tisztogatás

Sofi Oksanen könyvének elolvasása után három `dolgot` lehet szívből meggyűlölni: a férfiakat, a kommunizmust és a legyeket. Utóbbiak a mű központi szimbólumai, jelenlétük állandó – épp ezért állandó veszélyérzet társul hozzájuk – kizárólagosan csak a húsba hajlandók petézni, s ezzel tönkretéve maguk körül minden értékeset, átvitt és konkrét értelemben is a legdrágábbat: az emberi kapcsolatokat. Olyan picik, s egyetlen, jól irányzott `köpésük` mégis végletes és végzetes.Épp, ahogyan a kommunizmus és a férfiak működtetik ezt a hideg, kegyetlen világot, mert kettejük közé gyakorlatilag egyenlőségjel tehető a regényben. Egyetlen nyelvet ismernek csupán: az erőszakét, melynek mindenki áldozatul esik életkorától, személyiségétől és vágyaitól függetlenül. Elsősorban a nemi erőszakét, mely után csak a szégyen marad, s az áldozatok messziről felismerik egymást hosszú évek után is. Különösképpen mégsem alkotnak közösséget, ( a szó hagyományos értelmében véve) hanem inkább a gyűlölet az, melyet egymás iránt éreznek. Hiszen a másik látta, hogy mit tettek velem, bármikor felbukkanhat, lebuktathat akkor is, ha már `normális` `családi` életet `él` az áldozat.„Mindig akad valaki, aki majd pontosan emlékszik. Nincs olyan sötétség, amelynek ne volna szeme.” (Sajnos minden idézőjelnek jogosultsága van …) Egyedül a magány marad, a befelé fordulás, a tűrés, a csönd és a valeriána. A regény két idősíkon mozog, két motiváló szál van, melyek csodálatosan kapcsolódnak majd össze, bemutatva, hogy diktatúra és diktatúra között egyetlen korban sincs különbség. `Csak a fekete autó, a krómbőr csizma és az erőszak örök.` A két nő története párhuzamosan fut egymás mellett, de a történet maga egy puzzle-hoz hasonlatos. Oksanen zseniálisan növeszti egyre a félelem hálóját, egyre nő a feszültség, újabb és újabb információkat kapunk, kiszámíthatatlan fordulatokkal. Mindig újabb elbeszélők kapcsolódnak be a történet mesélésébe, mesélik ugyanazt a történetet a maguk nézőpontjából, s az ember egyszerre csak azt érzi: bárkit meg lehet érteni, s épp ezért senkit sem lehet elítélni, azért amit tett. Mert egy dolog közös mindegyikükben: az árulás. Mindenki elárul valakit, teljesen mindegy, hogy tévedésből, túlélési ösztönből avagy kényszerítik rá, s aztán egész életükben viselik ennek a következményeit, működtetve ezzel egy rendszert, mely félelmen és hazugságon alapszik. Mégis a nagyszerű történelmi tabló ellenére sem ez a regény nagy erénye, hanem az emberi drámák bemutatása. A kevés szóval sokat mondás, a sejtetés, az elhallgatás. A magam részéről hálás vagyok Oksanen-nek, hogy nem részletezi az észt nacionalisták szabadságharcát, a jegyrendszert, az aktuális erőszakszervezet kisgyerek kínzó módszereit.Épp elég, hogy leírja hogyan és milyen tekintettel követik hősnőink a légy útját a falon, mikor eszükbe jutnak például a fentebbi gaztettek…A Tisztogatás hosszú idő után az első olyan könyv volt, melynél húztam az időt, igyekeztem minél lassabban olvasni, hogy `jaj, csak tartson még tovább!`

One thought on “tisztogatás

  1. igen, pontosan, hogy miközben rendkívül nyomasztó volt, közben olvasni kellett, letenni nem lehetett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.