Hm…Montaigne-t olvasgattam, az sms érkezte után. Az Esszék kivételes remekmű – egy műfaj kezdete. Ősrégi kiadásom van meg belőle, sérült oldalakkal, aláhúzott, kiemelt mondatokkal – antikváriumban vettem. Azon tűnődtem, egyeznek-e valamennyire a volt tulajdonos/birtokos/szellemi társ hamgsúlyai az enyémekkel. Hát, igen. Azt hiszem, életünk folyamán mindannyian ugyanarra a dolgokra jövünk rá, csak a megfogalmazás milyensége más. Ugyanaz a probléma, mint a 19. század végén, mikor megváltoztak a hangsúlyok: a `mi`-ről ugyebár a `hogyan`-ra helyeződött át – és ezzel kezdetét vette a mese halála. Pénteken, éppen erről volt szó a Tanár Úrral: valóság és fikció egymáshoz való viszonya, narráció, vendégszövegek. Mindig ugyanaz a történet, csak a szereplők mások. Megpróbáltam a saját életemre rávetíteni mindezt.Azt hiszem, bizonyos dolgokkal sohasem tanulunk meg szembenézni. Nem azért, mintha gyávák lennénk – pusztán a tudat, hogy egyszer vége lesz, ez érvénytelítené cselekvéseinket. Nem akarok selfsalvation akciókba kezdeni, mint a lélekvándorlás-sztori. Nem hiszek benne.Inkább abban akarok hinni, hogy mindaz, amivel valaha fájdalmat okoztam másoknak – kijavíható. Nem, nem tudom felülírni, kiradírozni: együtt kell vele élnem. De a jelent, a jövőt még alakíthatom. Ha ma találkoznék akárcsak egy évvel ezelőtti önmagammal – nem ismerném meg. Igen, fel kell adnunk mindazt a személyiségünkből, ami mások és saját életünket megnehezítheti. Ezen dolgozom, és azt hiszem, sikerrel.

· · · ◊ ◊ ◊ · · ·

Legutóbbi hozzászólások
Archívum