogy csak kiváló forma-, és stílusérzékkel megáldott diákok vesznek körül) a film működik. Hatása alá vonja a nézőt előzetes ismeretek nélkül is. Talán a szuggesztív fekete-fehér kockák teszik, talán Víg Mihály zenéje, talán az idő, amelyet az arcok megfigyelésével tölthetünk, (hogy van idő rájuk végre!) talán, hogy van igazi történet, kitalált, logikusan felépített koncepció, igazi karakterek, vagy mindezek együtt – de tény, hogy fura módon egy mai diákot is a hatása alá tud vonni. Őszintén megdöbbentem.
na, ezt igazán érdemes elolvasni teodora blogjáról, ahogyan n/a-val és a többiekkel beszélgetnek rólunk, magyarokról méla undorral, Amerikába szakadt hazánkfiai a kommentekben: http://teodora.freeblog.hu/archives/2011/03/31/Emberek/
Látom a statisztikából, hogy milyen sokan tértek vissza ide nap mint nap. Ez megható. S én annyira szeretnék irni valami igazán izgalmasat, eredetit, hosszút, melyet nezsike naponta többször is kiráz a kisujjából, valamit, amitől engem meg a hideg ráz ki – pozitivan. De, csak ülök, lábam belesüppedve a mocsárba, ajkaim lezárván, vagy ha szólásra nyilanak, csak káromkodás és indulat tör ki belőle. Azt meg minek papirra/monitorra vetni? Illetve vetem, de a nyersessége, szókimondása engem is elriaszt. Pedig csak a valóságról szólnak, a lehető legobjektivebben. Ez például egy ok, hogy ne irjak: a valóság rosszabb, mint a rémálmok. Gyakorlatilag minden elveszett, hosszú-hosszú évekre. Mindannyiunk hibája. Most közösen szenvedünk, s van, aki mégis ártatlanul. Pedig nem minden ilyen negativ, sőt sok kellemes, bájos dolog történik nap mint nap. De ha felvidulok is tőlük, csak pillanatokra. Bezárkóztam magamba, s nem megy az irás, egyáltalán nem.
