Tegnap este a férjem ismét azt fejtegette, hogy ő rosszabb, mint akármelyik eminens diák, hiszen ő már most várja a szeptember elsejét. Még a Nyári Szünetben Unatkozó Pedagógusok Demokratikus Szervezetének megalakitását is felvetette. Sajnálatos módon azonban folytonos ellentmondásban van önmagával, egyrészről ugyanis hangoztatja, hogy a tétlenség nem tesz jót nekem, mert ilyenkor kezdek el nagyon nőcis kérdéseket feltenni neki, átértékelem a kapcsolatunkat, amelynek mindig ő issza meg a levét; másrészről azonban az általam kitalált programokkal nem ért egyet. Szerinte a Lukácsba kellene járnom, elmenni olyan helyekre, ahová évközben nem jutottam el, ilyesmik. Kellemes láblógatás. Én viszont cselekedni akarok. Hetek óta vitázunk például a lakásfestés kérdésen. Én imádom, végre valami, amihez értek is, (jó, nem tudok hengerrel dolgozni, nem tudok olyan szépen festeni, mint ő) azonnali eredménye van (amit, aki nem tanár sosem fog megérteni, hiszen a mi munkánknak nincs látszatja, csak évekkel később talán) szivesen csinálok, szükséges és jó dolog is. Megszépül tőle a lakás, én pedig nem birom a rendetlenséget, piszkot, tehát kedélyjavitó is. De szerinte ez nem nőies, nem nőnek való feladat. A férfi dolga. Igen, de ha te este hétig dolgozol, és nem tudsz szabadságot kivenni, akkor mégis mikor csináljuk meg? – vágok én vissza, mire jön a replika, hogy hétvégén. Ezzel csak az a baj, hogy magamról tudom, ha az ember keményen végigdolgozik egy hetet, (márpedig lippi négy ember helyett dolgozik)akkor hétvégén örül, ha pihenhet, szórakozhat, alhat. Nem biztos, hogy festeni szeretne, pakolni, és az ezzel járó rendetlenségben gázolni. Én viszont, naponta, kis adagokban meg tudom csinálni, és még jut olvasásra, napozásra is időm.Akkor miért ne csináljam? Csak azért mert nem nőies?! Sosem fogok például csillárt szerelni, fúrni, csempét rakni, mert nem értek és mert kedvem sincs hozzá. Azt meghagyom neki. Na, de festeni? Nem értem….