beszéd

Egyre kevesebbet beszélek/irok, s ennek oka az, hogy napi 8-9-10 (hétfőn épp 11) óra állandó beszéd után már se kedvem, se energiám társasági életet folytatni, kellemes, könnyed, franciás társalgási módban csevegni. Keveset törődöm vele és érdekel már az is, ha valaki félreért, vagy mert állitólag én voltam félreérthető, vagy mert a másik félre akarta érteni, mást akart belehallani, mint ami az igazi üzenete volt. Igy adódott, hogy a héten kisebb konfliktusaim merültek fel, egyikre sem érdemesebb hosszan a szót vesztegetni, inkább csak jelenségszinten fontos a számomra, hiszen beleillik abba a körbe, melyre lippi sokszor figyelmezetett már, hol mérgesen-dühösen, hol pedig halkan-csendesen, mint nagy titkot megosztva. Nevezetesen, hogy nem kommunikálok egyértelműen. Illetve, hogy a testbeszédem, a mimikám, a hanglejtésem ellentétben áll azzal sokszor, amit közölni szeretnék. S az emberek nem irodalmárok, hogy a szavaimban, hangsúlyaimban benne lévő rejtett, metaforikus üzenetet dekódolására állandóan készen álljanak. Ő sem. Csak ő már ismer, igy ez nem okoz neki gondot, viszont egy rosszabb időjárással kecsegtető morcosabb napon, az emberekkel való konfliktusaim sorozatát indithatja el egy rosszul megválasztott félmondatom (melyet beszólásként értelmezhetnek) vagy épp szájhúzogatásom, amely nagyrészt öntudatlan reakció, nekem fel sem tűnik. Úgyhogy most hallgatok és figyelek. De, azért nem birom megállni, hogy meg ne emlitsen: régebben az volt a probléma, hogy nem beszéltem az érzéseimről, hetekig rágódtam valamin, s mikor végre megfogalmaztam, (természetesen azt is rejtett nyelven) már senki sem értette, hogy miről is beszélek… (már hallom is lippi hangját a fejemben: `ezt még muszáj volt odatenni a végére, igaz?`)Remélem, azért bölcsen és öregen már nem lesznek ilyen problémáim.

3 thoughts on “beszéd

  1. dehogynem. egyre több. nézz csak rá:Dkomolyra fordítva: de lesz. a fenti folyamat nem áll meg. egyre inkább csak a fontos dolgokra koncentrál az ember, nem pazarol energiát pitikre, az összetett mondatokból egyszerűk lesznek, a félmondatokból hallgatások. az ember már nem nyúl a másik után, ha az csak félig fontos, már nem akar mindenkit megérteni/megmenteni.több lesz a félreértés, nagyobb lesz a csönd, kevesebb a barát.megnyugszik az ember. és az jó, mindezekkel együtt is.

  2. ez érthető, végülis nem vagy egyedül vele, mert manapság előbb-utóbb elég sokan eljutnak ehhez a ponthoz, és inkább legyintük rá egyet. Viszont így mi fog maradni, ha már azok is inkább meghátrálnak akiktől példát kéne vennük?? A napi két-háromsoros jelenléti ívünk a Facebookon?! De ha te is visszagondolsz arra, hogy bezzeg a mi szüleink, nagyszüleink idejében még milyen igazi, jóízű beszélgetések tanui lehettünk, pedig ott is mindenki szorgalmasan dolgozott, mégis milyen perdülékenyen, lazán folyt a kommunkáció, nem is voltak a nagy megváltók köztük, az önjelölt pszihológusok, a nagy drámai besértődések, elvonulások. Amit még észrevettem, hogy a mai ifjúsággal talán még nehezebb társalogni mint azt korábban tapasztaltam. Egy-két őket érintő divatos téma… aztán ki is fújt… maradnak a nagy barika szemek. Vagy én gyepesedtem volna be?? Azért furcsa belegondolni, hogy bizony belőlük lesznek majd a jövendő íróink, újságírók, politikusok, szónokok, tanárok, stb. Mint pedagógus, azért miként látod a változást náluk? Mennyira nyilnak meg nálad a fiatalok?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.