kórház a viz alatt

Szikszói kórház. Nézem és emlékezem. Érzem a forróságot, mely a kórtermekben szinte égető, perzselő, a szagot, a nehéz, szúrós testszagot, az emberi testek kipárolgásának szagát, az acetonét, a húgyszagot, a régi épületekre jellemző átható bűzt, a nyomokban fellelhető dohot. Nyomasztó, zsúfolt kórtermek, hősök az ápolók, nekem nehéz megtennem azt a pár métert is, a kórteremig, nem birom ezt a meleget, ezt a bűzt, a látványt – ők nap mint nap átélik, mondogatom magamban, ők hogyan birják, anya hogyan birja ezt minden nap, gyáva vagyok, gyenge, mi lesz igy velem, megint velem, megint én vagyok a középpontban, nem lehet ezt igy, segiteni jöttem vagy csak elviselni, nem tudom, birni kell, csinálni kell, mosolyogni kell, mosdatni kell, etetni kell, akkor is, ha felfordul a gyomrom, neki csak ennyi az élet, neki mi jelentjük már az életet, neki készitjük a sztrapacskát, hetente ötször legalább, neki mi vagyunk az öröm, akkor is, ha nem ismer meg, és megszakad a szivünk, MI vagyunk, mindig Mi vagyunk, de most különösen, összetartozunk, a betegség összehoz, a halál úgyis magányos dolog, istenem, miért nem lehet itt kitakaritani, málló wc-ek, folyosón bűzlő kacsák, rohanok el, menjünk már, nyomom a gázt, most kell lemeszelned, engedj el, talán utoljára láttam a nagyapámat, és valóban, tényleg meg kell büntetni, igen, tényleg meg kell büntetni, remélem, veled ez sosem történik.Szikszói kórház. Viz alatt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.